Nem aggódó szülőknek való vidék

Az úgy volt, hogy kellett bérelnünk autót, hogy Mamaját visszavigyük a reptérre. Már amikor érkezett Másik próbálta a bérbeadókkal megbeszélni, hogy most megint fog kelleni. De nem tudták előre megmondani, hogy lesz-e autó, és előjegyzéssel nem dolgoznak. De telefonáljon szerdán. Aztán telefonáljon vasárnap. Ja, nincs autó. Hétfőn kellett indulni. Nati odatelefonált. Hirtelen lett autó. Hoztak valami másik telephelyről. Vasárnap este még elmentünk Tveriára megnézni a fénysót, ami egy éve nem működik. Nem baj. Másnap délben indultunk volna a reptérre, amikor nem indult be az autó. Szerencsére csak valami rosszul volt beállítva. Már éppen hívtam a céget, mikor megoldódott.
Meglátogattuk Imrét Or Yehudában. Beszélgettünk, amíg nem kellett indulnunk a reptérre. Kb 7-kor értünk oda, megkerestük a terminált és Ilát, aztán elbúcsúztunk. Mamaja a lelkünkre kötötte, hogy ne várjuk meg, amíg felszáll, hanem siessünk haza.
Dovi a hátamon volt, Eli meg a babakocsiban, a kagyló ülésben, mert aludt éppen, mikor megérkeztünk (és miután kiszálltunk is legalább három percet). Amikor Elit tettük volna az autóba, azt láttuk, hogy mindenhol kakis. A ruhája, az ülése, a játéka, a szoptatós kendő az ölében. Másik Dovit odatette az ablaklehúzóhoz, hogy nyugodtan tudjunk takarítani. Nagyjából fél csomag popsitörlőt használtunk el. Másik tartotta, én sikáltam. Aztán cseréltünk. Néha a fény felé tartottuk a fenekét, hogy mindenhol lejött-e. Közben röhögtünk, Dovi meg bentről kérdezgette, hogy "mi töjtént?". Nagy nehezen találtunk két zacskót, egyet a szemétnek, egyet a szennyesnek. Ezek után beültünk az autóba, bekötöttünk mindenkit, betettük a Maszat hegyet, és... Nem indult az autó. De nem úgy, mint délben, hanem tényleg. Csak fura zajt adott. És egyre lassabban húzta fel az ablakot. Gyanús. Legalább már benne volt a telefonomban a cég száma. Jó, mindjárt visszahívnak. Jó, küldenek valakit. Jó, majd szólnak. Jó sokáig nem szóltak. Még jó, hogy központi helyen vagyunk, így gyorsabban megy, mondják ők. Közben próbáltunk valakit keríteni, akinek van bikakábel az autójában, de elég kihalt volt minden. Pont addigra sikerült, mire a nő visszahívott, hogy másfél óra múlva érkezik a segítség. Valahogy beindult az autó. De onnantól hazáig nem szabadott leállítani a motort. Nagyjából ekkor szállhatott fel a gép. Hát mégis megvártuk.
A gps valami nagyon fura úton vitt. Végig szerpentin volt, de ez csak egy dolog. Tök sötét volt minden (csak a mecsetek fényét láttuk). Néha úgy nézett ki, mintha a szakadék felé rohannánk, mert bucka volt előttünk, amit nem világított be a lámpa. Az egyik sötét kanyar után hirtelen ott termett három tehén. Még a Hold is fura volt. Vörös, óriási, ferde, és túl lent is volt. Először azt hittük, valami hőlégballon, vagy hasonló. De tényleg a Hold volt. (Másik már elsőre megmondta, hogy az volt természetesen)
Tudtuk, hogy kijöttünk a területekre, de amikor az egyik kereszteződésnél egy nagy piros tábla jött szembe, három nyelvű felirattal, hogy izraelieknek tilos a belépés, mert életveszélyes, örültünk, hogy a gps szerint el kellett kanyarodnunk. Viszont végre ki volt írva Bét Seán.
Addigra már éreztem a szerpentin hatását. De az összes zacskónkat elhasználtuk a kakis cuccokra. Elképzeltük, ahogy megállunk hányni, majd keresünk egy szimpatikus arab bácsit, és megkérjük, hogy tegyen már mindenféle drótokat az autónkba, mert nem indul, ugye... Szerencsére nem volt rá szükség. DE nagy dilemma volt minden esetben, hogy megnézzem-e a gps-t, ami lent volt, hogy mennyi van még hátra az útból. Még jó, hogy a gyerekek végig aludtak. Amikor hazaértünk, és Dovit behoztam, félálomban annyit mondott, hogy "A Ejit is hozzuk be!"

