Első napok

Kivételesen volt tervünk. Úgy volt, hogy péntek reggel elhozzuk a bérelt autót, aztán megyünk Imréékhez, aki Másik nagybátyja, onnan Micpe Jerichoba szombatra, onnan Északra keddig, aztán vissza Bné Brákba, és visszaadjuk az autót. Ezzel az összes olyan program egy helyen volt, amit nem lehet tömegközlekedéssel megoldani. Vagy legalábbis enyhén szólva nem egyszerűen.
De. Valahogy Izraelben mindig van egy de.
Szóval nem adtak nekünk autót, mert ez lett volna az első alkalom, hogy bérelünk, és nem tudtuk, hogy hitelkártya kell hozzá, és nem jó a sima dombornyomott. Kissé kiborultunk, Másik egész csütörtök délután ezután mászkált Mirjámmal, a vendéglátónkkal együtt, és semmit nem sikerült elérnie. Aztán hazajött, és én se voltam felhőtlenül boldog. Hiába gondolkoztunk, nem jutott eszünkbe semmi megoldás. Még Micpe Jerichó talán elérhető lett volna, de Északra autó nélkül semmi értelme menni, mert ha el is jutunk valahogy a szállásra, utána nem tudunk menni sehova. Aztán Anna hívott, hogy nem tudunk menni hozzájuk szombatra, mert valamitől belepte a por a lakást, ők meg nagytakarítanak. Közben két gyerek megy először iskolába. egy először óvodába holnap. A szállást pedig 23-ig lehetett lemondani ingyen, de ezt úgy értették, hogy 22-e éjfélig. Abból kicsúsztunk. Én meg úgy emlékeztem, hogy Imréékhez eljutni is nagyon bonyolult és hosszú, úgyhogy mi otthon maradtunk Dovival. Szóval szép sorban minden összedőlt a szépen felépített programtervemből. Azért amíg másik távol volt, én a kibucot hívogattam, ahol a szállásunk volt lefoglalva, hogy hogy a legegyszerűbb eljutni hozzájuk. (busz fél óra, vonat másfél óra, busz egy óra, kijönnek értünk plusz várakozás) Aztán visszahívtak, hogy nem lesz ez így jó, autó nélkül nem tudunk ennivalót se venni, és ők csak reggelit adnak. Jó, akkor mi lehetne  a megoldás? Nem tudják, megpróbálnak segíteni. Másik 5 óra körül jött haza, azzal, hogy nagyon csalódott volt mindenki, hogy nem láttak minket (értsd Dovit), még egy távoli nagynéni is eljött csak ezért. Puff neki. Egész nap azon dolgoztam, hogy ne legyen lelkiismeret-furdalásom, amiért egyszer a saját szempontjaimat tartom fontosabbnak.
De! A második de már mindig sokkal jobb.
Imre segített egy ismerősénél autót bérelni, úgyhogy ma (vasárnap) reggel Másik elment érte, aztán beugrottunk Imréékhez ebédelni, onnan indulunk Északra. Pihenésképp megálltunk Caesarian, gyűjtöttünk kagylókat, láttunk szép trendeliket, csak nagyon drága volt, amibe beleszerettünk, úgyhogy nem vettük meg, csak egy bordugót. Hét körül értünk a kibucba, nagyon szép, egy kedves emberrel három kedves kutyával és néhány félős macskával találkoztunk eddig. Holnap megyünk Cfátra, aztán meglátjuk. És mielőtt visszaadnánk az autót még a távoli nagynénit is meglátogatjuk.
Azt hiszem, az eseménye ilyen alakulására mondják itt, hogy jije beszéder (rendben lesz minden).
Képeket holnap teszek fel.
Ja, és kimaradt, hogy szombaton belerúgtam egy székbe, úgyhogy most a másik lábam is fáj. Kérdeztem Másiktól, hogy vajon mit akar ezzel üzenni nekem az Univerzum, erre volt képe azt válaszolni, hogy azt, hogy nézzek a lábam elé.

Csak púp a lábamon

Amikor lefeküdtem Dovi mellé szoptatni, gondoltam, hogy na, milyen okos vagyok, hogy a telefonomat is hoztam, így Másik el tud érni, ha akar (igen, ilyen problémáink vannak). Csak ne felejtsem el magammal vinni, ha felkelek, nehogy valaki hívjon, és Dovi felébredjen rá. Egyet lehet találni. Elfelejtettem. Hívtak. Berohantam. Kifelé menet bevágtam a lábam az ágyba. Beszéltem telefonon. Hallottam a nyüszögést. Visszafeküdtem. Visszaaltattam. Most meg nem bírok lábra állni. Holnap utazunk. Hurrá.

