A piac-problematika

F inspirálta bejegyzés beteges bevásárlási szokásaimról

Nehezen kezdődő barátság volt a miénk. Ugyanis a piacon - a Sparral ellentétben - nem lehet kártyával fizetni (tehát előre kell tudni, hogy mennyit költök), nem lehet kiválogatni, amit veszek, és főleg, mindent külön kell kérni, külön embereket megszólítva. Aztán olyan gondjaim is vannak, hogy mit tudom én, hogy mennyi egy kiló. Azt se tudom, hogy mennyi kell az ebédhez, de azt kitalálni, hogy ennyi és ennyi pénz van nálam, amannyi a hagyma kilója, akkor abból mennyit kérhetek, hogy elég legyen a kajába, ki tudjam fizetni, és haza is tudjam cipelni, és maradjon a többi dologra is, amit vennem kell, számomra a lehetetlennel határos feladat. Az árusok pedig türelmetlenek, és mérgesek, ha gondolkoznom kell. De rá kellett jönnöm, hogy olcsóbb és jobb is, mint a bolt, úgyhogy muszáj volt közelednem felé. Sőt, be is kellett lépnem. Itt jöttek a második szintű problémák. Úgy kezdődött, hogy van a Piacnak két szintje, az alsó és a fölső. A fölső drágább, de őstermelői, vagy milyen. A nénikék a saját termésüket hozzák árulni (legalábbis úgy néznek ki a legtöbben). Az alsó olcsóbb és személytelenebb. Meg ugye nem is lehet annyira tudni, hogy mi honnan jött. Sokáig nem vásároltam a fölsőben, mert drága. Lent meg órákig keringtem, mert messziről nem látom, hogy milyen az áru. Közelebb menni nem tudok, mert megkérdezik, hogy mit akarok (ami még rosszabb, mintha nekem kéne kezdeményeznem, mert váratlanul ér), és kiderül, hogy én sem tudom. És különben is, utálom, hogy fél kiló paradicsomért meg kell szólítani az eladót. Aztán mikor megkérdi, hogy "még valamit?", gyorsan mondom, hogy semmit. Aztán jut eszembe, hogy még krumpli is kellett volna. De akkor már ciki, úgyhogy inkább megyek egy másik árushoz. Én gondolkozni szeretek meg válogatni. Elvenni dolgokat, aztán meggondolni magam, és visszatenni. És főleg magamnak kiválogatni, nem pedig elviselni, hogy amikor nagy fej gombát kérek, lehurrogjanak, hogy nem képzelem, hogy válogatni fogja. (Nem, nem viseltem el, otthagytam, de nem lett gombám). Mindenesetre az egyik legfontosabb szempont, hogy az árus kedves legyen (elvégre meg kell szólítanom). Csakhogy az árusoknak is vannak jobb és rosszabb napjaik. Végre találok valakit, aki kedves, erre legközelebb bal lábbal kel fel, és bunkó lesz. Aztán már nem megyek hozzá. Az egyik néni például egyszer adott egy paradicsomot kóstolóba (a 9. hónapban voltam), de elég kevés dolgot árul, és a következő alkalommal még csak nem is mosolygott. Van egy árus, ahol lehet válogatni, és pénztár van, és sor, mint egy rendes boltban, és egész normálisak is mostanában. Ez még elviselhető megoldás.
Mióta Dovit hozzátáplálom, többször járok a fönti részen is, mert nem szeretek neki teherautóban érlelt gyümölcsöt adni. Ennek köszönhetően vettem észre, hogy a ribizli és málna beszerzésére nem csak szökőévente egyszer kerülhet sor 10 dekás kiszerelésben a szupermarketben, és nem is csak a saját kerttel rendelkezők privilégiuma. Sőt, még az áfonyát is megkóstoltam. Itt persze rögtön találtam egy kedves nénit, aki mondta is, hogy délután szokott lenni. Beszélgettünk is (ki ne beszélgetne egy 6 hetes gyerek anyjával), vettem tőle medvehagymát. Azóta nem láttam. Egy másik pasi nem kedves, ellenben rámenős. Megszólít embereket, hogy vegyenek tőle mindenfélét. Múltkor be is dőltem, vettem szedret, aztán láttam, hogy a szomszéd pulton olcsóbb. Szóvá is tettem, de csak lukat beszélt a hasamba, hogy mert ez szebb, és nagyobb doboz stb. Ott kellett volna hagynom, de tőlem már ez is nagy teljesítmény volt. Többször nem dőlök be neki.
Persze máskor meg egymás mellett áruló három néni mind megcsodálta Dovit, én meg vettem levendulát, a másik nénitől meg 500 pénzért egy nagy doboz szedret és egy zacskó körtét is, mert már ment volna haza. De még kedvesen elbeszélgettünk, ajánlgatta a lekvárját, és valamelyikük még Dovi fejére is visszatette a sapkát. Ilyen is van.
Mostanában azt csinálom, hogy először veszek Dovinak barackot, aztán ami megtetszik, és ha elfogyott a pénzem, hazamegyek. Ennek az az eredménye, hogy sok gyümölcs van itthon, viszont kevés vacsora. Képtelen vagyok előre gondolkozni. Meg hát lássuk be, a ribizlit meg a barackot cipelni mégiscsak jobb érzés, mint krumplit.
Egyszer írtam bevásárlólistát, és rádöbbentem, hogy sokkal gyorsabb és egyszerűbb így az élet. Azóta sem jutottam hozzá újra. Hogy csinálják a háziasszonyok, hogy minden napra van mit főzniük? Minden nap vásárolnak? Vagy ha nem, akkor hogy cipelik haza a rengeteg cuccot, és főleg, hogy nem romlik meg minden, mire sorra kerülne? És hogy tudják kitalálni hétfőn, hogy mit egyen a család csütörtökön? Nekem a szombatra való készülés is kitölti a hetemet. Már szerdán arra vásárolok, és azt alig bírom kitalálni meg hazacipelni, persze, hogy nincs ebéd csütörtökre.
Az egyetlen reményem, hogy Dovi nemsokára főzelékeket fog enni, és akkor majd mi is azt eszünk.