Nem aggódó szülőknek való vidék

Az úgy volt, hogy kellett bérelnünk autót, hogy Mamaját visszavigyük a reptérre. Már amikor érkezett Másik próbálta a bérbeadókkal megbeszélni, hogy most megint fog kelleni. De nem tudták előre megmondani, hogy lesz-e autó, és előjegyzéssel nem dolgoznak. De telefonáljon szerdán. Aztán telefonáljon vasárnap. Ja, nincs autó. Hétfőn kellett indulni. Nati odatelefonált. Hirtelen lett autó. Hoztak valami másik telephelyről. Vasárnap este még elmentünk Tveriára megnézni a fénysót, ami egy éve nem működik. Nem baj. Másnap délben indultunk volna a reptérre, amikor nem indult be az autó. Szerencsére csak valami rosszul volt beállítva. Már éppen hívtam a céget, mikor megoldódott.
Meglátogattuk Imrét Or Yehudában. Beszélgettünk, amíg nem kellett indulnunk a reptérre. Kb 7-kor értünk oda, megkerestük a terminált és Ilát, aztán elbúcsúztunk. Mamaja a lelkünkre kötötte, hogy ne várjuk meg, amíg felszáll, hanem siessünk haza.
Dovi a hátamon volt, Eli meg a babakocsiban, a kagyló ülésben, mert aludt éppen, mikor megérkeztünk (és miután kiszálltunk is legalább három percet). Amikor Elit tettük volna az autóba, azt láttuk, hogy mindenhol kakis. A ruhája, az ülése, a játéka, a szoptatós kendő az ölében. Másik Dovit odatette az ablaklehúzóhoz, hogy nyugodtan tudjunk takarítani. Nagyjából fél csomag popsitörlőt használtunk el. Másik tartotta, én sikáltam. Aztán cseréltünk. Néha a fény felé tartottuk a fenekét, hogy mindenhol lejött-e. Közben röhögtünk, Dovi meg bentről kérdezgette, hogy "mi töjtént?". Nagy nehezen találtunk két zacskót, egyet a szemétnek, egyet a szennyesnek. Ezek után beültünk az autóba, bekötöttünk mindenkit, betettük a Maszat hegyet, és... Nem indult az autó. De nem úgy, mint délben, hanem tényleg. Csak fura zajt adott. És egyre lassabban húzta fel az ablakot. Gyanús. Legalább már benne volt a telefonomban a cég száma. Jó, mindjárt visszahívnak. Jó, küldenek valakit. Jó, majd szólnak. Jó sokáig nem szóltak. Még jó, hogy központi helyen vagyunk, így gyorsabban megy, mondják ők. Közben próbáltunk valakit keríteni, akinek van bikakábel az autójában, de elég kihalt volt minden. Pont addigra sikerült, mire a nő visszahívott, hogy másfél óra múlva érkezik a segítség. Valahogy beindult az autó. De onnantól hazáig nem szabadott leállítani a motort. Nagyjából ekkor szállhatott fel a gép. Hát mégis megvártuk.
A gps valami nagyon fura úton vitt. Végig szerpentin volt, de ez csak egy dolog. Tök sötét volt minden (csak a mecsetek fényét láttuk). Néha úgy nézett ki, mintha a szakadék felé rohannánk, mert bucka volt előttünk, amit nem világított be a lámpa. Az egyik sötét kanyar után hirtelen ott termett három tehén. Még a Hold is fura volt. Vörös, óriási, ferde, és túl lent is volt. Először azt hittük, valami hőlégballon, vagy hasonló. De tényleg a Hold volt. (Másik már elsőre megmondta, hogy az volt természetesen)
Tudtuk, hogy kijöttünk a területekre, de amikor az egyik kereszteződésnél egy nagy piros tábla jött szembe, három nyelvű felirattal, hogy izraelieknek tilos a belépés, mert életveszélyes, örültünk, hogy a gps szerint el kellett kanyarodnunk. Viszont végre ki volt írva Bét Seán.
Addigra már éreztem a szerpentin hatását. De az összes zacskónkat elhasználtuk a kakis cuccokra. Elképzeltük, ahogy megállunk hányni, majd keresünk egy szimpatikus arab bácsit, és megkérjük, hogy tegyen már mindenféle drótokat az autónkba, mert nem indul, ugye... Szerencsére nem volt rá szükség. DE nagy dilemma volt minden esetben, hogy megnézzem-e a gps-t, ami lent volt, hogy mennyi van még hátra az útból. Még jó, hogy a gyerekek végig aludtak. Amikor hazaértünk, és Dovit behoztam, félálomban annyit mondott, hogy "A Ejit is hozzuk be!"