Gondolom

hogy az, hogy egy egész család áll meg mellettem zavartalanul a boltban és zajong a játékokkal, azt jelenti, hogy tényleg nem látszik, ha épp szoptatok (a hordozóban).

A piac-problematika

F inspirálta bejegyzés beteges bevásárlási szokásaimról

Nehezen kezdődő barátság volt a miénk. Ugyanis a piacon - a Sparral ellentétben - nem lehet kártyával fizetni (tehát előre kell tudni, hogy mennyit költök), nem lehet kiválogatni, amit veszek, és főleg, mindent külön kell kérni, külön embereket megszólítva. Aztán olyan gondjaim is vannak, hogy mit tudom én, hogy mennyi egy kiló. Azt se tudom, hogy mennyi kell az ebédhez, de azt kitalálni, hogy ennyi és ennyi pénz van nálam, amannyi a hagyma kilója, akkor abból mennyit kérhetek, hogy elég legyen a kajába, ki tudjam fizetni, és haza is tudjam cipelni, és maradjon a többi dologra is, amit vennem kell, számomra a lehetetlennel határos feladat. Az árusok pedig türelmetlenek, és mérgesek, ha gondolkoznom kell. De rá kellett jönnöm, hogy olcsóbb és jobb is, mint a bolt, úgyhogy muszáj volt közelednem felé. Sőt, be is kellett lépnem. Itt jöttek a második szintű problémák. Úgy kezdődött, hogy van a Piacnak két szintje, az alsó és a fölső. A fölső drágább, de őstermelői, vagy milyen. A nénikék a saját termésüket hozzák árulni (legalábbis úgy néznek ki a legtöbben). Az alsó olcsóbb és személytelenebb. Meg ugye nem is lehet annyira tudni, hogy mi honnan jött. Sokáig nem vásároltam a fölsőben, mert drága. Lent meg órákig keringtem, mert messziről nem látom, hogy milyen az áru. Közelebb menni nem tudok, mert megkérdezik, hogy mit akarok (ami még rosszabb, mintha nekem kéne kezdeményeznem, mert váratlanul ér), és kiderül, hogy én sem tudom. És különben is, utálom, hogy fél kiló paradicsomért meg kell szólítani az eladót. Aztán mikor megkérdi, hogy "még valamit?", gyorsan mondom, hogy semmit. Aztán jut eszembe, hogy még krumpli is kellett volna. De akkor már ciki, úgyhogy inkább megyek egy másik árushoz. Én gondolkozni szeretek meg válogatni. Elvenni dolgokat, aztán meggondolni magam, és visszatenni. És főleg magamnak kiválogatni, nem pedig elviselni, hogy amikor nagy fej gombát kérek, lehurrogjanak, hogy nem képzelem, hogy válogatni fogja. (Nem, nem viseltem el, otthagytam, de nem lett gombám). Mindenesetre az egyik legfontosabb szempont, hogy az árus kedves legyen (elvégre meg kell szólítanom). Csakhogy az árusoknak is vannak jobb és rosszabb napjaik. Végre találok valakit, aki kedves, erre legközelebb bal lábbal kel fel, és bunkó lesz. Aztán már nem megyek hozzá. Az egyik néni például egyszer adott egy paradicsomot kóstolóba (a 9. hónapban voltam), de elég kevés dolgot árul, és a következő alkalommal még csak nem is mosolygott. Van egy árus, ahol lehet válogatni, és pénztár van, és sor, mint egy rendes boltban, és egész normálisak is mostanában. Ez még elviselhető megoldás.
Mióta Dovit hozzátáplálom, többször járok a fönti részen is, mert nem szeretek neki teherautóban érlelt gyümölcsöt adni. Ennek köszönhetően vettem észre, hogy a ribizli és málna beszerzésére nem csak szökőévente egyszer kerülhet sor 10 dekás kiszerelésben a szupermarketben, és nem is csak a saját kerttel rendelkezők privilégiuma. Sőt, még az áfonyát is megkóstoltam. Itt persze rögtön találtam egy kedves nénit, aki mondta is, hogy délután szokott lenni. Beszélgettünk is (ki ne beszélgetne egy 6 hetes gyerek anyjával), vettem tőle medvehagymát. Azóta nem láttam. Egy másik pasi nem kedves, ellenben rámenős. Megszólít embereket, hogy vegyenek tőle mindenfélét. Múltkor be is dőltem, vettem szedret, aztán láttam, hogy a szomszéd pulton olcsóbb. Szóvá is tettem, de csak lukat beszélt a hasamba, hogy mert ez szebb, és nagyobb doboz stb. Ott kellett volna hagynom, de tőlem már ez is nagy teljesítmény volt. Többször nem dőlök be neki.
Persze máskor meg egymás mellett áruló három néni mind megcsodálta Dovit, én meg vettem levendulát, a másik nénitől meg 500 pénzért egy nagy doboz szedret és egy zacskó körtét is, mert már ment volna haza. De még kedvesen elbeszélgettünk, ajánlgatta a lekvárját, és valamelyikük még Dovi fejére is visszatette a sapkát. Ilyen is van.
Mostanában azt csinálom, hogy először veszek Dovinak barackot, aztán ami megtetszik, és ha elfogyott a pénzem, hazamegyek. Ennek az az eredménye, hogy sok gyümölcs van itthon, viszont kevés vacsora. Képtelen vagyok előre gondolkozni. Meg hát lássuk be, a ribizlit meg a barackot cipelni mégiscsak jobb érzés, mint krumplit.
Egyszer írtam bevásárlólistát, és rádöbbentem, hogy sokkal gyorsabb és egyszerűbb így az élet. Azóta sem jutottam hozzá újra. Hogy csinálják a háziasszonyok, hogy minden napra van mit főzniük? Minden nap vásárolnak? Vagy ha nem, akkor hogy cipelik haza a rengeteg cuccot, és főleg, hogy nem romlik meg minden, mire sorra kerülne? És hogy tudják kitalálni hétfőn, hogy mit egyen a család csütörtökön? Nekem a szombatra való készülés is kitölti a hetemet. Már szerdán arra vásárolok, és azt alig bírom kitalálni meg hazacipelni, persze, hogy nincs ebéd csütörtökre.
Az egyetlen reményem, hogy Dovi nemsokára főzelékeket fog enni, és akkor majd mi is azt eszünk.

