Éppen most

Önálló nagyfiú:

Fáj a szájam!
Miért fáj?
Jönnek a fogacskáim.
Gyere, megpuszilom!
Nem kell megpuszilni!
Hát?
Ne puszild meg, csak hagyjad, hogy jöjjön a fogacskáim!


És közeledik:

Eli sír, amikor felteszem a hátamra:
D: Adjunk neki cicit!


Megyünk vacsorázni, Elit odaadom Másiknak.
D: A Dovi megfogja az Eli-kisbabát, és odaadja a Papának.
Ez az illető kisbaba alvamaradása szempontjából nem biztos, hogy a legjobb megoldás volt, de minden más szempontból igen, és olyan cuki volt vele.


Olyan jó nézni, ahogy egyre inkább tud mit kezdeni vele, hogy ő is itt van. Nem mondom, hogy nem lesz még itt féltékenység, de látszik, hogy ha hagyjuk a saját ütemében feldolgozni egy ilyen változást, akkor mennyire szépen alakul minden kettejük között.