Bukeszi

Szombat este hazavittünk valakit Budakeszire. Ha már ott voltunk, megkértem Pistit, nézzük meg a régi házunkat. Kicsit féltem, hogy milyen lesz látni. Arra is gondoltam, hogy lehet, hogy le is bontották már.
Sötét volt már, és a földút végén (ami most sokkal rövidebbnek tűnt, mint régen) már csak gyalogolni mertünk. Ez eléggé nosztalgikus hangulatba hozott már előre is. (Persze mi régen mindig végig autóval mentünk, úgyhogy nem is gondoltam, hogy Pisti ennyire félti majd az autó hasát, és nem éppen a kirándulós cipőmben voltam.) Aztán odaértünk, és még megvolt a ház, aminek örültem. De mások laktak benne, amit furcsa volt látni. Néhány dolgot átépítettek, de azért minden felismerhető volt.
Elszomorított, hogy itt van ez a hely, aminek minden kavicsát ismerem, mindenhez valami emlék kötődik, és nem jöhetek ide többet. Itt voltak a málnabokrok, oda mellé borsót szoktunk ültetni. Ott fönt szaladgált régen Bogi és amellé a fa mellé temettük Fánit. Az a világtó ablak volt a mi szobánk, a mellette levő pedig a szülőké. Lent a pincében pedig Nagymama lakott. Ott hátul meg az az ominózus virágszedésem történt asszem 2-3 éves koromban. Ezek közül a dolgok közül sokat már semmiképpen nem lehet visszahozni, de maga a ház elő volt. Ott láttam, csak éppen nem lehetett az enyém. Egy darab a gyerekkoromból, ami eltűnt, és nem jön már vissza.
Meg persze emlékeztet néhány más dologra is, ami ezen a helyen még egy volt, mostanra pedig végérvényesen széttörött.

Apróságok

Jeruzsálemből Bné Brák felé menet álltunk a Táháná Merkáziton, amikor észrevettem, hogy két kisgyerek - egy fiú meg egy lány - elkezdett bámulni minket. Jó magyar szokás szerint rögtön arra gondoltam, hogy valami rosszban sántikálnak, talán pénzt akarnak kunyerálni vagy ilyesmi, ezért inkább nem vettem róluk tudomást. De egy helyben kellett állnunk, mert telefonálni próbáltunk (a frissen beszerzett izraeli simkártyánkkal :) ). Amikor már kezdett egyre zavaróbbá válni a jelenlétük, csak megkérdeztem, hogy mit szeretnének. Szegények alig bírták kinyögni nagy izgalmukban, hogy azt szeretnék megtudni, honnan vettük a nálunk lévő, villamosbérletet reklámozó lufit. Mondtam, kint kaptuk az utcán. Majd gondoltam egyet, és nekik adtam. (Ezzel megoldották nekem azt a problémát is, hogy hol fog a lufi elférni a 400-as buszon.) Annyira aranyosak voltak, ahogy örültek neki, igazán őszintén. El is szégyelltem magam, hogy miket gondoltam róluk, és megállapítottam, hogy a Micpe Jerichóban, Annáéknál töltött három nap nem volt elég, hogy akklimatizálódjak.