Azt hiszem, nem csak nekem tetszik az új táskám és neszesszerem

Zazáleától vannak.

Alvás gondok

Először örültem, hogy nálunk nem gond, hogy Dovi álmában hasrafordul, mert amúgy is hason alszik. Aztán azt hittem, hogy most viszont hátra fordul álmában, és arra ébred fel. De nem. Rájöttem, hogy már sokszor elalszik háton is, illetve nem ébred fel, ha nem fordítom hasra a szoptatós pozícióból. Viszont magától néha visszafordul hasra. Erre még nem is ébredne fel, hiszen szeret hason aludni. Ellenben, amikor a lába magától mászni kezd alatta...

Hogyan nem próbáltuk ki a BKV-hajót

Sietnünk kellett az indulással, mert Dovi 8 körül kel, és fél 10-kor már indulni akartam volna.
Kimásztunk az ágyból, Dovit átpelenkáztam, felöltöztettem hajós ruhába. Betettem a székébe, amíg én is felöltözöm. Egyszer csak érzem, hogy valaminek szaga van. Hát jó. A pelenkázón láttam, hogy ruhát is cserélünk. Hurrá. Azért háromnegyedkor kint voltunk az ajtón. 10:10-kor szálltam le a villamosról, elmentem a Ferenciek terére jegyet venni, aztán megtaláltam a megállót, és még volt 5 perc. Ott derült ki, hogy a lány, akivel megbeszéltük a találkozót 9:29 helyett 10:29-et írt az emailbe. Mondjuk remélem, hogy 4 gyerekkel csak ennyire leszek figyelmetlen, mint ő mert szerintem már nem állok messze. De az már nem az ő hibája, hogy a hajó kikötött (10:40-kor), megnézett minket magának, majd közölte, hogy nem férünk föl, és továbbment. Javasoltam, hogy menjünk villamossal a Kopaszi-gátra, de a többiek (akik szintén az email alapján mentek oda) megunták és inkább elmentek hajózni a másik irányba. Azért én elmentem, úgyis arra kellett volna hazamennem. Voltunk ott kb fél órát, aztán valaki hazahozott autóval.

Épp le akartam tenni Dovit aludni, mikor írt sms-t a sétapartnerünk, hogy van-e kedvünk kimenni. Nem bírtam ellenállni, pedig kellett volna, mert ezzel értem el azt a fáradsági szintet, amit se én, se a környezetem nem igazán tolerál. Ami persze nem segít a megnyugvásban, se a dolgok elintézésében. De még a pihenés kivitelezésében sem.

Aztán jött Mami meg Nózi, akik voltak olyan kedvesek, hogy bevásároltak helyettem. De hamar elmentek, plusz Dovi se aludt el, mert Másik pont akkor jött haza, és felébredt.

