Hírek

Semmi különös, azt hiszem, minden halad a maga útján és ütemében. Csak én vagyok türelmetlen. Mint mindig. Most például felmostam az egész lakást, és bezártam magam a géphez amíg fel nem szárad. Szóval nem viselkedem nagyon ésszerűen sem. Ez sem újdonság - mondja most a Másik. Mindenesetre egyre jobban várom a végét. Egyrészt mert már majdnem mindenki megszült körülöttem, és mindenhol babákat látok, másrészt mert lassan elérek oda, hogy amire eddig éveken hónapokon át készültem, az lassan itt van és ez a "mindjárt, de még nem, viszont fogalmam sincs, hogy mikor" érzés elég idegőrlő tud lenni. Főleg, hogy fogalmam sincs, hogy pontosan mi vár rám. De jövő héten hivatalosan is megkezdem a Végső Felkészülést (utolsó bevásárlás, táska összerakása , ruhák és textilpelusok kimosása, TGYÁS ügyintézés).
Egyébként jól vagyok. Mióta itthon vagyok és pihenek, minden sokkal könnyebb. Ma óriási takarítást rendezek, szóval lehet, hogy megjött a fészekrakó időszak is. Nem keményedik annyira a hasam, ennek megfelelően el is felejtem bevenni a magnéziumot. Ettől persze jól begörcsölt a vádlim felkelés előtt.
A lényeg, hogy az eddigi "ez a gyerek nem bírja ki februárig" tüneteim egy csapásra elmúltak egy kis pihenéstől. Egyedül az az új, hogy szerdán nem bírtam egyszerre bevásárolni, hanem kétszer is le kellett ülnöm először 10 aztán kb 15 percre (pedig csak 3-4 oltba kellett mennem és húzós bőrönd volt nálam, szóval cipelnem se kellett) és hogy néha belenyilall valami a medencém környékén. Ez állítólag azt jelenti, hogy kezd beékelődni, vagy valami hasonló. Talán a hasam is lejjebb van egy kicsit, de valószínűleg csak képzelődön. Az ilyesmit nem lehet mérni.
Megszáradt a parketta, megyek folytatom a suvickolást.

Hordozás

Prof. Dr. Bagdy Emőke

Nevelés vagy genetika?

Dr. Ranschburg Jenő

Ezt találtam

http://kispapatorna.blog.hu/2009/02/19/11_derult_egbol_gyerek

Szerintem nagyon vicces.

Okoskönyvek és szervezés

Másiktól kaptam egy új okoskönyvet ezúttal az első évről. Rögtön azzal kezdi, hogy eldöntöttem-e már, hogy szoptatok vagy tápszert adok a gyereknek? Még hogy eldöntöttem?! Én úgy tanultam az anyukámtól, hogy a kisbabák a mama pocakjában nőnek meg, aztán amikor kibújnak (na jó, arra kezdek rájönni, hogy ez a kibújás enyhén eufemisztikus), a mama cicijéből szopiznak. Nem is értem, mit lehet ezen eldönteni. Persze van olyan, hogy az ember lánya nem tud szoptatni, vagy csak kevés ideig, és valami pótmegoldást kell keresni, de hogy lehet előre eldönteni, hogy én márpedig nem szoptatok ezért meg ezért. Főleg, ha az ok (mint sok okoskönyv és okoscikk leírja) az, hogy az apa idegenkedik, vagy becsmérlő megjegyzéseket tesz.
A másik dolog, hogy mennyire van az ember kétségbeesve, hogy most aztán minden felborul, semmi nem marad a régi az életéből. Hét miért is maradna? Az ember nem azért szül gyereket, hogy aztán ugyanúgy bulizni járjon minden héten.
Aztán rájöttem, hogy nekem is vannak valami elvárás-szerű dolgaim. Például nem szeretném, ha soha sehova se lehetne menni gyerekkel együtt, mert neki mindig ugyanabban a percben, helyen, pozícióban, megvilágításban, társaságban kell ennie/aludnia/játszania, mint ahogy megszokta, különben katasztrófa van. Nem szeretném, ha amikor alszik, meg se lehessen pisszenni az egész háztömbben. Persze vannak ötleteim, hogy kb merre induljak el ezen vágyak megvalósítása érdekében, de a lényeg akkor is az, hogy nem, nem fogok itthon ülni napi 24 órát és őt bámulni.
Persze nem a nemlétező karrierem hiányozna, mint ahogy a könyv sugallja. De ne áltassuk magunkat, hosszútávon nagyon nem előnyös, ha minden csak a gyerek körül forog se nekem, se neki. Inkább mindent, amit csinálok, vele együtt szeretnék csinálni. Ha dolgom van, vagy csak a barátnőimmel találkozom, viszem magammal. Ha főzök, akár magamra kötöm a hordozóval. Később együtt tudunk főzni, takarítani, ami így lehet, hogy háromszoros ideig tart, de egyrészt együtt vagyunk, másrészt megtanulja, hogy ezek a dolgok hozzá tartoznak a mindennapokhoz. Én ezt nem tanultam meg kiskoromban, és most nagyon hiányzik, hogy természetes legyen. Persze mindig lesz olyan idő is, amikor semmi egyéb dolgom nem lesz, mint hogy ráfigyeljek.

