:)

Megyünk az utcán, épp vége a tanításnak. Néhány anyuka kisbabával várja a nagyobb gyerekeket, előre kötve a kendőben. Egy fiú és egy lány jönnek ki, mikor elmegyek a kapu előtt, olyan 7-8 évesek lehetnek. Egyszer csak hallom, hogy a hátamra kötött kisbabáról beszélnek. Amikor túljutnak a cukiság kérdésén elkezdik vitatni, hogy elöl vagy hátul jobb-e hordozni. A fiú azt mondja: háton olyan, mint egy hátizsák, elöl meg mint egy ötkilós övtáska. A lány meg hogy biztos nem valami kényelmes neki. Idáig bírtam szó nélkül, mondtam, hogy ha nem lenne kényelmes, higgyék el, kiabálna, meg hogy amikor már nagyon nehéz elöl, akkor kell háton vinni. Még folytattunk némi okosító eszmecserét Dovi fogainak számáról és táplálkozásának változatosságáról, és ehhez képest az ő fogaik számáról (és nevéről) és az ő táplálkozásuk egészségességéről (a répa nyersen egészségesebb, de azt Dovi még nem tudja megrágni, mert csak 3 foga van) aztán elváltak útjaink. Nagyon édesek voltak.

Csak azt nem értem egyébként, hogy miért van az, hogy már a második gyerektől hallom, hogy a babák, amíg kicsik, babatápot esznek? Amikor az okoskönyv "szoptassunk vagy ne" fejezetét olvastam (és kiakadtam), mindig arra hivatkoztam, hogy dehát úgy tanulja a gyerek, hogy a babák az anyukájuk cicijéből szopnak tejet, akkor felnőttként miért nem az a természetes? Úgy látszik, nem mindenhol.

Jom Kipur után

Most először érzem tényleg azt, hogy jó, ezen túl vagyunk B"H, most már csak örülni kell (Szukotkor). Ami attól még baromi fárasztó lesz, és másodszorra már a rengeteg készülés is eszembe jutott, de a böjt végén ez a megkönnyebbülés volt az első.

Hát nem volt könnyű. Böjtölni sose könnyű, de ugye szoptatva még nehezebb. Meg hogy amikor épp nem szoptatok, akkor is szórakoztatnom kell egy kisembert. Ezen kívül nem mehettem sehova, mert ugye itt még mindig nincs éruv. Másik anyukája azért nagyon rendes volt, majdnem egész nap itt volt, próbálta is lekötni egy kicsit Dovit, de fél-egy óránál többre nem sikerült, mert vagy álmos volt, vagy csak szimplán rájött, hogy nem vagyok ott.

A szoptatás miatt nagyon aggódtam, mert Tisabeávkor már nagyon elfogyott a tejem a végére, pedig akkor ittam is kicsit. Azért már Dovi több egyebet eszik azóta, de azért izgultam. Rav Adler azt mondta, kell böjtölnöm mindenképp, de fejjek le tejet előző nap, hogy legyen plusz. Hát annyi eszem volt, hogy nem előző nap kezdtem a tartalékolást, de még így se nagyon ment, tekintve, hogy pont annyi tejem van, amennyire szükség van (ez így normális ugye). Olyan 20 miliket sikerült egyszerre kisajtolni magamból. Plusz a fejőgép mellszívó is elromlott. Aztán volt egy szívós éjszakánk, amikor Dovi annyira túlfáradt, hogy nem akart szopni, de aludni se tudott, csak a járkálás + éneklés segített, de az is egy óra után, és azután még 3 ébredéssel. Szóval öröm az ürömben, hogy legalább tudtam fejni kb egy adagot. Aztán kitaláltam, hogy bár melegíteni nem szabad, de valamit mégis kell csinálnom a tejjel (meg minden más kajával is), hogy ne legyen jéghideg és ne is romoljon meg, ezért bekapcsoltam a szombati vízforralót, hogy majd beleállítom a kajákat a forró vízbe. A második használat után (reggel 9-kor) leesett a talpáról és kikapcsolt. Aztán végül egész jól bírtam a szoptatást, Dovi aludt is két rövidet, én kevésbé, mert ahogy kivettem a mellem a szájából, felébredt. Még délután kimentünk az udvarra, ott a hátamon még aludt egy kicsit. Aztán este még akart volna szopni, de abból, hogy nagyon mozgolódott, és hamar feladta, úgy ítéltem, hogy nem nagyon volt mit. Elővettem a tartalékot, ami ugye hideg volt. Hát a kezünkben melegítettük, hogy legalább kicsit langyos legyen. Nem akartam pohárból adni, nem azért dolgoztam annyit, hogy a fele mellé menjen. De Dovi (tulajdonképpen a várakozásnak megfelelően) nem nagyon tudott mit kezdeni a cumisüveggel, tekintve, hogy nagyjából először látott ilyet életében. Szegényke jól meg volt zavarodva, tej volt benne, de se rendesen szopni nem lehetett, se dagasztani, és kemény is volt, úgyhogy csak rángatta a kezével meg a fogával is. Amikor meg elvettem, kérte vissza. Visszaadtam, de nem volt jó az sem. Egy idő (kb 20 ml -- naugye, elég lett volna annyi) után feladtam, és inkább megszoptattam. Nem aludt el, de megnyugodott, és akkor már csak egy óra volt a böjtből, úgyhogy túlélésre játszottunk.