Nálunk is Peszach

Először is midolog egy esküvőt erev peszah előtti napra tenni? Merthogy kizárólag amiatt nem jöttünk haza a világvégéről, mert nem volt elég idő rá, hogy repülővel megjárjuk a távot.
Ezt gondoltam először. Meg másodszor. Aztán harmadszor is, amikor az első széderen túl voltunk, ami nem volt vészes, de igazán jó sem. Túl voltunk rajta mindenesetre. Aztán a másnapi ebéd, amit egy másik családnál töltöttünk, már sokkal jobban sikerült. Igazából beszélgettek velünk, meg kérdeztek. És őket is lehetett kérdezni, nem csak mint egy színházban, végignéztük, ahogy ők családi életet élnek (mint az első helyen). A második ebéd is hasonló volt, bár talán még többet beszélgettünk. A család nőtagjai mind művészek voltak, amit nagyon jó volt hallani, mert eddig nagyon egyedül éreztem magam vallásos zsidó női festőként. Aztán megnéztem a dolgaikat. Hát szépek, meg minden. De én az ilyen mindent kipróbálunk és hű de sokféle anyagot lehet használni felfogást inkább hobbi kategóriának tartom. Attól még lehet belőle élni persze. Lehet, hogy fel kéne adnom a magas művészeti törekvéseimet...
Az egész peszah csúcsa viszont a második széder volt. Kétgyerekes család, 14 éves iker lányok, rajtunk kívül még három vendég meg a szülők voltak ott. Valahogy annyira jól kijöttünk, egész este nevettünk. Dugdostuk az afikománt, mint a kisgyerekek. Nagyon jól éreztük magunkat, az egész hercehurca megérte, hogy megismertük őket. Még az ünnep után is felhívtak, hogy menjünk át vacsorázni, hogy a repülőút előtt még együnk meleget. Bár Dovi pizsamában volt már, de még nem volt valami álmos, úgyhogy mentünk, hogy még egyszer találkozzunk. Persze elhalmoztak az útra is kajával, úgy kellett leállítani őket. Mindannyian úgy éreztük, hogy életünk legviccesebb széderén vettünk részt. Az egyik vendég még a reptérre is kivitt minket másnap hajnalban.
Nálam egyébként az a mérce valaminek az értékében, hogy ha közben Dovi alszik és én nem, akkor mennyire jár azon az agyam, hogy most emiatt a valami miatt nem alhatok, aztán Dovi persze felkel reggel. Hát itt valahol hajnali 2 körül eszembe jutott, hogy jé, még nem is gondoltam erre. (az első este végig ez járt a fejemben). Amikor befejeztük, az apa meg az egyik lány hazakísértek minket és megvárták, míg valakit kerítünk, aki a kártyával kinyitja az ajtónkat a motelban. Ha nem sikerült volna, visszamentünk volna velük, és ott aludtunk volna náluk. Fél órába telt éjjel 3-kor találni valakit, akit mellesleg az autójából szállítottunk ki, mert gyalogos nem volt sehol. Azért nem bántam, nem szívesen aludtam volna Dovival máshol a cuccaink nélkül.

Vicces, hogy a zsidó közösség nagy része Hollywoodban él kis cuki kertes házakban. És furcsa, hogy a vallásos családokban ábának és imának hívják a szülőket.

Dovi egyébként egész jól viselte a repülést. Egy kis hős volt. Pedig  visszafelé az első gépre felszálláskor, ami belföldi járat volt, és nam adtak kaját, elvették a joghurtját. Vicces volt a hatórás út, úgyhogy adhattunk neki maceszt, paradicsomot meg mandulát. Aztán az átszálláskor vettünk neki banánt aranyárban. A végén meg már nagyon kényelmetlen volt neki az ölemben aludni, de az a kosár, amit ajánlottak, szerintem még rosszabb lett volna. Már talán kezd visszaállni (4 nap után), tegnap már egész éjjel aludt. Csak mi nem, mert amíg ő nem aludt, nekünk nem volt lehetőségünk a saját szervezetünk visszaállításával foglalkozni.