(Jaj, kezd túlpörögni az agyam, ideje annak a gyakorlati próbatételnek...)

Ennek van így értelme?

Gyakorlás

Nevelés

Két dolog, amit biztos megtanítok az összes gyerekemnek:

• Ha a buszon állni kell, nem nyavalygunk, hanem örülünk, hogy van két egészséges lábunk, amin tudunk állni. Nem hisztizünk hangosan addig amíg valaki át nem adja a helyét (úgysem fogom elfogadni), és főleg nem rohanunk előre az emberek között, hogy lezuttyanjunk egy néni előtt az utolsó helyre. Ha valaki mégis átadja a helyét, a gyerekek ölbe ülnek, hogy minél kevesebb helyet foglaljunk.
• Ha valaki pénzt kér az utcán, nem elfordulunk, hanem ha tudunk, adunk neki, mert szegénynek nincsen és éhes. Nem pedig koszos és büdös, akitől el kell fordulni (ha valaki részeg, az más kérdés természetesen). Ha éppen nem tudunk adni neki, akkor azt is megmondjuk neki normálisan, nem pedig elfordulunk és várjuk, hogy elmenjen. 

 És ha ezt megtanulják, mindannyian jobb emberek leszünk. :)

Cedáká

Vasárnap a vásárlásnál kaptam egy szórólapot, hogy a Máltai Szeretetszolgálat tartós élelmiszert gyűjt a kijáratnál, és karácsonyra küldi a rászoruló családoknak. Vettem is nekik tésztát, olajat meg sűrített paradicsomot. Szerintem ez nagyon jó ötlet, az emberek általában szívesebben és könnyebben adnak ételt, mint pénzt. (Meg ugye ilyenkor nem merül fel a kérdés, hogy tényleg azt csinálják-e vele, amit mondanak. Nem hiszem, hogy bármelyik nagyfőnök sokra menne egy rakás konzervvel a lakásán. Hacsak nem abból akar házat építeni.)
Aztán ma a villamosnál láttam, hogy egy nő Fedél Nélkült árul. Néha szoktam venni, utoljára kb egy hete, de most úgy döntöttem, hogy egyelőre eleget adományoztam a Sparban. Aztán nem tudtam kikerülni, és ahogy megszólított és a szemembe nézett, annyira kedves tekintete volt, hogy mégis vettem tőle egy újságot. Aztán nagyon kedvesen és mosolygósan boldog ünnepeket meg minden jót kívánt és én is neki. Van olyan, amikor az ember hálás, hogy valaki megadta neki a lehetőséget, hogy adjon.

(Ez elég nyálasan hangzik, de így éreztem.)

Azt kell, hogy mondjam

hogy ebben a csigatempóban való sétálásban az a legrosszabb, hogy hót unalmas. Ma a védőnőtől hazafelé fel kellett hívnom Nórit (aki végre itthon van), mert már nem bírtam, hogy fél órája csak rakosgatom a lábaimat (többé-kevésbé) egymás elé. Nagyjából úgy, mint egy kacsa. Kezd egyre inkább terhesjárásom lenni.

Holnap kezdődik az én külön omerszámlálásom

Ezen kívül semmi újdonsággal nem szolgálhatok. Próbáltam valami nem gyerekekkel kapcsolatos bejegyzést írni, de nem történt velem semmi, ami nem gyerekekkel kapcsolatos. Ja, de voltam egy megnyitón, ahol az én képeim is kint voltak, találkoztam néhány barátommal, de ők is a terhességről faggattak. Vicces volt, nagyrészt fiúk voltak, ők pedig nem szoktak ennyire érdeklődni az efféle dolgok iránt.