Ezen kívül nehéz volt, hogy ennek a napnak a lényege az ima és a megbánás, meg a magunkbaszállás. Na, ilyesmikre pont nem volt lehetőségem. Némi segítség volt Rabbanit Yemima Mizrachi emailes siurja, amit előre kinyomtattunk. Eddig csak a gépen olvasgattam, és általában csak az elejéig jutottam, ha egyáltalán, mert sose volt annyi nyugodt percem a gép előtt. De most majdnem végig tudtam olvasni a két anyagot nyugodtan, és tényleg nagyon jókat ír. Ezután is ki fogom nyomtatni Sábeszre, bli néder.

Azt sem tudom...

Hívom a fogorvost időpontért.

-Tessék, rendelő!
-Jó napot, S doktornőhöz szeretnék időpontot kérni.
-Akkor hívja a mobilján legyen szíves, itt csak a rendelési idejében tudok adni.
-Ja, most nem az van?
-Nem, keddenként rendel.
-Öhm. Jó. Azt hittem kedd van.
-Nem, hétfő van.
-Elnézést.
-Semmi baj, viszonthallásra!

Kellemes meglepetés

Hogy elővettem -- na jó, Másik levette nekem a szekrény tetejéről -- a téli ruhákat, és lássatok csodát, belefértem. Még nem próbáltam fel mindet, de a tetején volt két olyan szoknya, amiről emlékeztem, hogy nagyon hamar szűkek lettek, és most mindkettő feljön. Hurrá!

Ráadásként

Az elmúlt napok újdonságaihoz Dovi hozzátette a négykézlábról felülést és újra elindulást is. Négy nap alatt  azt hiszem, ez nem rossz teljesítmény egy ilyen Kismedvétől.

Babanapló

Az úgy volt, hogy pénteken lecsúsztattam Dovit a csúszdán, és valahogy megállt alján, úgy, hogy a kezére támaszkodva ült. És volt előtte egy borzasztóan érdekes sárga falevél, amit muszáj volt megfognia. De annyira érdekes és szép volt, hogy két kéz kellett hozzá. Így esett, hogy Dovi először ült önállóan, megtámasztás nélkül.

Majd szombaton (mindig szombaton történnek az ilyenek), amikor el akarta érni valamelyik játékot, egyszer csak a sajátos kúszós, hasravágódós technikája helyett elkezdte rakosgatni a kezeit meg a lábait is négykézláb. Még nem valami gyors, látszik, hogy át kell gondolnia, hogy épp milyen mozdulat következik, de határozottan mászás.

Végül estefelé valahogy gyanút fogtam, és megvizsgáltam a felső állkapcsát is fog ügyben (sokkal könnyebb, mint alul vizsgálódni), és mit láttak szemeim? Egy majdnem kibújt fogacskát az átlátszó ínye alatt. Az lesz csak az igazi élvezet, ha nem csak az alsó fogaival fog harapni, hanem a kettővel össze...

