Ciki történetek - 1. rész

Ma voltunk moziban. De nem akármilyen moziban, hanem az Aréna pláza puccos VIP mozijában. Úgy kerültünk oda, hogy Pisti dolgozójában volt néhány maradék jegy, amit nem osztogattak el ajándékba a partnereknek, és abból kaptak a munkatársak.
Szóval egy teremben kb 25-en férnek el, állítható támlájú és lábtartójú hatalmas bőrfotelek vannak és ingyenkaja. Persze kértünk is inni, meg minden. Ez oda vezetett, hogy a film háromnegyedénél, a legizgalmasabb résznél természetesen kezdtem úgy érezni, hogy túl sokat ittam... Egy darabig bírtam, de amikor egy köpcös pasi átcsörtetett oda-vissza a vászon előtt, úgy döntöttem, ezt nekem is szabad. Viszont voltam olyan figyelmes, hogy a másik irányba indultam el, hogy legalább a vászon előtt ne kelljen elmennem. Két ember előtt elbukdácsoltam, majd indultam volna lefelé, de a sor végén fal volt, és nem lépcső... Úgyhogy vissza a két ember előtt, aztán a helyünk előtt, a másik oldalon két ember előtt, lépcsőn le, vászon előtt el, ajtón ki, és próbáltam nem nagyon hangosan röhögni magamon... Visszafelé már csak két ember lábát taszigáltam arrébb, hogy bemehessek. :)

Kedvenc zenekarom :)

Ma végre eljött a napja, hogy kedvenc zenekarom kedvenc történetei is megjelenjenek itt. :)
Azért halogattam ezt eddig, mert nagyon sokrétű a probléma. Először is van az, hogy mindenki vagy zenetanár, vagy nyugdíjas zenész, vagy ezeréves zenekari tapasztalattal rendelkező hobbimuzsikus. Ez azért érint engem ilyen fájdalmasan, mert ők -ellentétben velem- minden darabot kívülről tudnak és ezerszer játszottak már. Ehhez társul a 80 éves imádnivaló karmesterünk, Norbi bácsi, akinek sajnos nincs már nincs igazán türelme lassan próbálni, úgyhogy nekem iszonyatos tempóban kell blattolnom, ami lássuk be, nem mindig megy. Persze más szólamokban is vannak emberek, akiknek az nehézséget okoz, de azokban a szólamokban még legalább 4-5 ember ül, akik közül 3 biztosan le tudja játszani a darabot, így azok, akiknek nehezebben megy nem hallatszanak ki, és tudják a jobbakat követni, és így gyorsabban meg is tanulják.
A brácsában jó esetben hárman ülünk, de legtöbbször ketten. Itt pedig át is térhetünk a következő rétegre. Szóval van ugye Norbi bácsi, aki nagyon kedves és aranyos, de hát ugye kissé türelmetlen. Igazán mindent megpróbál, hogy kevesebbet veszekedjen és üvöltözzön (aztán mindig bocsánatot is kér), de hát nem mindig sikerül neki. Főleg, hogy vannak bizonyos emberek a zenekarban, akik -remélem nem olvassák a blogomat- valahogy nem bírják ki, hogy ne idegesítsék fel. Persze ez sem direkt van, csak hát ők is ilyenek. Kezdhetjük rögtön a brácsaszólammal: most van egy francia lány, Marie. Ő nagyon kedves, jól is játszik. Próbálok neki fordítani, de anélkül is elég jól szórakozik a viszonyokon, mert így is átlátja. :) Aztán ottvan még barátunk, L. Ő az alapítvány elnöke, vagy mi. Jóindulatú egy bácsi, de valahogy mindig mindenbe beleszól. Ilyen és ehhez hasonló társalgások folynak le próbák közben.

Norbi bácsi: Az 57-es ütemben játszatok piano! Egy-két-há...
Barátunk, L: De nekünk forte van ideírva!
Norbi bácsi: Nem baj, játszd piano!
Barátunk, L: Dehát forte van nyomtatva a kottába!
Norbi bácsi: Jó, de én most azt mondom, hogy játszd piano!
Barátunk, L: Dehát...
Norbi bácsi: ÉN VAGYOK A KARMESTER, ÉS HA AZT MONDOM, HOGY PIANO, AKKOR PIANO.

Volt még a brácsában Barátunk, F is. Ő a Mátyás templom zenekarában brácsázott, és erre nagyon büszke volt. Már egy ideje nem látjuk.