Lufi

Úgy érzem magam, mintha a hasamban egy lufi lenne, amit valaki folyamatosan fúj, míg már majdnem szétpukkan. Ettől nyilván teljesen függetlenül Hillel a bölcsiben naponta ötször elmondja, hogy hábálon mitpocec - a lufi kipukkad... De nem csak egyre nagyobb a lufi, hanem lüktet is, néha kemény bizonyos helyeken, kinyúlik belőle egy kéz vagy egy láb, és főleg kezd nagyon nehéz lenni. Ez arra enged következtetni, hogy nem is igazi lufi és nem levegő van benne.
De komolyan, most kezdődött a "mostmár igazán vége lehetne" időszak. Ami nem túl jó, a számlálót figyelembe véve. Nem tudok aludni, mert 6-7 óra után felébredek a hátfájásra. A könyvek meg a fórumok csak azt mondják, hogy tegyek a lábam közé párnát meg hogy ne hajolgassak stb. De nem nappal fáj, hanem fekvéskor. Olyankor nem hajolgatok. Nem tudom, mit csinálhatnék. Ezen kívül sikerült még búcsúzóul elkapnom valamit a bölcsiben, úgyhogy most tele a fejem meg az orrom. És hogy én se maradjak ki a jóból, ma a gyomrom is fájt. Már kicsit jobb, remélem, csak átmeneti volt. Bár az ultrahangos mondta, hogy hajas babánk lesz. Majd megbeszélem vele, hogy vegye ki a haját (meg a lábát) a gyomromból.
A lányok a bölcsiben nagyon kedvesen segítenek, ma nem kellett csinálnom kb semmit. Csak valahogy az egyhelyben állás/ülés is nehezemre esett. Nem tudom, honnan lehet tudni, hogy már közeleg a szülés. de most úgy érzem, hogy nem fogjuk kihúzni februárig egyben. Még jó, hogy tegnap beszereztem a hálóinget a kínai boltban.

Szomorú

Tudom, hogy valami nagyon jó dolog elébe nézek. Azt is tudom, hogy fáradt vagyok és nem akarok már dolgozni. Mégis úgy érzem magam, mint Mary Poppins (1:25-nél és 2:57-nél). Nehéz elengedni, ők is majdnem a gyerekeim...

Maya, aki annyira zárkózott volt még tavaly, most meg a figyelem középpontjában van. Szerintem nekem nyílt meg először, én meg úgy éreztem, én is ilyen voltam kicsinek. Most meg azt mondta: "az Eszter mondta, de nem a Tornaeszter, hanem az igazi Eszter." Maxim, aki annyira hálás, ha valaki szereti és odafigyel rá. Hillel, aki tavaly még csak nyekergett, ha esett a hó, most meg komoly értekezései vannak és két nyelven beszél. Rubi, aki olyan nehezen szokott be, most meg látjuk, ahogy mosolyogva köszön el reggel és napról-napra több dolgot ért és mond. Mirivel pedig lassan megtaláljuk, hogyan lehet legyőzni hisztimanót. Szóval láttam minden napjukat, minden apró és nagy eredményüket, onnantól kezdve, hogy sikerült megenni az ebédet egészen a szobatisztává válásig. És az, hogy ezentúl találkozom-e velük, nem rajtuk múlik, hanem a szüleiken. És ha csak pár hónapig nem látjuk egymást, már nem lesz ugyanaz, egy év után pedig emlékezni sem fognak rám.

Mához két hónap

A kiskönyv szerint legalábbis. Ezt a sztárfotót sikerült gyorsan csinálnia az ultrahangosnak, amíg őkelme nem vette észre, hogy oldalt fordultam, és kilátszik az arca. Hát nem fotómodell lesz, azt már tudjuk, viszont teljesen úgy néz ki, mint a Másik. Tettem is ide egy képet, hogy ezt illusztrálja. Meg egy helyzetjelentést a pocakomról.
Egyébként minden rendben, másfél kiló, ami átlagosnak mondható, 30-35 cm.
Én viszont újabb terhességi tünettel gazdagodtam: mindent elejtek. Ez nem nagyon jó, ha az ember amúgy is alig tud lehajolni... A napokban jutott eszembe, hogy régen azt reméltem, hogy a terhesség alatt majd begöndörödik a hajam. Hát ez nem jött be, de annyi új hajszálam nőtt, hogy úgy néz ki, mintha frufrum lenne.
A kölyöksarok berendezése is egész jól áll. Van kiságy, vasárnap meg délelőtt megvarrtam végre a dimbes-dombos falvédőt (később csinálok róla képet), aztán voltunk az IKEA-ban is, úgyhogy van pelenkázó (felfújható, a kisszekrény tetején pont elfér), zsebes tároló, dobozok, fürdőlepedők, lepedők. Tegnap meg elvittem a mosodába a matracot, amit kaptunk, és hát kissé látszik rajta, hogy használták. Konkrétan hogy egy éppen szobatisztává váló gyerek használta... De nem vállalták el, mert nem fér bele a mosógépükbe. Kérdeztem, hogy akkor az én mosógépembe hogy férjen bele? Hát vigyem kárpitoshoz, vagy csináltassak rá új huzatot. Aztán hazajöttem (nem volt egyszerű a matraccal meg a bevásárolt cuccokkal), mérges lettem, és kimostam-folttisztítóztam a kádban. Most szárad, egész szép lett.
És még mindig teljesen el vagyok ájulva, hogy ez a kölyök mennyire az apjára hasonlít. Amikor odaadták a képet, nem tűnt fel, aztán elővettem megint a villamoson, és láttam, hogy ők ketten bizony tökegyformák.