(Egyébként azt figyeltem meg, hogy baloldalt szopizva inkább harap, jobboldalt inkább markol és karmol. Nem tudom, mi alapján osztotta be így, de egyik se jobb a másiknál, már tele vagyok véraláfutásokkal, plusz olyan erősen dagaszt, hogy kitolja a mellem a szájából, közben pedig szívja, ugye.)

Ja, és azt is mondta tegnap, hogy "nyanyanya". Ezt ma reggel megtoldotta egy "bleble"-vel és néhány "gagaga"-val és "jajaja"-val. Ez már akárhogy is nézzük, gügyögés.

Első Ringató

Eszembe jutott, hogy tök jó lenne Dovinak a dalok mellett mindenféle ritmusos kis versikéket is mondani. Főleg olyanokat, amikhez mozgás is tartozik. Akkor túlléphetnénk a hintapalintán, meg az "így lovagolnak a legények" című szívemnek kedves ám igencsak rövid opuson. És nem kéne annyit gondolkoznom, hogy mivel foglalhatnám le még öt percre. Erre írt Bogi – aki évfolyamtársam volt a gimiben, most meg itt lakik a közelben, és van egy Marci-fia –, hogy vége a Ringatóban a nyári szünetnek, és hogy ugye beszéltük, hogy majd megyünk. Na, ez épp kapóra jött. Végül az első alkalomra nem tudtunk menni, ma meg ők nem értek rá, de azért mi megnéztük. Nagyon kedves, mosolygós lány tartja, az egész légkör nagyon barátságos (nem úgy, mint a tornán, ahol valahogy majdnem mindenki olyan távolságtartó volt). Volt éneklés, furulya, gitár, körtemuzsika, mondóka, versike, séta, taps, Dovinevetés. A dalok kb felét ismertem, de most valahogy nem jutnak eszembe, csak a "Jertek, jertek, nosza járjunk táncot", meg  a "Hull a szilva", amit vagy tízszer énekeltünk el, nekem minden alkalommal óriási nehézséget okozott, hogy ne a negyedik általánosban megszokott szöveggel énekeljem, miszerint "kis kalapom fekete, most szarta le a fecske, ejhaj riceruca, kukorica derce." De koncentráltam, és sikerült! Másikkal azért elképzeltük, milyen reakciókat váltott volna ki, ha kudarcot vallok...

Végül Dovi elálmosodott pont a végére (naná, mert nem aludt délelőtt), úgyhogy elkezdtem szoptatni. Persze nem fejezte be és aludta ki magát 5 perc alatt, úgyhogy ottragadtunk a következő csoportra is (3 csoport van egymás után). De mások is voltak, akik maradtak, úgyhogy nem volt gond. Meg mondta is a lány, hogy nyugodtan. Aztán Dovi a közepe-fele felébredt nagy mosolygással. Felült, épp jött a következő dal. Mindenki várakozóan figyelt. Csillogtak a gyerekszemek stb, stb. Pszt! Egy angyal szállt közénk – mondta valaki. Erre Dovi hirtelen: BÖÖÖFF! 

De más izgalmas dolog is történt. Úgy látszik, a fiatalúr ezzel elérte a "dögös csávó" szintet, mert nagyon megtetszett egy szőke kislánynak (állítólag már az apja is a szőkékre bukott kiskorában. Khm, khm. Még jó, hogy ezen változtatott). Először csak kukucskált. Aztán az ölembe ült, Dovi mellé – itt még azt hittem, hogy én érdeklem valamiért. Aztán se szó, se beszéd, lesmárolta a fiamat. Többször is. Meg is simogatta. Egy ideig azt hiszem, Dovinak is tetszett a dolog, vagy csak nem jutott szóhoz a meglepetéstől, nem tudom. De aztán elege lett, úgyhogy az anyukájának el kellett vinni a kislányt, én meg meg sem kérdeztem, hogy hívják. Azért mégiscsak jó tudni az ilyesmit. Pedagógiailag nem helyes arra nevelni a gyermeket, hogy a lány nevét se kérdezze meg, mielőtt megcsókolja. Nem mintha ebben a konkrét esetben lett volna ideje rá.