Cím nélkül I.

Tudom, most már igazán jár nektek egy bejegyzés... De itthon nem történnek annyira gyorsan a dolgok, és nincs is annyi említésre méltó. Minden esetre ma sikerült kiválasztanom azt az időpontot, amikor igazán mást kéne csinálnom, nem pedig blogot írnom.
Szóval lassan kezdenek rendeződni a dolgok. Voltam párszor Pongónéninél a tanulmányin, hogy segítsen. Mert nálunk ez már csak így megy. Ha valaki valamit nem tud, például azt, hogy az öt év alatt elég tárgyat csinált-e meg, abból elég-e a kötelező meg a kötelezően választható, akkor csak odamegy a tanulmányira, áll egy órát sorban a soha ki nem szellőző izzadságszagban, majd Pongónéni mindent kiszámol, megnéz, felvesz, elintéz, megmond stb. A többiek meg addig várnak. Meg ugye az is vicces, hogy a mi évfolyamunk kredithálója egész más, mint a mostani, viszont azóta a kreditértékek változtak nem is keveset, szóval én megpróbáltam, de tényleg lehetetlen vállalkozásnak tűnik mindezt egyedül kiszámolni. Az indexem meg még mindig nálam van, mert kedden (amikor ott kellett volna lennie) nem találtam az egyik tanárt, és ezért nem is adott nekem jegyet, pedig már tényleg csak az hiányzik. Minden esetre most már értem, miért nem kapunk soha ösztöndíjat november előtt.
Ezután bementem a műterembe és kipucoltam a rezsómat, amit valaki palettának használt és a mosdót, ami szimplán undorító volt. De mindez megérte azokért a kedves sms-ekért cserébe, amit ma kaptam a műteremtársamtól, mikor meglátta a dolgot. :) Biztos jól kijövünk majd, ő mindent megszerel, én meg mindent kipucolok. :)
A tegnapi nap végül a hideg zsíroldótól és cloroxtól fájó fejjel végigült év első művpszichó órájával végződött... De nem aludtam el, és még jegyzeteltem is végig!
Ja, és a WUJS szelleme itt is kísért, mert még mindig nem küldték el a képeimet. Most épp ott tartunk, hogy Yonit drága majd kapcsolatba lép velem...