Dovi

Lilypie - Personal pictureLilypie Fourth Birthday tickers

2013. október 30., szerda

Festés ügyek



Az történt, hogy volt itt ez a nagy vászon (80x190 cm), és sokáig üresen állt, és útban volt. Papitól kaptam, egy kidobott ágy hátuljára feszítette fel. De hát olyan nehéz egy ilyen nagy fehér tiszta vászonra bármit csinálni. Az ember fél hozzányúlni, azt gondolja, hogy ezt aztán nagyon meg kell tervezni, mert ez aztán egy nagy dolog kell, hogy legyen. De bennem már annyi gát volt ebben az ügyben. Először is volt az egyetem. Ahol az utolsó néhány évben azt hallottam nagyon sokat, hogy okosnak kell lenni, és okos képeket kell csinálni. De én nem tudok előre okos lenni, én nem tudom megtervezni az egészet. A következő lépést igen, de ha megpróbálom előre látni az egész képet, és aztán megcsinálni ami a fejemben van, annak sosincs jó vége. Van, aki így dolgozik, de én nem. Nem is így élek. (Erre Másiknak biztos lesz néhány megjegyzése.) Én festés közben tudok csak gondolkozni. Szóval ez annyira gátolt, hogy sokszor inkább el sem kezdtem valamit. Mert itt a másik dolog: hogy időm se volt leülni és elkezdeni. Amikor az ember folyamatosan fest, nem látszik nagy különbség a két megközelítés között. De így egy Dovival nem lehet folyamatosan festeni. Ez volt a másik gát. Aztán elegem lett, és egyszer csak elkezdtem. Először jött rá egy réteg. Csak szín, ami nekem tetszett. Nem kellett se gondolkozni, se sok időt rászánni. Csak jó volt végre festeni. Annyira, hogy rá is írtam a lila foltra, hogy "szabad örülnöm a festésnek". Aztán néhány napig (hétig?) nem nyúltam hozzá. Amikor megint volt kedvem és időm, jött rá még egy réteg. Aztán valahogy került rá egy piros dömper. A szövegek és a gondolatok meg egyre vadabban lettek! Mindent megengedtem magamnak a képen! Még azt sem kellett eldöntenem, hogy figurális lesz-e, vagy nem. Pedig korábban úgy éreztem, hogy ezt nem csak egy képen, de egy egész munkásságon belül is illenék eldönteni. Vagy legalább néhány évtizedes időszakokra bontani. De most felszabadultam. Aztán jött egy pályázat. Elég rangos. Itt az eredmény.
Ez most nekem annyira kellett. Tulajdonképpen ez az első igazi elismerés mióta felvettek a Képzőre. Egy válasz, hogy nem csak nekem jó, amit csinálok, hanem ez jó, és kész. Van létjogosultsága, és tényleg "nem kell okosnak lennem".
(Most pedig, hogy Dovi heti 2x bölcsiben lesz, enyém a világ!)

2013. október 26., szombat

Első látogatásunk az ügyeleten

Szerencsére semmi komoly és sürgős nem volt, de szerdán (okt 23-án) reggel úgy ébredtünk, hogy Dovi szeme a kétszeresére dagadt. A kezén is találtunk két csípést, úgyhogy kikövetkeztettük, hogy a szemén is az lehet. Felmerült bennünk a kósza gondolat, hogy bevihetnénk az ügyeletre, és biztos adnának neki valami Kalcium injekciót, aztán gondoltuk, még várunk. De délutánra már nem látszott ki a szeme a szemhéja alól, úgyhogy elmentünk a Jánosba. A szemészetre küldtek, úgyhogy oda mentünk. Kaptunk valami krémet rá (mármint a receptet), és kb egy hét lesz, mire meggyógyul. Mentünk a patikába, ahol a nő megkérdezte, hogy miért nem Calcimuscot írtak. Mintha ezt mi tudnánk. Recept nélkül nem lehet kapni természetesen. Itthon szerencsére találtam kettőt, a legutóbbi betegségből. Odaadtunk neki egyet este, még nem telt le a hét:

2013. október 13., vasárnap

Anatómia

Dovi már második alkalommal kérte elalvásnál, hogy vegyük elő a harmadik cicit. Elsőre elég jól fogadta, hogy csak kettő van, de ma már jobban tiltakozott. Meglátjuk, holnap mi lesz.