Szép volt, jó volt, de összességében még mindig inkább Izrael-párti vagyok.

Azért az is vicces

hogy amikor New York város metrójában megkérdeztük, hogy merre kell menni, és mint a hülyéknek magyarázták, hogy a C metróra kell szállni, még rajzolták is a levegőbe, mi meg nem éreztük magunkat ennyire lassú felfogásúnak azért, akkor mégis felszállunk az E-re. Aztán rájöttünk, hogy ez azért volt, mert bennünk fel sem merült, hogy egy alagútban több vonal is lehet, és felszálltunk az elsőre, ami jött.

Esztergom, Nórigom

Voltunk Nórival Esztergomban 4 napig. Tulajdonképpen Búbánatvölgyben volt a szállás, ez 5 km Esztergomtól. Hétfőn indultunk, rögtön Nóri anatómia vizsgája után. Amint odaértünk, szembesültünk vele, hogy nem, hogy nem vagyunk egyedül, de egy óriási gyerekcsapattal kell osztoznunk a panzión. Másnap, amikor a reggelinél próbáltunk valami ehetőt kihalászni az én kóser, és Nóri szuperegészséges gyomra számára, azt is megtudtuk, hogy nagyszerű társaságunk a Lauderből érkezett.
Kedden, mivel Nózi még nagyon fáradt volt a sok tanulás meg a vizsga miatt, végig a szálláson voltunk, pingpongoztunk, filmet néztünk, pihentünk, szidtuk a mai fiatalság ott megjelent képviselőit.
Szerdán be akartunk menni Esztergomba, de végig esett az eső, úgyhogy megintcsak filmeztünk... Meg kihasználtuk az ajnlatban szereplő egy órás ingyenmasszázsunkat. :)És vártuk, hogy a gyerekek elhúzzanak végre... Ezt délután meg is tették szerencsére.
Aztán késő délutánra elállt végre az eső, úgyhogy úgy döntöttünk, bebiciklizünk Esztergomba, hogy legalább csináljunk valamit. Elő is kerültek a biciklik a panzió raktárából, csak hát a gumijuk volt enyhén lapos, és érdekes módon ezen a múlt ezredből előkerült pumpa sem tudott segíteni. Végül busszal mentünk, de persze már semmi nem volt nyitva, úgyhogy megnéztük a Dunát, megetettük magunkat az ottani szúnyogokkal is, vártunk sokat a buszra, és hazamentünk. Este találkoztunk egy francia fiúval (Igi), aki biciklivel járja be Európát. Majdnem két hónapja úton van, el is mesélte, hogy merre járt már, és mik a tervei. Nagyon büszke volt rá, hogy mennyi embert ismer meg a különböző helyeken, de valahogy szinte végig ő beszélt.
Másnapra sikerült a hatalmas laposgumi-problémát megoldani, úgyhogy felülhettünk két csodálatos és nagyon kényelmetlen fiúbiciklire. Még egy lakatot is kicsikartunk a panziósokból. :) Végül egy gyönyörűszép bicikliúton jutottunk el Esztergomig, ahonnan átmentünk Párkányba, amiről megállapítottuk, hogy elég kicsi. Aztán vissza Esztergomba, vettünk ajándékot Maminak, fülbevalót Nórinak, nyakláncot nekem. :) Két apáca valamiért mindenáron tőlünk akarta megtudni, hogy merre van valami kegytárgybolt, és mikor mondtuk, hogy nem tudjuk, még tovább társalogtak velünk, de a tanácsunkat (hogy kérdezzék meg az árusokat) nem fogadták meg. Elég hamar visszaértünk a szállásra, úgyhogy rávettük magunkat, hogy szaunázzunk (csak mi ketten voltunk). Közben azzal vigasztaltuk magunkat úgy kétpercenként, hogy ez mennyire egészséges... És a nap méltó befejezéseként kiderült, hogy Nóri anatómiája ötös lett.
Itt örül: