Dovi

Lilypie - Personal pictureLilypie Fourth Birthday tickers

2014. augusztus 31., vasárnap

Apróságok

Nagyon erősen süt a nap. Amikor kimegyünk, Dovi sikítva menekül és mondja, hogy "vegyél fel, vegyél fel, süt a nap!!!"

Megkezdtük a bölcsibe szokást. Nagyon profik a gondozók, nagyon tetszik. Azért aggódom, hogy milyen lesz neki, hogy nem értik, amit mond. Írtunk egy rövid listát a fontosabb szavakkal, hogy mégis valami támpontjuk legyen. Olyan kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz, amikor héberül megszólal majd.

Voltunk a boltban, jó drága minden. Majd be kéne mennünk Bét Seánba vásárolni. Kell egy edényszárító meg sámli, meg még egy csomó minden.

Ebédnél odajött egy néni, és magyarul kezdett velünk beszélni. Tel Avivban született, M.o-n még sose volt, a szülei magyarok.

Van egy nő, aki keramikus meg ilyesmik. Van egy műterme, de csak sötétben láttam, mert még sábesz volt. Majd még meglátogatom, és remélem, megengedi, hogy néha én is csináljak ott dolgokat.

És láttam ma egy mosható pelusos gyereket! De a testvérével volt, nem a szüleivel, úgyhogy nem tudtam bemutatkozni. Lassan én is előveszem a mieinket. Talán holnap kiderül, hogy hogy működik a mosoda pontosan. Lehet, hogy Dovira is azt kéne adni pár napig, mert a melegtől nagyon csúnya lett a bőre.

Lassan fogynak a dobozok, már szerintem minden kint van, amire most van szükségünk. Csak téli ruhák (amikre gondolni se tudok) és a Dovikonyha (ami később lesz kész) részei vannak még bent.

A sábesz is jó volt, de nem hiszem, hogy sokszor akarunk majd a heder ohelben enni este, mert Dovi már nagyon fáradt volt, és nem tudtam mit kezdeni vele. Otthon sokkal könnyebb lett volna. Amúgy kezd feloldódni, vannak ismerős emberek, helyek, tárgyak. Csak furcsa neki, hogy nem értik, amit mond. Tudja, hogy ez egy másik nyelv, de nem tudja hova tenni, hogy nem értik. Ő inkább megérti, hogy miről van szó, ha hozzá beszélnek.

2014. augusztus 28., csütörtök

Érkezésünk története

A képeket sebtében csináltam, hogy megörökítsem a beköltözés előtti állapotot, úgyhogy elnézést a minőségért. A berendezett lakásról szebbek lesznek.