2013. október 7., hétfő

Mozog.

Határozottan.
Eddig  néha éreztem mindenféle húzást meg rángást, de egy részük nem is azon a részén volt a hasamnak, ahol a méhemet pillanatnyilag el tudom képzelni, úgyhogy inkább nem éltem bele magam. Aztán egyre biztosabb lettem benne. Múlt héten kopogott is nekem. Ma meg egész biztos, hogy hozzányomta a hátát a hasamhoz, és úgy is marad vagy egy percig. Olyan jó volt!

Dovi születése, ahogy most látom

Sok idő telt el azóta. Én sokat olvastam és sokat gondolkoztam. Az itthoni események nem fontosak ilyen szempontból, azt csak ugyanúgy tudnám elmondani. Fontos részlet, hogy a szülésznőm nem jött, mert az unokáira vigyázott, és az orvost neki kellett volna értesítenie, de különben sem bíztam benne, hogy ő ott lesz, mert csak 50%-ra ígérte. Mármint az orvos.

Hajnali kettőkor értünk a kórházba. Ott megvizsgált az ügyeletes, és közölte, hogy a méhszájam semennyire sincs kitágulva, és még sok idő lesz ez. Majd ctg-re tettek a vajúdóba, ahova nem jöhetnek be a férjek, és feküdnöm kellett. Ezek közül egyik sem volt szükséges. Sem a ctg, sem a fekvés közben, se az elkülönítés. Egy normális vajúdásnál nem kell állandóan szívhangot meg méhösszehúzódást nézni. A szívhang mitől ne lett volna rendben, elég lett volna egyszer-egyszer ellenőrizni, a méhösszehúzódásokat meg meg lehetett volna állapítani, ha a fejemre néznek. Persze ahhoz két másodpercnél többet kellett volna mellettem tölteni. Mint megtudtam, a ctg-hez is, mert az csak úgy ér valamit, ha folyamatosan nézik. Ezen kívül kaptam infúzióban folyadékot. -Nem mintha a szám nem működött volna.- De az ugye kell. Mire is? De ha már feltétlenül ragaszkodtak a ctg-hez, akkor sem kellett volna feküdnöm, mert azt is megtudtam, hogy az ultrahanggal működő ctg mellett (ez az volt, onnan lehet tudni, hogy használtak zselét) bármennyit lehet mozogni.

Szóval fekszem. Fáj. Nagyon fáj. És hasmenésem is van. Pont most? Azt is később tudom meg, hogy ez normális, sőt, szokásos. Amikor kétségbeesve mondom a szülésznőnek, mond valamit megnyugtatásul, de nem azt, hogy ez majdnem mindenkivel így van. Mindenesetre baromi kellemetlen, hogy minden alkalommal, mikor ki kell mennem, meg kell várnom valakit, aki leszed a gépről, és közben mondja, hogy nem lesz ez így jó. És még a levegőt is rosszul veszem. Így nem fog elég oxigén jutni a babának. Baromság, mondom most.

Mindeközben Másik az irodában pakolja a notebookját, mert ugye azt mondták, hogy menjen haza. Azt azért nem akarta, de ha úgysem engedik be másnap akármeddig, akkor legalább dolgozni tudjon az ajtó előtt. Azért ez felháborító! Még ha a magzatvíz folyt volna el, és amúgy semmit nem éreznék, ez rendben volna. Rendben volna? Azt azért nem mondanám, de megbocsájtható lenne. De nekem fájásaim vannak! Amikor beértünk, voltak ötpercesek. Vajon ekkorra milyen gyakran voltak? Nem tudom. Nincs órám, nem is tudok vele foglalkozni. Csak azzal, hogy FÁJ! Van a szobában másik két nő. Nekik nem fáj, bár láthatóan nagyon vágynak rá. Kezdem kényelmetlenül érezni magam, hogy ezeknek itt lehet, hogy császár lesz, mert nem fáj, nekem meg ennyire. De nem bírok csöndben maradni. Aztán már nem is akarok. Hallják meg azok ott kint, hogy itt vagyok és hogy fájok. Szedjenek már le erről az ágyról! Nem bírom!