A darab 8 ütem szünettel kezdődik a brácsának. Miután harmadszor sem tudjuk rendesen elkezdeni, mert Barátunk F nem lép be:
Norbi bácsi: Látom, hogy vannak itt olyan kollégák is, nem sokan, de vannak, akik rendesen megszámolják az ujjukon, hogy hány ütem szünet van. Ez nagyon dicséretes, kevesen csinálják ezt így (Eszterke gondolja: majdnem mindenki). Csakhogy ezt a darabot úgy vezénylem, hogy két ütést egyre ütök, így feleannyit kell számolni egy ütemre. Rendben? Rendben.
Ezek után, amikor megpróbáltam (mint máskor is) belépni rendesen, fogta és rátette a vonóját a húrjaimra! Ááááá! Pedig én voltam jó helyen.

Aztán valamelyik koncerten annyira nem látta jól a kottát, hogy teljesen maga elé húzta, amitől aztán én nem láttam belőle semmit.

Van még Kedves P, is aki a múltkor C-vitamint ajánlott fel Norbi bácsinak a próba közepén idegesség ellen.

Aztán van a Mogorva Ismeretlen, aki sose szól senkihez, sose segít elpakolni próba után, sose mosolyog, sosem alkalmazkodik a helyzethez. De ma csoda történt: megszólított, érdeklődött, Mamira rámosolygott és a helyére tett egy széket! Van még remény.

Norbi bácsi kap majd egy egész saját bejegyzést, mert megérdemli. Meg Ti is. :)

Igazából nagyon szeretek a zenekarba járni. Jó kicsit kívülkerülni a napi dolgokon, és jó persze szórakozni azon, hogy milyenek az emberek. Meg az is jó, hogy Mami is ott van minden héten, és ilyenkor legalább találkozunk. És ő is pont azokon a dolgokon szórakozik, amiken én, úgyhogy csak összenézünk a terem két sarkából és próbálunk nem túl hangosan nevetni...

(Ez a kép akkor készült, amikor előadtunk egy nagyon vicces négybrácsás darabot Norbi bácsi születésnapjára.)

Megint csak nosztalgia

Mint ahogy mostanában minden ünnepen és emléknapon, most, TisabeÁvkor*  is eszembe jutott, hol is voltam tavaly ilyenkor...
Ami ma este volt, az is jó volt valahol. Sokkal családiasabb, de sokkal távolibb az eredeti fájdalomtól, így sokkal kevésbé átélhető. Persze ki az, aki parancsszóra tud sírni az év egy bizonyos napján?
Azért mégis könnyebb felfogni, hogy mit jelent ez a nap a zsidó népnek, ha ott áll az ember, és látja a Szentély maradványait.

Volt egy élményem amikor a Birkát háHámára* mentünk a falhoz. Rengeteg ember volt, alig fértünk el egymás mellett. Volt rendes reggeli ima, és annak részeként kohénáldás*. Ez mindig valahogy magasztosabb az ima többi részénél, talán azért is érzem így, mert Magyarországon sokkal ritkábban lehet benne részünk, mint Izraelben. De itt vagy száz kohén áldása hallatszott a mikrofonból! Egy pillanatra visszarepültem az időben kétezer évet, és a működő Szentélyben éreztem magam. Leírhatatlan volt! Ezzel az emlékkel már könnyebb átérezni a veszteséget.

És persze idén az egésznapos böjt után nem bégelt fogok enni a Ben Yehudán...



TisabeÁv - a jeruzsálemi Szentély lerombolásának emlékére tartott gyásznap.
Birkát háHámá - a nap megáldása abból az alkalomból, hogy ugyanazon a helyen jelenik meg, mint a teremtéskor, ez 28 évente fordul elő.
Kohénáldás - amikor az imádkozás egy bizonyos pontján a kohénok (papok) megáldják a közösséget.

Kötelező bejegyzés Csillebércről

Csillebérc mellett nem lehet csak úgy elmenni.
De írni sem lehet róla, mert elvész a varázs.
Csak az tudja, aki sokszor volt már ott, hogy mit jelent a cölöpvár, a hatos altábor, a hinta (amit lebontottak), az erdő, a tábortűz...


Talán (ahogy Fuhurral beszéltük) az a legfurcsább Csillebércben, hogy nem furcsa. Hogy amikor visszamegyünk, minden onnan folytatódik, ahol egy (vagy két) éve abbamaradt. Mintha lenne egy kép, amin minden évben festünk egy kicsit, és amikor leülünk elé pontosan tudjuk, hogy hagytuk abba, és mit akartunk még ráfesteni.