Egy hete hívott Vali.
Azóta se tudom elhinni.
Hogy lehet, hogy akiben ennyi élet volt, már nincs benne egyáltalán?
Hiányzik. Egy ideje nem láttuk egymást, és nagyon fáj, hogy már nem is láthatjuk.
El kell mennem a temetésre. Kicsit azért is, hogy a saját szememmel lássam, ez tényleg megtörtént.
Mindenfélék jutnak eszembe. Például, hogy amikor Elit meglátta volna, azt mondta volna, hogy "és szőke!". Hallom a hangját, ahogy mondja. Látom magam előtt.
Amikor a régi zsinagógai konyhában csinálta a szendvicseket, és Pisti mellette ült a sámlin.
Amikor az egész családnak elmondtuk, hogy Dovi érkezik hozzánk.
Aztán amikor csak Neki külön mondtuk, hogy Eli is érkezik. Azt mondta, kos lesz. Vagy bak?
Amikor Dovi briszére segített főzni. Egész nap a konyhánkban dolgozott. Jó volt együtt lenni.
Amikor epekövem volt, és csak főtt krumplit ehettem, és Ő még azt is tudta valahogy máshogy, valahogy finomra csinálni.
Látom, ahogy mozog, ahogy néz, ahogy van. Hallom, ahogy beszél. És mégsem.
Nem tudom megenni a tojáskrémet.
Nem, inkább nem is sírok. Inkább nem is hiszem el ezt az egészet. Úgy sokkal egyszerűbb.
Csak kár, hogy úgy nem igaz. Még néhányszor meg kell néznem a fészbukot, hogy újra elhiggyem.
Olyan, mintha olyanba ütötte volna az orrát, ami nem rá tartozik. Ez a felnőttek dolga. Ez az öregek dolga. Neki semmi keresnivalója ott. Miért nem zavarják vissza?
Kati...