Kedd reggel mindenki ideges, siet, aggódik, rossz az egész. Megjön Gy a taxis. Meglátja a csomagokat, majd közli, hogy ez ugyan hozzá nem fér be. Türtőztettem magam és nem kérdeztem meg, hogy még sose szállított alijázókat? Nem gondolta, hogy sok lesz a cucc? Na mindegy. Szólni kell Misinek, hogy jöjjön mégis. Szegény épp akkor feküdt vissza aludni. Jó későn érünk a reptérre. Még ott ragasztunk, pakolunk, a biciklit hozzá kell fóliázni a sporttáskához. Késik a gép egy órát. Még szerencse. Feladjuk a poggyászt, de rengeteg kézitáskánk marad így is. Egy óra mire átjutunk a biztonsági ellenőrzésen. Az egyik táskát ki kell nyitni, mert benne van a storage. Én meg mellé tettem a gyapjút, ami természetesen beleakad a zipzárba. Hát most megjegyeztem, hogy többet nem csinálunk ilyet. Jó sokáig próbálkozunk vele, aztán még tovább a visszacsukással, hogy tovább tudjunk menni. Szállunk be a gépbe, már majdnem ott vagyunk, mikor egyszercsak nem látjuk Dovit. Más felé nem mehetett, beszállt a gépbe. Utánaszaladok, nehogy megijedjen, hogy nem lát. Épp időben érkezem, már kezd keresni, kérdi, hogy hova ülünk. Felszállunk. A kajával nincs gondunk, Ervin sütött nekünk külön pogácsát, úgyhogy valahogy nem hiányzik a tojásporból készült rántotta. Azért víz lehetne több. Valahogy mindig csak egyikünket kínálják. Aztán hátraviszünk egy üveget, és kérjük, hogy töltsék meg.
Az első óra után érzem, hogy Dovi lázas. Nincs nálunk gyógyszer. Kapunk valakitől. De elég rosszul van szegény. Tele az orra, nem tud szopizni. Még ma is ezt mesélte. Volt egy futó gondolatom indulás előtt, hogy a kézipoggyászba kéne tenni az orrpumpát, de nem jutok hozzá, hogy megtegyem. Mire leszállunk, mindketten elalszanak az ölemben, meg se tudok mozdulni. Meg kell várnom, míg mindenki leszáll. Másik közben elmegy a babakocsiért, hogy tudjuk vinni a táskákat. Aztán a stewardessek jönnek segíteni. Mindenki a mi cuccainkat cipeli, még a pilóta is. Aztán valahogy kiderül, hogy alijáztunk. Hát miért nem mondtuk? Mert nem kérdezték. És akkor mi lett volna? Kapunk mégis több vizet? Kol hákávod. Azt hitték, a gyerekek miatt van ennyi cuccunk. Én még mindig nem hiszem el. Akarom nekik mondani, hogy ez csak ilyen egy év, vagy ki tudja mi lesz a végén, ez nem is velünk történik. Aztán hagyom, hogy legalább ők had örüljenek.
Aztán elég simán megérkezünk az irodába. Papírok, meg minden. Nem vészes. Másnap jöttünk rá, hogy jó lett volna a gyerekek második héber nevét is beleírni, amit magyarul végül nem engedélyeztettünk. Már mindegy. Aztán nagy nehezen eljutunk a taxihoz. Lassan megy, mert több kocsira van rakva a cuccunk, mint ahányan vagyunk, és mindig vissza kell menni az egyikért. Aztán előbb Petah Tikvára megyünk, mert a fiú, aki velünk együtt jött, ott fog lakni. Onnan még két óra autóval a kibuc. Szegény Dovinak már nagyon elege volt a végén. Fél 8-kor érkezünk meg, 12 óra utazás után. Az új lakásunkban az asztalon egy kedves levél és vacsora vár a szomszédoktól.
Dovi hajnalban 5-kor felkel, mert "elaludta magát". Játszunk kicsit, de hallom a légzésén, hogy ez nem egy sima megfázás, orvoshoz kell menni. Másnap szólok Dávidnak, aki nem tudom, ki itt, de ő segít nekünk mindenben. Elmegyünk, de itt csak nővér van, aki annyit állapít meg, hogy orvos kell. Ezt mondjuk én is tudtam. Minden esetre ad egy inhaláló gépet kölcsön. De be kell menni Bét Seánba az orvoshoz. De még nem vagyunk tagjai a biztosítónak. Szerencsére van velünk valaki, aki segít. Egy darabig megy a huzavona, hogy mi is legyen. Ráadásul összekevertem a táskákat és nem azt hoztam magunkkal, amiben a papírok vannak, ezért vissza is kell menni  kibucba megint. Néhány óra után sikerül bejutni a doktorhoz. Tüdőgyulladás. Ezt sejtettük már mindannyian. Kap antibiotikumot, szteroidot meg inhaláló hörgőtágítót. De valamiért a patikában is probléma, hogy nem vagyunk még tagok a biztosítónál, ezért el kell menni máshova megvenni. Valahogy hazaérünk. Amichaj, aki velük volt, meg akarja mutatni, hogy működik az inhaláló, de nem találjuk sehol. Végül estefelé lett meg, Dávid valahogy letette egy helyen, ahol megálltunk hazafelé jövet, és leadták a nővéreknél. A gyógyszerek hatására Dovi nagyon hamar jobban lett, ma már rohangált, a köhögésen kívül semmi baja. Éjjel viszont Eli lett lázas. De egyelőre egész máshogy néz ki, mint Dovi. Nem veszi olyan sípolva a levegőt, nem köhög, és tele az orra, ami Dovinak nincs. Reggel kapott kúpot, de azóta nem, és ezzel együtt lejjebb ment neki estére. Szóval reménykedünk.
Ma láttuk a bölcsit. Dovinak nagyon tetszett az udvar, még utána is ottmaradt játszani. A bölcsinénije is kedves. Vasárnap megyünk is már pár órára játszani.
Egy nő körbevezetett a kibucon, de kb semmire nem emlékszem, hogy hol van. Elivel ketten mentünk vele, mert Dovi már nagyon fáradt volt, és Másikkal hazajöttek. Láttuk a mosodát, amit még nem tudunk használni, mert kell hozzá valami szám. Meg van bolt, amit már nagyon meg kéne látogatni, de nem tudom, hogy fogom megtalálni megint. A mikve működése se volt teljesen tiszta, de majd ha aktuális lesz, megkérdem megint. Addigra már remélem, összebarátkozom valakivel.



