Kedvenc zenekarom :)

Ma végre eljött a napja, hogy kedvenc zenekarom kedvenc történetei is megjelenjenek itt. :)
Azért halogattam ezt eddig, mert nagyon sokrétű a probléma. Először is van az, hogy mindenki vagy zenetanár, vagy nyugdíjas zenész, vagy ezeréves zenekari tapasztalattal rendelkező hobbimuzsikus. Ez azért érint engem ilyen fájdalmasan, mert ők -ellentétben velem- minden darabot kívülről tudnak és ezerszer játszottak már. Ehhez társul a 80 éves imádnivaló karmesterünk, Norbi bácsi, akinek sajnos nincs már nincs igazán türelme lassan próbálni, úgyhogy nekem iszonyatos tempóban kell blattolnom, ami lássuk be, nem mindig megy. Persze más szólamokban is vannak emberek, akiknek az nehézséget okoz, de azokban a szólamokban még legalább 4-5 ember ül, akik közül 3 biztosan le tudja játszani a darabot, így azok, akiknek nehezebben megy nem hallatszanak ki, és tudják a jobbakat követni, és így gyorsabban meg is tanulják.
A brácsában jó esetben hárman ülünk, de legtöbbször ketten. Itt pedig át is térhetünk a következő rétegre. Szóval van ugye Norbi bácsi, aki nagyon kedves és aranyos, de hát ugye kissé türelmetlen. Igazán mindent megpróbál, hogy kevesebbet veszekedjen és üvöltözzön (aztán mindig bocsánatot is kér), de hát nem mindig sikerül neki. Főleg, hogy vannak bizonyos emberek a zenekarban, akik -remélem nem olvassák a blogomat- valahogy nem bírják ki, hogy ne idegesítsék fel. Persze ez sem direkt van, csak hát ők is ilyenek. Kezdhetjük rögtön a brácsaszólammal: most van egy francia lány, Marie. Ő nagyon kedves, jól is játszik. Próbálok neki fordítani, de anélkül is elég jól szórakozik a viszonyokon, mert így is átlátja. :) Aztán ottvan még barátunk, L. Ő az alapítvány elnöke, vagy mi. Jóindulatú egy bácsi, de valahogy mindig mindenbe beleszól. Ilyen és ehhez hasonló társalgások folynak le próbák közben.

Norbi bácsi: Az 57-es ütemben játszatok piano! Egy-két-há...
Barátunk, L: De nekünk forte van ideírva!
Norbi bácsi: Nem baj, játszd piano!
Barátunk, L: Dehát forte van nyomtatva a kottába!
Norbi bácsi: Jó, de én most azt mondom, hogy játszd piano!
Barátunk, L: Dehát...
Norbi bácsi: ÉN VAGYOK A KARMESTER, ÉS HA AZT MONDOM, HOGY PIANO, AKKOR PIANO.

Volt még a brácsában Barátunk, F is. Ő a Mátyás templom zenekarában brácsázott, és erre nagyon büszke volt. Már egy ideje nem látjuk.

A darab 8 ütem szünettel kezdődik a brácsának. Miután harmadszor sem tudjuk rendesen elkezdeni, mert Barátunk F nem lép be:
Norbi bácsi: Látom, hogy vannak itt olyan kollégák is, nem sokan, de vannak, akik rendesen megszámolják az ujjukon, hogy hány ütem szünet van. Ez nagyon dicséretes, kevesen csinálják ezt így (Eszterke gondolja: majdnem mindenki). Csakhogy ezt a darabot úgy vezénylem, hogy két ütést egyre ütök, így feleannyit kell számolni egy ütemre. Rendben? Rendben.
Ezek után, amikor megpróbáltam (mint máskor is) belépni rendesen, fogta és rátette a vonóját a húrjaimra! Ááááá! Pedig én voltam jó helyen.

Aztán valamelyik koncerten annyira nem látta jól a kottát, hogy teljesen maga elé húzta, amitől aztán én nem láttam belőle semmit.

Van még Kedves P, is aki a múltkor C-vitamint ajánlott fel Norbi bácsinak a próba közepén idegesség ellen.

Aztán van a Mogorva Ismeretlen, aki sose szól senkihez, sose segít elpakolni próba után, sose mosolyog, sosem alkalmazkodik a helyzethez. De ma csoda történt: megszólított, érdeklődött, Mamira rámosolygott és a helyére tett egy széket! Van még remény.

Norbi bácsi kap majd egy egész saját bejegyzést, mert megérdemli. Meg Ti is. :)

Igazából nagyon szeretek a zenekarba járni. Jó kicsit kívülkerülni a napi dolgokon, és jó persze szórakozni azon, hogy milyenek az emberek. Meg az is jó, hogy Mami is ott van minden héten, és ilyenkor legalább találkozunk. És ő is pont azokon a dolgokon szórakozik, amiken én, úgyhogy csak összenézünk a terem két sarkából és próbálunk nem túl hangosan nevetni...

(Ez a kép akkor készült, amikor előadtunk egy nagyon vicces négybrácsás darabot Norbi bácsi születésnapjára.)