Elmentünk a Könyvhétre. Egyrészt, mert érdekelt, másrészt mert E és Zs is ott volt. De nem volt biztos, hogy találkozunk, mert szülés volt várható. Írtam neki sms-t, mikor indultunk, de előtte a csípőszűrésen voltunk, úgyhogy nem tudtuk megvárni a válaszát az indulással. Oda is értünk előtte. De nem találtuk sehol, úgyhogy kisétáltunk a Dunapartra. Aztán eszembe jutott, hogy akár hajózhatnánk is egyet. Dovinak se volt ellenvetése. Érdekes módon. Másik megkereste nekünk, hogy hol és mikor lehet felszállni. Lementünk a rakpartra, végigzötyögtettük a babakocsit a köveken, és megállapítottuk, hogy a kiírt menetrendnek nem sok köze van az internetes verzióhoz. És éppen láttuk elmenni a hajót. Nem baj, az epret megettük. Közben E válaszolt, nem lesz ránk sok ideje, mert sok a munka, de menjünk, jó lesz azért találkozni. Rendben, akkor felszállunk a hajóra, megyünk egy kört, és megkeressük. Éppen leszedtem Elit a hátamról, és Dovi is akart szopizni, mikor megláttuk a hajót. Gyorsan kellett összeszedelődzködni, nem is tudtam rendesen visszavenni Elit a hátamra, közben Dovi kezét kellett fogni, és tolni a babakocsit. A matróz segített beszállni. A fedélzeten meg folytattuk az ebédet és a beszélgetést. Olyan jó volt. Egyszerűen csak jól éreztem magam. Annyira élvezem, hogy Dovival ilyen programokat tudunk csinálni kettesben, és akkor se unatkozom, ha nincs velünk másik felnőtt. És nem csak azért csinálom, hogy neki jó legyen. Egyszerűen jól érzem magam vele. És már Elivel sem fogom azt megélni, amit Dovival kisebb korában, mikor ő már nagyon igényelt engem, de nem beszélt, és bár fizikailag lefoglalt, az agyam unatkozott. Mert mindig ott lesz Dovi, akivel mindketten szót értünk. Egyrészt. Másrészt azt vettem észre, hogy mostanra tudtam lelassulni. Már nem érdekel, hogy mennyi ideig tart az altatás, vagy hogy mikor alszanak és mikor ébrednek fel, és mennyi időm van "mást" csinálni. És nem érzem, hogy most biztos hat másik dolgot kéne csinlnom, csak elfelejtem. Egyszerűen csak jó nekem itt és most.
Aztán leszállásnál mondtam Dovinak, hogy a matróz majd segít neki. Erre eléállt és közölte vele, hogy "Szia. Segítesz nekem leszállni?" Erre csak annyit tudott válaszolni, hogy "de édes vagy" és nyújtotta a kezét.
Visszamentünk a Vörösmarty térre, kicsit beszélgettünk E-vel, elmentünk szopizni a szoborhoz, vettünk kukásautós könyvet, játszottunk a szökőkútnál, visszamentünk elbúcsúzni. Nagyon hálás voltam Zs-nek, hogy úgy komolyan veszi Dovit. Lehajolt hozzá, és csak vele beszélgetett, én nem is tudom, hogy miről. Nem olyan látványosan kérdezett, mint az emberek szoktak, hogy úgy fogalmazzák, mintha a gyerektől kérdeznék, de igazából a szülőtől várják a választ, és azt se sokáig, inkább elmondják maguknak. Olyan jó érzés, mikor valaki más is tiszteli a gyerekemet annyira, hogy ha kérdez valamit, megvárja a választ.
Mire elhagytuk az utolsó bódét, Dovi aludt. Eli viszont szopizni akart, úgyhogy csípőre vettem, és úgy mentünk tovább. Erre vágytam, mikor elkezdtem a hordozós képzést, hogy ne legyenek technikai korlátaim semmilyen szituációban. Mondjuk a babakocsit nem az egy kézzel való tolásra találták ki. Aztán Dovi felébredt, mikor át akartam tenni itthon az ágyba. Sajnáltam, hogy nem tudta kipihenni magát, de jó volt, hogy magamat nem sajnáltam a kimaradt pihenés miatt. Feltöltődtem így is. Aztán csináltunk strandot. Házi fagyi is lett volna, de azt nem kért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése