hogy ha arról van szó, hogy a gyerekkel mondjuk ide meg oda megy az ember, meg ezt meg azt csinál, akkor sokan lekicsinylően mondják, hogy, az csak anyukának kell. Ha meg arról van szó, hogy egy gyereket mondjuk mindig felvesznek, ha sír, mindig megszoptatnak, ha éjjel felkel, és egyáltalán megadják neki, amit szeretne, akkor az nem jó, mert jaj, mi lesz, túl jó annak a gyereknek, és elkényeztetjük. Most akkor mit szeretnénk, kinek legyen jó? Vagy senkinek se? Miért?
(Így lesz a sok frusztrált felnőtt, aki nem hiszi el, hogy megérdemli, hogy jó legyen neki)
Voltam egy La Leche Liga baba-mama csoportban, és nagyon jó volt. Úgy működik, hogy mindig van egy központi téma, most hozzátáplálás, elválasztás, elválasztódás volt. Arról a vezető beszél néhány percet, aztán lehet kérdezni. De a kérdésekre nem egyszerűen válaszol a vezető, a többiek meg ámulnak, hogy milyen okos, hanem a többi anyuka válaszol, és közösen gondolkoznak a saját tapasztalataik alapján. A vezető meg nem hurrogja le őket, hogy hülyeséget mondanak, csak mond még valamit a végén, ha éppen úgy alakul. És ha valakinek nem tetszik, amit mond, akkor nem sulykolja, hogy te márpedig szaranya vagy, ha nem szoptatsz 4-5 évig, alszol együtt a gyerekkel, használsz textilpelenkát, szülsz otthon és hordozol napi 24 órában. És az is külön jó, hogy ha az ember kérdez valamit, akkor mind a 10-15 ember csak rá figyel, és az ő problémáján gondolkozik, és segíteni akar.
Az én problémámra persze nincs megoldás, ezt tudom is, vagyis van, úgy hívják, idő. Mégis mindenhol megkérdezem, hátha valaki okosat mond. Vagy legalább kiderül, hogy mindenki más is átesik ezen az időszakon, és egyszerűen túl kell élni. Az alvásproblémára gondolok természetesen.
Az első bekezdéseddel csak félig értek egyet. Frusztrált ember az lesz, aki nem tanul meg alkalmazkodni az élethez. És az élet nem arról szól, hogy mindenki érted van és Téged tart főszerepben. Ezt egynapos korban is el lehet kezdeni tanulni, mindenféle lelki traumatizáció nélkül. Nem arról van szó, hogy direkt hagyni kell a gyereket szenvedni, hanem arról, hogy racionális szabályokhoz igenis alkalmazkodjon, ismerje meg a félelmet, a fájdalmat, a magányt éppenúgy, mint a pozitív érzéseket. Nem kell direkt stresszhelyzeteket csinálni és edzeni a gyereket, mert az kegyetlenség, de egy ponton túl én óvakodnék attól, hogy mindentől megvédjem.
VálaszTörlésDe az a pont szerintem semmiképpen sem az újszülöttkor. És igen, nem kell kreálni a helyzeteket, tehát nem hagyom sírni és kielégítem az igényeit, ahogy tőlem telik, és igen, alkalmazkodnia is meg kell tanulni, mert van olyan, hogy pl pisilnem kell, és neki akkor (is) van rám szüksége, mégsem vagyok ott. De sietek, ahogy tudok.
TörlésDe ha én nem figyelek rá pici korában, akkor azt tanulja meg, hogy az ő igényei nem fontosak, senkit sem érdekelnek, és ezért később nagy valószínűséggel ő sem fog kiállni értük, és kellemetlenül érzi magát, ha kap valamit, de akkor is, ha nem kap, hiszen az igények megmaradnak. Azért eközött meg a "világ közepe vagyok" hozzáállás között elég hosszú az út. Egyébként pedig azt, hogy másokkal mi van, és hogy az is szempont, hogy ők hogy érzik magukat, 3 éves kora előtt nem nagyon érti egy gyerek, szóval fölöslegesnek tartom az edzést. Mivel ebben a világban él, meg fog tapasztalni mindent, amire szüksége van.
Úgy érzem F kicsit félre értett Téged. (vagy én értettelek félre és értek egyet Veled) nap mint nap úgyanezzel a problémával szembesülök Pl anyós: minek engedsz meg annyi mindent ezeknek a gyerekeknek? Nem kell felvenni ha sír, nekem nyugodtan elüldögéltek egész nap a gyerekek a sarokba, miért nem takarítasz, miért kell velük annyit játszanod, majd hiperaktívak lesznek. Aztán ha jön valaki, akkor meg úgy beszél az egészről, mintha ő foglalkozna egész nap a gyerekkel és ő nem hagyná sírni, mert "tudod, az rosszat tesz a kapcsolatnak"... És ilyenkor borul el az agyam, megyek be a hálószobába, hogy nyugodtan dühönghessek 30 másodpercet.
VálaszTörlésÉs ez még csak az anyós volt. A többiekről még nem is beszéltem.
Belátom, hogy kell(ene) időt szakítani magunkra és kénytelenül meg is teszem, mert közben rosszul érzem magam és hiányoznak a porontyok, de kicsit jó is, hogy másokkal is beszélhetek, mint azzal az 5 emberrel, akit naponta látok.
Az elkényeztetésről annyit: létezik olyan, hogy elkényeztetés, túlságos féltés, de nem létezik olyan, hogy túlságosan szeretni valakit. (legalábbis szerintem)
Az alvás meg szerintem az egyik legnehezebb dolog. Mátéval pikk-pakk ment 13 hónapos korától átalussza, Marcus meg jó, ha csak egyszer kel fel hajnali 3 körül és már 15 hónapos. pedig mindent igyekeztem ugyanúgy csinálni, és mégsem vált be, mert az azonos genetikai állomány ellenére teljesen különbözőek. Így nem is érzem, hogy alkalmas vagyok tanácsadónak. :(
Túl kell élni: hát remélem, túl is fogod! :D
Ez is igaz, amit írsz. Én az anya részről arra gondoltam most, hogy ciki, ha valamit azért csinálok a gyerekkel, mert nekem jó. Pl azért viszem a párhetes gyerekemet babaklubba, mert én akarok beszélgetni másokkal. Ugyanakkor a gyerek igényeit sem elégítjük ki, tehát végeredményben senki nem kapja meg, amire szüksége van.
TörlésAz elkényeztetéssel kapcsolatban maximálisan egyetértek, és túlságos odafigyelés se létezik, amennyiben az tényleges figyelem, és nem egy elképzelés, hogy szerintem mi a jó neki.
Az alvást meg túléljük, most épp hullámvölgy van, de el fog múlni. :)
Szerintem nem annyira ciki, ha valamit azért csinálsz a gyerekkel, mert neked jó. Nem hiszem, hogy nagyon elvetemült igényeid lennének. Ha figyelsz rá, úgyis kiderül, hogy neki jó-e.
VálaszTörlésPont ezt mondom, hogy nem ciki, sőt, kell. De mégis sokan könnyen mondanak elítélő hangnemben olyanokat, hogy "á, az csak anyukának kell".
Törlés