Áll a baba

Az van, hogy tudom, hogy nem szabad sürgetni meg siettetni a fejlődést, meg járatni a gyereket, de amikor egy hónapja azt látom, hogy már majdnem áll, akkor azért van bennem valami türelmetlenség.
De most rájöttem, hogy eddig csak fizikailag lett volna képes kapaszkodás nélkül állni, az agya pedig két napja érett meg rá. És olyan jó, hogy ez így történt, ilyen sorrendben, és amikor akarta csinálni, már tudta is (a kúszásnál szerintem fordítva volt, mérges is volt, hogy nem megy). Eddig is volt néha olyan, hogy véletlenül elengedte a kapaszkodót, és akkor valahogy megállt néhány másodpercig, aztán lehuppant, de nem vette észre az egészet. Tegnapelőtt vettem észre, hogy próbálkozik, és tegnap sikerült is neki néhány másodpercre megállni, aztán röhögött, büszke volt magára (hát még én őrá), és megpróbálta még sokszor. És sikerült is neki egyre hosszabb ideig. Hurrá!

Megértem

hogy pici Dovi most ha már egyszer itthon vagyok sokkal közelebb szeretne lenni hozzám, sokkal többet szopizni és ölben lenni, és azt is megértem, hogy nem érti, hogy mindezt miért nem lehet. Hogy itt vagyok, de mégsem annyira.
Emelnem ugye nem szabad ki tudja meddig, a szoptatáshoz feküdni meg nem nagyon tudok egy helyben annyi ideig, hogy el is aludjon (főleg, hogy legszívesebben el sem engedne végig, amit -mint mondtam- megértek). Néha a fotelben az ölemben alszik, az jó.
Nagyon rossz érzés, hogy igénye lenne rám, és nem adhatok neki (annyit, amennyi kell), és nagyon rossz, hogy nem tudom ellátni, és hogy amikor felkéredzkedik, azt kell neki mondanom, hogy nem tudom felvenni, és szólnom kell valakinek, hogy tegye meg helyettem. Néha arra gondolok, hogy a fenének kellett nekem ez a műtét, előtte nem fájt semmim, és gond nélkül cipeltem és hordoztam a kisbabámat, amennyit csak akartam. Meddig fog ez tartani?

De egyébként (fizikailag) jobban vagyok.

A műtét

Megvolt, vége, kész, megyek haza. Hat pici követ szedtek ki belőlem. Már csak Mamit várom, hogy ideérjen értem, és közben zsömlét eszem! A fiúk saját bevallásuk szerint jól bírták, végül két éjszakát voltak kettesben. Én nem nagyon aludtam ma éjjel, egyrészt mert valahogy a kulcscsontomnál fájt, azt mondták valami gázok miatt, amik az altatástól vannak. Az volt a fura, hogy csak fekve fájt, ülve nem. Másrészt éjjel hoztak egy lányt vakbélgyulladással, őt hozták, vitték, vizsgálták, műtötték, aztán többször hányt, én meg tartottam neki a tálat és hívtam a nővért. Aztán kettő körül mindketten elaludtunk. Most még az lesz nehéz pár hétig, hogy Dovival megértessem, hogy nem tudom őt emelgetni. Meg a közlekedés is kérdés, a mostani babakocsink irányítása szerintem nem kisebb megterhelés, mint a gyerekcipelés.

Elképesztő

Ma a buszmegállóban vártunk a 103-asra, amikor bejött a fedett részre három ember, az egyik cigarettával a kezében. Én pedig megkértem, hogy menjen arrébb. Konkrétan azt mondtam neki "megtennéd, hogy kimész innen a cigarettával?" Be kell vallanom, egy kis ingerültség volt a hangomban, mert ezt úgy gondolom, nem csak kérésre kéne teljesíteni. Mindenesetre az ember fogta magát és egy szó nélkül kiment. Erre a másik ember, úgy 30 körüli azt mondja: "te meg megtennéd, hogy nem teszed a hátadra a gyereket, mint egy hátizsákot?" Ennél kb. köpni-nyelni nem tudtam, az első szó, ami reflexből kijött a számon, az volt, hogy b*meg. Aztán kérdeztem, hogy mégis mi köze mindehhez, és milyen jogon támad le így az utcán. Az ő részéről ilyenek hangzottak el, hogy "Ezért tart ott a világ, ahol tart", "ez olyan alapvető dolog, mint hogy nem hugyozunk a konnektorba, nem szarunk a csapba, nem teszünk gyereket a hátunkra", meg "hogy én jobban féltem a táskámban lévő cuccokat (mert az az oldalamon van, és fogom), mint a gyereket". Én hülye meg próbáltam neki válaszolni (mert annyira ideges lettem, hogy nem tudtam csöndben maradni), és olyanokat mondtam, hogy a 9 kilós gyereket nem tudom előre venni (ez ugyanis jó megoldás lett volna a fiatalember szemében), és hogy szorosan rám van kötve, minden mozdulatát érzem stb. Erre ő, hogy persze, hogy érzem, hogy valami mozog a hátamon, de a hátizsákot is megkéselik a buszon. Meg még ilyeneket. És hogy mi a jó megoldás. Én meg mondtam, hogy szerintem meg nem az a jó megoldás, nekünk így jó, és milyen jogon támad le az utcán. Aztán amikor jött a busz, arrébb ment és szép napot kívánt. Basszus.