Majd kiderült, hogy holnap mégsem találkozunk Zazáleával. Majd az derült ki, hogy talán mégis. Ez a fény a folyosó végén.

Félszületésnap

Ádámtól és Tomitól kaptuk ezt a játékot. Azt hiszem, még nem teljesen rendeltetésszerűen használja, de végül is nem az a lényeg, hanem hogy határozottan ízlik tetszik neki. 

 Volt itt a védőnő (kérdezte, hogy ő jöjjön, vagy én megyek, hát hülye leszek rohangálni ;) ) mértünk, beszélgettünk, megdicsért, hogy mindent jól csinálunk. Dovi csak 200 grammal nehezebb, mint múlt hónapban. Ennek örülök, már féltem, hogy sose lassul le a növekedése, és egyévesen 15 kiló lesz. Aztán cipelhetem. Most 7900 g, 69 cm. Nagyfiú.







Add már ide azt a fényképezőgépet!












Találkoztam egy volt évfolyamtársammal. A napokban szül, arab a férje. Otthagyta az egyetemet az utolsó félévben, már nem is fest, mert a férje vallásos, fura lenne, ha ő mindenféle figurálisakat csinálna. Hát ennél már jobb vagyok.

Füred

Az első családi táborunk. Ráadásul a szülinapom és a zsidó naptár szerinti házassági évfordulónk is beleesett, így rá tudtam beszélni Másikat, hogy ne később jöjjön utánunk, hanem vegyen ki szabadságot, és menjünk együtt. Fürödtünk, pihentünk, beszélgettünk, megmutattuk egymásnak Dovit és a Balatont, gyakoroltuk a hátonhordozást mei taiban, szülésélményeket osztottunk meg egymással (én boldog voltam, hogy nekem is van olyan) és növesztettünk egy fogat.

 Ismerkednek. Azért Dovi nem volt elragadtatva a 24 fokos Balatontól a 37 fokos fürdővize után.

Indián.Már egyre jobban kúszik, eléri, amit akar. Sőt egy majdnem négykézlábat is láttam tőle ma. Csak mindig mérges lesz amikor már pont sikerülne.

A 28 fokos babamedence kicsit jobban bejött. Kellett szoktatni, felváltva vigyorgott és kiabált. Aztán Másik mondta, hogy elég volt, szedjem ki, én meg még egyszer utoljára meg akartam próbálni, és akkor jött el a szerelem. Íme:

Én meg büszkén viseltem a cniesz fürdőruhámat, amiből nem lóg ki mindenem, amikor egyszercsak odajött valami úszómester-féle, hogy ebben a ruhában nem mehetek be a vízbe. Én mondtam, hogy ez pedig itt egy fürdőruha. Odajött egy másik is, neki is mondtam, a másik is mondta neki, hogy elméletileg ez fürdőruha, jött Másik harciasan, hogy ez gyakorlatilag is az. Még felajánlottam, hogy fogja meg azt a részét, ami nem ért hozzám, de úgy tűnik, elég meggyőzőek voltunk, mert elmentek és békén hagytak minket. Hehehe.

Még ma indulás előtt gokartoztunk egyet Zsófiékkal. Mi ültünk az utánfutóban. Sok programot csináltunk együtt, jó volt nagyon. Végre nem egyedül fürödtem ruhában (bár az enyém ugye fürdőruha), és ezt ő is pont így gondolta. Csináltunk kendőkötő kurzust is a könyvemből, de arról nincsenek képek, mert ilyen szemérmesek vagyunk, nem mutogatjuk a hajunkat.

 Azért Dovi gyakorolt egy kicsit.

És a fogacska.

Kedden, az autóban ordítás sírás közben folt alkalmam megfigyelni az ínyét, és láttam, hogy van ott valami buborék, ami akárhányszor kinyitja a száját, ugyanott van. Aztán elaludt (kellett némi biztatás hozzá), majd az utolsó fél órára megint felébredt, hogy ugyanott folytassa, ahol abbahagyta. A buborék még a helyén volt. Ebből nagyon okosan kikövetkeztettem, hogy az nem lehet egy szokványos buborék, sőt inkább egy fogacska, ami az ínyen át is látszik. És tényleg, pénteken az ölemben alvás után sírva ébredt, és a szopizás se segített, úgyhogy megvizsgáltam a dolgot, és ezt találtam. Nagyfiú.
Jól kifáradtunk mindannyian, Dovi négy óta alszik (most van 9), és közben forgolódik, és nem ébred fel! Én meg egy hős vagyok, és már ma kipakoltam a cuccokat. Már csak a mosás maradt holnapra. Brrr!