A nyomokat önkényesen két fő és több alcsoportba soroltam. Véletlen és szándékos nyomok. A véletleneken belül vannak természetben előfordulók, mint például az árnyék, különböző állatok által létrehozott dolgok (vakondtúrás, hódvár) vagy vízmosás, és ember által létrehozottak, mint a lábnyom vagy különböző cselekvések nyomai. Vagy kevésbé direkt módon egy félig leomlott ház, amely az ott töltött élet(ek) nyomait mutatja (nagyjából erről szól a festő szakdogám).
A szándékosan létrehozott nyomok létrejöhetnek puszta élvezetből, magáért a nyomhagyás öröméért, amikor például a gyerekek rajzolnak, vagy művészi célzattal is. Ebben is két csoportot találtam, az egyik, amikor valaki megtanul egy festészeti/grafikai/szobrász technikát, és azt mesterien alkalmazza az általa kiválasztott dolgok ábrázolására. Ez az, ami kevésbé érdekel. A másik, amikor valaki egyértelműen azt vizsgálja, hogy bizonyos történések milyen hatással vannak a látványra vagy a tárgyakra. Előre megvan a kiindulási szituáció, megtörténik az esemény, de abba már nem szól bele a művész, hagyja, hogy megtörténjen, aztán pedig elfogadja az eredményt. Rengeteg példát láthatunk erre Maurer Dóra munkásságában ("Nagyon magasról leejtett lemez" és "Lemez átmaródása").
(Erről lesz külön bejegyzés is remélhetőleg.)
Meg még sok már művészről lesz szó, meg technikáról is. Itt van a fotogram például, ami megintcsak szívügyem, és véletlenül különösen alkalmas a nyomok rögzítésére.
Tegnap nagy dolog történt velünk, melyet hosszú készülődés előzött meg. Elmentünk múzeumba! Mióta Dovi kint van, először voltam a Ludwigban. Ideje kicsit visszatérni a művészeti életbe. Ezt néztük meg először. A teremőrnéni rendes volt és beengedte Dovit, pedig csak 18 fölött lehetett bemenni. Egyébként elég jó a kiállítás. Kicsit vicces, hogy a terem egyik sarkába tettek egy museum shopot, mindenféle szokásos giccsekkel. Azért vettem egy mágnest, amin a Káposzta című kép van, mert olyan viccesnek gondoltam egy káposztáról készült képet kitenni a hűtőre, miközben az egy művészi alkotás. Egyébként először nem tudtam eldönteni, hogy a "Káposztát" vagy az "Epret" vegyem-e (a "Békákról" gyorsan lebeszéltem magam), de Dovi segített választani. Azt hiszem, mostantól ha nem tudok dönteni, mindig ehhez a megoldáshoz folyamodom. Aztán még megnéztük ezt is, de nem nagyon tudtam hova tenni. Gyakorlatilag nem voltak képek, csak térképek, egy birobidzsani csatornafedő és színes csíkok a falon, mindegyik alatt egy művész neve, képcím és színkódok. Most, hogy olvasom, ami a honlapon van, már több értelme van a dolognak. Csak nem tudom, hogy viszonyuljak az olyan művészethez, ami már annyira konceptuális, hogy már-már fölösleges megnézni hozzá a képet. Ott már nem volt időm elmélyülni a témában, mert Dovi éhes lett. Vicces volt, mert az egész épületben gyakorlatilag bárhol megszoptathattam volna, nem volt egy lélek sem, viszont nem volt hova leülni. Végül a koncertterem előtt találtunk egy kényelmes, párnázott padot, és nem is találkoztunk senkivel néhány karbantartó kinézetű emberen kívül.
Aztán elmentünk egy bababoltba, mert új babakocsit örököltünk, amihez nem volt napvédő. Csomót gondolkoztam rajta, hogy hogy fogom drótból meghajlítani, meg megvarrni, meg tudomisén, mire eszembe jutott a napernyő. Na, egy olyat vettünk. A kocsi egyébként sokkal jobb, mint a másik, könnyű, lehet irányítani (bár a boltban megtudtam, hogy igazából még sokkal jobb is lehetne ha forogna az első kereke), abból ítélve, hogy Dovi tök nyugodt volt benne, meg el is aludt egyedül, kényelmesebb is. Ezt a túrát nem tudtam volna végigcsinálni a hordozóval, benne egy 7,7 kilós gyerekkel.Aztán még elmentünk vásárolni is (a Tescoba), és csak annak a végén kéredzkedett fel. Előtte ott is evett, szintén nem volt ülőhely, így maradt a próbafülke melletti üres varróműhely. Csak aztán elaludt, és ahogy betettem a kocsiba, felébredt, mert hanyatt volt. Erre mondjuk számítottam, de nem tudtam az alvó gyerekkel a kezemben vízszintesre állítani a kocsi támláját. Viszont vettünk zsebes műanyag előkét, ami a bölcsiben is nagyon jó volt, csak ez még jobb, mert nem kötős, hanem tépőzáras.
Még a bababoltban vettünk egy forgózenélőt, mert amit örököltünk, tönkrement. a többi játékot csak jól megnéztem, ami hasznos, majd megcsinálom. A forgózenélő tetszett neki:
És igen, már megint elfelejtettem, hogy nem lehet megfordítani a képet...