Aztán megjelenik a szülésznő, hogy hívjam "apukát". És lassan vegyen a levegőt! (Mennyire jó, hogy az otthonszülésnél mindenkinek neve van, és senki nem anyuka meg apuka.) Hívom. Gyere! -jön egy fájás- gyorsan! Erre a gyorsanra taxit hív. Engem visznek a szülőszobára. Lassan lélegezzen! Felállok. Nyomni kell. Kétségbeesem. Kérek fájdalomcsillapítót, de már nem adnak. Még szerencse. Hol az orvosom? Nem tudom. Úgy volt, hogy az én szülésznőm szól neki. Rendben, hívják. Feltesznek az ágyra. Eltűnt a méhszáj. Kész csoda ezek között a körülmények között. Levegő! Csengetnek. Másik jön, de nem talál. Átöltözik, de nem mondják meg neki, hol vagyok. Bár csak a hang után kéne mennie. Aztán jön. Még épp időben. Elfolyik a víz. Rózsaszín. Orvos: pedig pont akartam burkot repeszteni. Még jó, hogy nem tette, drága. Dovi tudja a dolgát, nem kell birizgálni. Jön a Fülöpdoki, már úton van. Anyuka, feküdjön az oldalára! Nem érdekel a Fülöpdoki, ki kell nyomnom ezt a gyereket. Haha, Eszter (itt Eszter voltam, nem is értem) még most is a humoránál van. Nem, nem viccből mondtam. Hát jó. Feküdjön a hátára, húzza föl a lábait, és nyomjon. De lassan vegye a levegőt, nem lesz ez így jó!

És jön, hatalmas erővel, mindent elsöpör, ami az útjában áll. Tudja a dolgát, még ha ezzel egyedül is van. Az én szervezetem is tudja, a sok hülyeség ellenére. Csak az a fránya levegő! Így kell ezt! Be, ki, be, ki, be, ki. Na, most jó. És a gátam a gyenge pont. Nem bírja. Reped. De Dovi kint van. És Fülöpdoki is megjött. Örülünk. Jön a varrás. Egy óráig. Aztán oxitocint, hogy a méhlepény is biztos kijöjjön. Mert honnan tudják, hogy amúgy nem jönne? Megnézhetem? Meg, persze. Felmutatják a lábam között. Jó, mondom. Elviszik valahova. Dovi Másiknál, amíg engem varrnak. Aztán, szopizik. Vagy előtte? Nem tudom. Amikor mindennek vége, én fekszem, Dovi mellettem, együtt vagyunk. Ez a lényeg.

De a testem meggyógyul, lényeg, hogy Dovit nem háborgatta senki. De ez személyiség-kérdés is. Mert ő ilyen. Elindul, és megy. Nem áll meg, míg el nem éri a célját. Egy nem ilyen gyerekkel simán lehetett volna császár a vége ezeknek a körülményeknek. Legközelebb nem bízom a véletlenre. Jobb segítséget keresek.


2013. október 1., kedd

Tervek



Megvolt a 12 hetes uh. Kiderült, hogy az orvosom már nincs a Tétényiben, mert nem tudott azonosulni az új hozzáállással, amit az új főorvos hozott a kórházba. (értsd: több gyógyszer, több beavatkozás, több császár, kisebb hatókör a szülésznőknek, nem lehet külön szülésznőt választani, csak orvossal együtt, nem lehet dúlát bevinni stb.) Na, hát ezekkel az elvekkel én se tudok azonosulni. De most mi legyen? Vagy félidőtől átad vki másnak, akár a Tétényiben, akár máshol, vagy szülök ügyeleten. Vagy szülök otthon. Igazából nagyon erre hajlok. Nincs kedvem új orvost keresni, se 3 napot kórházban lenni, se harcolni bárhol, hogy ne vigyék el, ne tápszerezzék, ne kelljen feküdnöm, ne adjanak gyógyszert meg infúziót, ha nem kell, hazamehessek már és egyáltalán. Most keresek bábát.

Vicces, hogy mikor először hallottam arról, hogy valaki nem háton fekve akart szülni (Dovi még sehol se volt), nem tudtam elképzelni, hogy akkor hogyan? Hason fekve?!