Naponta tízszer

-Jaj, de édes, mennyi idős a pici?
-Egy hónapos
-És fiú vagy lány?
-Fiú mindkettő.
-Tényleg?? Hát a nagyra azt hittem, lány.
-Pedig fiú.
-De copfja van!
-Igen. (anatómiából továbbképzést vállalok)
-Nahát, én azt hittem lány!
-Pedig fiú.
...
-Azt hittem, te lány vagy!
-Pedig fiú.

Ez mi?

Mostanában többször van, hogy Dovi szopizik egyedül az ölemben, amikor Eli is sírni kezd. Van, hogy én mondom, hogy hozzuk ide őt is, van, hogy Dovi mondja, hogy " Eli sír és kér cicit". Megfogom, mellre teszem, és erre Dovi távozik. Mikor kérdem, hogy hova megy és miért, azt mondja, "elmegyek a helyről, mert az Eli akart szopizni." És hiába mondom neki, hogy elférnek ketten, és két cicim van, visszajöhet, ő nem akar. Nem tudom mire vélni ezt. Nem akarom, hogy azt higgye, neki már nincs hely és ki van túrva. Most ráadásul altatáskor csinálta ezt, amikor egyértelműen szüksége lett volna még rám. Aztán visszajött végül, mikor rábeszéltem, mert máshogy nem tudott elaludni.

Éppen most

Önálló nagyfiú:

Fáj a szájam!
Miért fáj?
Jönnek a fogacskáim.
Gyere, megpuszilom!
Nem kell megpuszilni!
Hát?
Ne puszild meg, csak hagyjad, hogy jöjjön a fogacskáim!


És közeledik:

Eli sír, amikor felteszem a hátamra:
D: Adjunk neki cicit!


Megyünk vacsorázni, Elit odaadom Másiknak.
D: A Dovi megfogja az Eli-kisbabát, és odaadja a Papának.
Ez az illető kisbaba alvamaradása szempontjából nem biztos, hogy a legjobb megoldás volt, de minden más szempontból igen, és olyan cuki volt vele.


Olyan jó nézni, ahogy egyre inkább tud mit kezdeni vele, hogy ő is itt van. Nem mondom, hogy nem lesz még itt féltékenység, de látszik, hogy ha hagyjuk a saját ütemében feldolgozni egy ilyen változást, akkor mennyire szépen alakul minden kettejük között.

Eli Noah

Még el se döntöttük igazán (vagy csak nem tudtunk róla), hogy otthon szeretnénk szülni. De elmentünk az infohétre, hogy ennyivel is okosabbak legyünk. Eszembe se jutott még, hogy azon gondolkozzak, ki legyen velünk a szülésnél. A 14. héten voltam. És akkor jött a csütörtök délután Edinával, aki mintha az én lelkemből beszélt volna. Nem volt kérdés, hogy jó lesz nekünk együtt. Életem egyik legjobb döntése volt ez is és maga az otthonszülés is. Visszanézve nem is értem, hogy min gondolkoztam előtte. Illetve de. Azt hittem, hogy nekem valamiért nem jár az ilyen élmény és kényeztetés. Azt hittem, hogy ez valami kiváltságosok jutalma, akik ilyen csodaszép történeteket tudnak írni a végén. Most, hogy utána vagyok, el se tudom képzelni másképp. Egyszerűen így természetes.


Minden más, mint az előző alkalommal. Dovi nem készülődött ennyit. Elhatározta, elindult, és kijött. Semmi nem állíthatta meg. De Ő nem ilyen. Felkészül. Üzen. Mindjárt jön. De nekem nehéz megérteni ezeket az üzeneteket. Sokszor vagyok türelmetlen. Mégis mi az, hogy mindjárt? Edinát hívom. Már sose fogok szülni? Hamar jön ez nekem, pedig még csak a 38. héten vagyok. Ambivalens érzéseim vannak. Rossz már ez az átmeneti állapot mindannyiunknak, de ha meglesz a Baba, sok dolog még sokkal nehezebb lesz. Ez már nem olyan egyértelmű, mint az elsőt várni. Sok feladat, sok kérdés.  És különben is, azzal vége lenne ennek az egésznek. Még szükségem van erre a gondoskodásra. Mit csinálok majd nélküle? Mi lesz, ha nem hívhatom Edinát minden lelki nyűgömmel? (Persze igazából tudom, hogy hívhatom akármeddig.) Aztán azzal vádolom magam, hogy csak a szülést várom, a babát még nem. Igaza is van, ha még várat magára.

De előbb utóbb eljön az is. Vágyom Rá. Aztán leszek türelmesebb is. Hozzászokom a várakozás ezen utolsó fázisához is. Már nem izgulok minden jóslónál. Vagy igen, vagy nem. Aztán kezdek megint átbillenni. Várom őt is, meg a szülést is. Milyen lehet így máshogy? Aztán gondolunk egyet, és mielőtt még megint belesüllyednék a türelmetlenségbe, elmegyünk egy napra itthonról, a lakást pedig hagyjuk romokban. Megsütjük a szülésre félretett pogácsatésztát is az útra. Tele a szennyes és a mosogató. Majd este. Aztán holnap majd új tésztát gyúrok, újra kimosok mindent, és megint készen állunk majd. Edinával megbeszéljük, hogy nem jön este szívhangot nézni, mert már nagyon késő lenne. Félig viccesen írom neki, hogy majd akkor szólok, ha az aktuális fájások nem múlnak el. Azért lezuhanyozom, mikor hazaérünk. És nem múlnak el. Tényleg nem. Amikor Zsuzsival megérkeznek, még mindig nem hiszem el, hogy ez az igazi. -Nem kell szabadkoznod. Tudom, hogy nem kell. Csak nem tudom, ennyi az egész. Beszélgetünk, nevetgélünk. Azért beteszünk sülni egy kenyeret, valami mégis legyen. Aztán egyre egyértelműbbé válik, hogy mi is történik itt.

