Egyszerre mindig csak egy kicsi. A kicsit valahogy nem ülök le megírni, amikor meg már sok lesz, nem emlékszem, mi volt az eleje. Sokan kérdezik, hogy Dovi hogy viseli Eli érkezését. Jól, szerintem. Én legalábbis rosszabbra számítottam. Nekem persze vannak nehéz időszakok, de én legalább tudom, hogy vége lesz, és hogy tulajdonképpen jó nekünk. Ők meg szeretik egymást. Tegnap először látszott, hogy Eli is játszik Dovival. Fröcskölte a kádban, és látszott a huncut vigyor az arcán. Annyira jó volt nézni.
Azt is sokan kérdezik, hogy izgulok-e a költözés miatt. Nem, nem izgulok. Nem érzek semmit. Annyira nem fogom fel, hogy mi történik. Nem tudom közel engedni magamhoz. Ha mégis rágondolok, csak a pakolás nehézségeit látom. Még el se kezdtem, csak fejben, mert hogy? Segítség nélkül nem fog menni, Elit nem tudom letenni. Eközben Ilana hátát nem műtik meg odakint, mert az orvos és az aneszteziológus is bevonult. Ilyen ez a háború, mindenhol ott van. Remélem, nekünk minél kevesebb jut majd belőle.
Leveleztem az ottani bölcsi-felelőssel. Nagyon pozitív volt a hozzáállása. Nem mondta, hogy minek akarok a gyerekeimmel lenni, az övéi is három hónaposan bölcsisek voltak, és semmi bajuk, kérdezzem meg. Minden kérdésemre válaszolt, de arról dönteni, hogy mi hogy lesz majd, csak akkor fogunk, ha ott leszünk. Tudni kell azt is, hogy milyen csoportok lesznek az ulpánban. Hogy tudok-e járni egyáltalán. Azt hiszem, az az álmom, hogy Eli amíg nem sok vizet zavar, lehessen velem az órákon, amikor meg már érdeklődik, akkor amíg én tanulok legyen bölcsiben (heti 3x néhány óra), amúgy meg velem, Dovi pedig jöjjön haza minden nap ebéd után.
Egy család mos költözik haza, árulnak bútorokat. Jó lenne venni, de nem lehet tudni, hogy mi lesz a kibucban, Írok nekik, hogy nézzék meg. Persze, utána néznek. Azóta is.
Valahogy egyszerre szeretnék nagyon ott lenni és itt is maradni.
Mikor mentek? :)
VálaszTörlés