Vasárnap volt a céldátum, lévén nyolcadika, amikor is a család legifjabb tagja betöltötte az ötödik hónapját. Mert ugye hathónapos korban illik megkezdeni a hozzátáplálást, de már annyira érdeklődött az illető, hogy be kellett adnom a derekam. Azért az öt hónapot meg akartam várni. Tehát vasárnap lett volna a nagy nap. De mivel akkor nem voltunk itthon, szombaton meg nem lehet fényképezni, a péntek meg csupa rohanás és már különben is ott volt a hűtőben a barack, így csütörtök lett belőle. Úgy 3-4 kanállal evett, aztán játszott. Ez pénteken megismétlődött, a maradékot eltettem szombatra, és majdnem elfogyott. Meg vasárnap egy másik barack. Hétfőn csak azért nem, mert már nem volt több barack itthon. Arról meggyőződtem, hogy nem kellett volna tovább várni, pont időben kezdtük a dolgot. Most az a kérdés, hogy meddig kell egyfélét adni, mikor lehet a következőt és hogy. Olvastam valahol olyat is, hogy valamennyi ideig (nem emlékszem, mennyi) csak egyfélét ajánlott adni, hogy ha allergiás a gyerek valamire, az könnyen kiderüljön. Azt hiszem az új gyümölcsöket először majd a barackkal együtt fogom adni neki, úgy talán nem fog annyira meglepődni.
Azért az elég vicces, hogy elveszi tőlem a kanalat és nem adja vissza. Meg az is, hogy néha pihenésképp szopja egy kicsit az ujját is.
Láthatóan elégedett.
Ennyi maradt:
Itt meg jóllakottan elmeséli, hogy hogy ízlett neki a reggeli.
Egyetlen szépséghibája van a dolognak, hogy Dovi fél a botmixer hangjától. Ez nem könnyíti meg az ételek elkészítését.
Igazából csak két nap múlva lesz 5 hónapos, de talán még akkor is aktuális lesz ez a poszt.
Mostantól semmi sincs biztonságban:
Az okoskönyv szerint:
Az ötödik hónapban ezt kell tudnia a babának:
stabilan tartani a fejét függőleges pozícióban
hason fekvésből karral feltámasztani a törzsét
egy mazsola méretű tárgyat figyelemmel követni
örömében sikítani
egy tárgyért nyúlni
spontán mosolyogni
visszamosolyogni, amikor mosolyognak rá
megfogni az ujjacskái tövéhez vagy begyéhez érintett csörgőt
ha ülő helyzetbe húzzák fejét testével egy vonalban tartani
Ezek mind mennek neki, kis ügyes.
Valószínűleg ezt is tudni fogja:
átfordulni (egyik irányba)
súlyt megtartani a lábán
magán- és mássalhangzó-kombinációkat kiejteni
cuppantani
egy külső hang felé fordulni
Ezek is mind mennek. Az átfordulással még túl is teljesített: megy neki hátról hasra már két irányban, és néha sikerül hasról hátra is. Furcsa, hogy amikor először fordult hasra, azt nem kellett gyakorolnia. Egyszer sikerült neki, és onnantól tudta (jó, a sebesség azóta javult). De hiába volt már, hogy visszafelé is átfordult, az nem sikerül mindig. Sőt, a legtöbbször nem sikerül. Lehet, hogy csak véletlen a siker, és mindig újból rá kell jönnie?
A "Talán tudni fogja" és az "esetleg még ezt is tudja" listát nincs türelmem kimásolni, meg amúgy sem sok mindent pipálhatunk ki egyelőre belőlük. De nem sok hiányzik pl a támasz nélküli üléshez, meg az önmagát felhúzáshoz sem. Úgy fel tud már állni, hogy az ölemben guggol, és fogom a kezét. A távolabbi tárgy eléréséért a videón küzd ("esetleg" kategória). Azt nem mondanám, hogy kifejezettem tiltakozik, ha elveszik a játékát, de mondjuk, hogy megdöbben. És állítólag egyszer mondta, hogy "mamamamam". Én csak olyanokat hallok, hogy "pfieű" meg "guááá".
Fogzás ügyben az egyetlen látható eredmény eddig a töménytelen nyál. Csöppek és buborékok formájában. Meg tócsákban is. És tényleg mindent a szájába vesz. Párszor már be is kellett kenni az ínyét, mert fájt neki (gondolom), aztán elhagytam valahol a kenőcsöt persze. Itthon van valahol, csak tudnám, hogy hol. Viszont Dovi nagyon nyűgös volt, úgyhogy vettem egy másikat. Még sokáig fog tartani ez a fogzás, nem félek, hogy ne fogyna el a másik is, ha meglesz.
A meleget tűrhetően bírjuk, naponta 3-4 fürdéssel fürdések közt a lehúzott redőnyű szobában szopizással majd az ölemben alvással egész elviselhető.
A rengeteg véleményt végigolvasva végül úgy döntöttem, hogy megkezdem a hozzátáplálását, mégpedig őszibarackkal. Láthatóan épp ideje volt.
Itt meg szimplán csak aranyos, ahogy a felvédőjét vizsgálja. Érdemes volt megvarrnom. (Régebben varrtam néhány falvédőt ismerős gyerekeknek, de annyira bonyolult és sok munka van vele, hogy azt hiszem a harmadik után azt mondtam, hogy legközelebb már csak a saját gyerekemnek varrok, úgyhogy most nem volt más választásom)
