Patthelyzet

Amikor a gyerekek nem tudnak elaludni az ablak alatt zajló dobkoncerttől, de nem tudok kimenni szólni nekik, mert épp altatok.

Amikor a fiúk papás-mamást játszanak

Múltkor Dovi azt játszotta, hogy anyuka, és a gyerekei kibújtak a pocakjából. Kisautók formájában.

Van neki egy játék babakocsija. Abban is autók utaznak általában.

Ma este játékból ő volt a Mama, a Papa Papa maradt, én lettem Eli, és Eli Dovi. Ő befeküdt középre, először engem szoptatott meg és altatott el, aztán jött Eli, aki ugye Dovi volt éppen. Amikor fel akartam kelni, hogy segítsek a mellre helyezésben, helyretett, hogy én most épp alszom, ugyebár. Amikor Eli, aki ugye nem sokat ért az egész szerepjátékosdiból rámászott, engem utánozva ("mi vagyok én, málhás csacsi?!") azt kiabálta, hogy mi vagyok én, náthás csacsi?!

Tehát

az úgy volt. Igen, akartam jönni. Igen, én akartam jobban. És most nem akarok. Most nem jó. Ez nem igazság. Én sem akartam, hogy így legyen.
Amikor eljöttünk, pont megtaláltam, amit kerestem. Aztán eljöttünk.
P meg itt és most találta meg amit keresett. És most marad.
Én meg nem tudok.
Egyikünk se várja a másiktól, hogy adja fel magát, és ott éljen, ahol nem jó neki. És egyikünk se tudja megtenni ezt a másikért.
Nincs kiút. Nem látom, nem tudom, nem akarom! Félek! Vele akarok lenni!
De itt becsavarodom.