Név

Ma elintéztem a névkérést is. Minthogy voltunk olyan okosak, hogy héber nevet találtunk a porontynak, az nem olyan egyszerű, hogy csak közöljük a kórházban, hogy ez és ez lesz a neve (nem, ne reménykedjetek, nem fogom leírni). Ha mindketten magyar állampolgárok vagyunk, mégis valami eddig nem adható nevet szeretnénk a gyerekünknek, akkor engedélyeztetni kell. Az anyakönyvi hivatalnak kell írni egy kérvényt, aki továbbítja a Nyelvtudományi Intézetnek, ott megvizsgálják, hogy tényleg létezik-e ez a név, egyértelműen férfi (vagy női) név-e és hogy a jelentése nem érinti majd hátrányosan a kölyköt. Ősmagyar neveknél például nem lehet olyat adni, hogy Sánta, Nyomorék vagy Nemél. Meglepő.
Szóval tegnap besétáltam az Anyakönyvi Hivatalba. De az nem úgy van, hogy van egy porta, aztán megmondod, hogy utónevet szeretnél bejegyeztetni a születendő gyereked számára, és akkor ők azt mondják, hogy oké, üljön le, majd szólítjuk. Aztán jön egy kedves mosolygós hölgy, hogy fáradj utána egy irodába, add oda a papírt, aztán el van intézve. Nem. Nagy csukott ajtók vannak, amik közül el kell dönteni, hogy a te ügyed melyik kategóriába tartozik. Aztán kell egy kis bátorság és be kell kopogni. Aztán ott már kedves emberek vannak. Na ezeknek a kedves embereknek megmondtam, hogy mit szeretnék (utónevet bejegyeztetni). Átküldtek a másik szobába. Ott mondta, hogy tudom, hogy kell ehhez illetékbélyeg, de nem tudom, pontosan mennyi, úgyhogy még nem vettem meg. Néni mondja, 10000 Ft (olyan 2000 körül emlékeztünk), ez az első névváltoztatása lesz? Jaj, mondom nem nekem, hanem a gyerekemnek, aki még meg sem született. Ja, akkor mégis az egyik szoba (ugye, hogy jól találtam meg azt az ajtót?). De csak akkor lehet, ha megszületett a gyerek. De mondom, akkor hogy adok neki nevet? Erre, hogy a Nyelvtudományi Intézet... Mondom, én úgy tudom, hogy önökön keresztül lehet náluk kérvényezni a bejegyzést. És tudja a gyerek nemét? És milyen névre gondoltak? - Persze, tudok mindent. Kezébe nyomom a papírt. Ja, hogy kérvényt is írt? Hát, ja. Még jó, hogy én nagyjából sejtettem, hogy mi fog kelleni. De csak nagyjából, mert az illetékbélyegen kívül a terhes kiskönyvemet is szerették volna, hogy legyen mire engedélyezniük a nevet. Hát azzal ma külön beballagtam. De ma nem volt félfogadás, úgyhogy szólnom kellett a recepción. Hogy hívták az ügyintézőt, akivel beszéltem? Hát mit tudom én, barna haja volt, az "anyakönyvezés" nevű ajtó mögött ült. Akkor mi a gyerek neve? Hát még semmi, most fogom kérni a nevet, még meg sem született. Akkor önt hogy hívják? Szuper, ez alapján az információ alapján bejutottam (az ELAL-os tapasztalatoknak hála nem okozott gondot a szalagkorlát kinyitása és becsukása), felmentem, bekopogtam (sokkal bátrabban, mint tegnap), odaadtam, elintéztem. Kb egy hónap múlva küldik postán - remélhetőleg - az engedélyt. Beleírtuk a varázsszót (vallási okokból), úgyhogy elvileg engedélyezniük kell.