Tök menő ez a bölcsiudvar. Első ránézésre olyan, mint egy roncstelep, de igazából kincsesbánya. Mindenhol van valami felfedeznivaló. És nagyon jó, hogy igazi tárgyakkal játszanak és azt csinálnak velük, amit akarnak.

2014. augusztus 25., hétfő

Így megy ez

-Ott is lesz kád?
-Nem, de majd veszünk egy kicsi medencét, és abban fürödhettek.
-Jó.

-Ott is lesz kidus?
-Igen, kidus mindenhol van, amikor sábesz van.
-Jó.

-Mi lenne, ha itthon hagynánk a spriccelőt, és ott vennénk egy másikat?
-Nem, inkább vigyük el!

-Lehet azt, hogy a Dovikonyhából kipakolunk mindent, és itthon hagyjuk, aztán ott csinálunk egy új Dovikonyhát nagy dobozból?
-Lehet.









-Mama, mi van?
-Szomorú vagyok, mert most, hogy elutazunk, nagyon sokáig nem fogjuk őket látni, és hiányozni fognak.
-Mama, megvigasztallak Téged. 


2014. augusztus 17., vasárnap

Miért?

-Miért vannak itt dobozok?
-Mert pakolni kell.
-Miért?
-Hogy mindent elvigyünk Izraelbe, ami kell.
-Miért?
-Mert oda utazunk.
-Miért?
-Lakni.
-Miért?
-Hogy kipróbáljuk, hogy milyen.
-Miért?
-Hogy valami mást csináljunk, mint eddig.
-Miért?
-Hogy többet legyünk együtt.
-Miért?
-Mert együtt lenni jó.
-Miért?
-Mert szeretjük egymást.
-Miért?
-Mert egy család vagyunk.
-Miért?


Mert a Papa egy, a Mama kettő, a Dovi három, az Eli négy. És az öt? (mutat a kisujjára) Ő még nem született meg.
-Miért?
Mert majd akkor fog megszületni, ha te is és az Eli is nagyobbak lesztek, és te már nem akarsz majd szopizni.
Láthatóan elgondolkoztatta ennek a lehetősége. Aztán biztosított róla, hogy ez még egy darabig nem következik be. Ha esetleg aggódtam volna.

2014. augusztus 12., kedd

Ez már tényleg az

Ma hivatalosan és igazából is elkezdtünk pakolni. Dovi Mamibölcsiben volt, Gabi meg nálunk segített. Kiszortíroztuk az összes gyerekruhát és bepakoltuk azt, ami a következő egy évben kelleni fog. És a játékokat is kiválogattuk. Remélem, nagyjából egy helyen maradnak még két hétig. El sem tudom mondani, mennyire elfáradtam. A végén egy ideig csak feküdni bírtam. Még Eli is belefáradt azóta csak alszik és szopizik. És még messze a vége, de közel az idő.

2014. augusztus 8., péntek

Cicihöz

Egyszer csak megjelent az ajtóban Dovi és Mamaja, hogy mennek a játszóra és csak a bicikliért jöttek. Kérdeztem, kapok-e puszit. Erre ő: nem, mert nem a cicihöz jöttünk. Azért kikönyörögtem tőle egyet az orromra végül. 
Eli pedig átfordult a hasáról a hátára. Igaz csalt egy kicsit, mert félig feküdt a szőnyegen, és lejtett alatta. De akkor is. Aztán Dovi odament hozzá és megpuszilgatta örömében. Rögtön elkezdte számolgatni, hogy nemsokára kúszni fog, aztán mászni, aztán feláll és jár majd. És milyen jó lesz akkor, mert majd együtt játszanak. És szedik szét a lakást. 

Most pedig mindketten a játszón vannak két nagymamával. Mi meg itthon blogot írunk pakolunk. Még két hét. Hát nem tudom. Egyelőre várom, hogy jöjjenek haza, mert így egyharmad ember vagyok.