Tegnap reggel becsapta a szél az ablakot. Nyilván eltört a külső része. Épp a mosogatónál álltam, mikor hallottam a nagy csörömpölést, rohantam is az ablakhoz. De szerencsére valami, vagyis valaki elterelte a figyelmemet a szokásos gondolatmenetről (mennyibe fog ez kerülni, mikor lesz kész, kit lehet felhívni, hogy oldom meg, hogy itthon legyek stb.). Egy kedves öreg nénike éppen arrafelé sétálgatott a kutyájával, mikor a dolog történt. Mire az ablakhoz értem, ő is épp ott volt. Meglehetősen furcsa módon adott hangot az aggodalmának, mármint annak, hogy nem esett-e bajom. Úgy gondolta, hogy az ablak mögött állva lestem, hogy ő mikor ér oda, majd jól betörtem (a saját ablakomat), mégpedig azért, hogy őt nagyon megijesszem... Hát persze, hogy így volt. Ezt a néniéhez hasonlóan nyugodt hangnemben közöltem is vele, majd békésen elváltak útjaink. Pisti mindezt odabent hallva kirohant az utcára, hogy tisztázza a dolgokat a nénivel, és ő is elnézést kérjen a nevemben. A néni nagyon is egyetértett vele, nyugodt hangnemben megbeszélték, hogy igen, minden az én hibám, no meg Pistié, minek vesz az ember ilyen őrült ablakcsapkodó, másokat ok nélkül ijesztgető házisárkányt feleségül. A huzatnak mindehhez semmi, de semmi köze.