Edina masszíroz, Zsuzsi borogat, Pisti támaszt, félhomály van és béke. Ha becsukom a szemem, magunkat látom a kórházban Dovival. Fény, fekvés, ctg, bizonytalanság. Szomorú vagyok. Nekünk ez miért nem adatott meg akkor? Dovinak már sose lesz ilyen születése. Még kesergek egy kicsit magamban, aztán ahogy erősödnek a fájások, ez a Kisbaba is magára vonja a figyelmemet. Pont jókor, mint eddig mindig. Még nem is tudtam biztosan, hogy érkezik hozzánk, amikor már mindent olyan bölcsen üzent nekem. Nyugodt voltam. Mindig mindent akkor és úgy éreztem, ahol fizikailag is tartottam. Csodálatos volt megtapasztalni ezt a ciklikusságot érzelmileg is. Minden pont jó volt. A helyemen voltam és azóta is ott vagyok. Eli Noah. Az Istenem megnyugtat.

Kicsit elveszett vagyok. Kérem Edinát, hogy meséljen róla, hogy mi történik most. Aztán, hogy simogassa a hátam. Olyan megnyugtató.

Azért ez baromira fáj. Még így itthon is. Nagyon-nagyon. Hiába választhatok pózt, sehogy se jó. Nem tudom, hogy fog kijönni. Egyszerűen nem fér ki! Azt akarom, hogy vége legyen. Engedjem el. Mitől félek? Mitől? Hát mindentől. Hogy fogok két gyerekkel helytállni? Hogy fogom őket visszaaltatni, ha egyszerre ébrednek? hogy fogom a nagyobbik lelkét ápolni most? Hogy fogok a kicsire is eleget figyelni? Meg persze konkrétabban attól is, hogy a "nagy" felébred a kiabálásra. És akkor mi történik? Gondolatban (és kimondva is) végigjátszom. Tulajdonképpen az sem tragédia. Akkor végignézi. Elkapja a kisbabát, ahogy néhány napja mondta. Ettől megnyugszom. Már jöhet a fájás. De még mindig egyben a burok, nagyon fááááj. Megfogom. Már tényleg közel van. De nem eléggé. Legyen mááááár vééééége! Aztán reped a burok végre. Megfogom a fejét is. Edina mondja, hogy ez Ő. Én nem ismerem fel tapintás alapján, hogy ez egy babafej lenne. Valami furcsát érzek. Aztán jön. Segíteni kell neki. Nem érzem azt, amit Dovinál, hogy most aztán nincs más választásom, csak nyomni. Akkor sokkal könnyebb lett, amikor eljutottam idáig. Most ez is csak nagyon fáj. Nem szabadít fel. Mikor lesz már véééége? És egyszer csak tényleg megérkezik. Még a testét is nyomni kell. Ez már tényleg az utolsó. Hát igaz volt, amit mondtak, tényleg egy kisbaba volt bennem. És most itt van, látom is. Valahogy az ágyra kerülök. Rajtam maradt a pólóm. A melltartómat sehogy se sikerül kikapcsolni, mert rajta fekszem a csaton. De nem tudom megemelni magam. Nincs már erőm semmihez. Valahogy sikerül. Inkább emelnek. Itt a Kisbaba. Csupa-csupa máz. Pedig időben jött. A méretei alapján biztosan. De még hátravan a lepény. Nagyon hamar akar jönni, nem hagy időt a pihenésre. De neki is segítség kell. Pisti kapja meg a Babát, én lemászom valahogy az ágyról. Függőlegesen ez is könnyebb. Kijön végre, ezen is túl vagyunk. Zsuzsi mondja ki, amire gondolok: szeretnék már szoptatni. Vissza az ágyra. Szegény, nehezen tudja bekapni a mellem. Dovi keményre edzette, folyton kicsúszik a szájából. Reggelre már sokkal jobban megy neki. Két nap múlva már profi. Annyira jó, hogy ezzel nem kell most már küzdeni. Hogy ilyen természetes. Dovival már kitapostuk ezt az utat.

Aztán jön még egy fájás. Ez mi??? Utófájás. Már most? És ennyire? Majdnem olyan, mint a szülés. Hát igen, Edina is mondja, hogy ez szokatlanul erős nálam. Jaj, erre emlékeznem kell, amikor újra babát akarok majd. Még két napig nagyon rossz. Nem segít rajta, hogy egyszerre ketten szopiznak. De a vérzés hamar eláll. Két nap múlva, amikor kimegyek a konyhába, megcsap az ottmaradt lábosban a muskotályzsálya illata. És akkor végem van. Szülni akarok megint!

Most olyan jó nekünk. Itthon vagyunk együtt. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy ezt a pár napot külön töltöttük volna. Azt sem, hogy ezt az élményt idegen falak és emberek közt éltük volna át. Ez így kerek. Így természetes.

Edinát kérem, hogy üljön még egy kicsit mellettem, nehéz elengednem. Olyan jó így. Olyan hálás vagyok. És olyan kár, hogy vége.

Megérkezett!