Sok idő telt el azóta. Én sokat olvastam és sokat gondolkoztam. Az itthoni események nem fontosak ilyen szempontból, azt csak ugyanúgy tudnám elmondani. Fontos részlet, hogy a szülésznőm nem jött, mert az unokáira vigyázott, és az orvost neki kellett volna értesítenie, de különben sem bíztam benne, hogy ő ott lesz, mert csak 50%-ra ígérte. Mármint az orvos.
Hajnali kettőkor értünk a kórházba. Ott megvizsgált az ügyeletes, és közölte, hogy a méhszájam semennyire sincs kitágulva, és még sok idő lesz ez. Majd ctg-re tettek a vajúdóba, ahova nem jöhetnek be a férjek, és feküdnöm kellett. Ezek közül egyik sem volt szükséges. Sem a ctg, sem a fekvés közben, se az elkülönítés. Egy normális vajúdásnál nem kell állandóan szívhangot meg méhösszehúzódást nézni. A szívhang mitől ne lett volna rendben, elég lett volna egyszer-egyszer ellenőrizni, a méhösszehúzódásokat meg meg lehetett volna állapítani, ha a fejemre néznek. Persze ahhoz két másodpercnél többet kellett volna mellettem tölteni. Mint megtudtam, a ctg-hez is, mert az csak úgy ér valamit, ha folyamatosan nézik. Ezen kívül kaptam infúzióban folyadékot. -Nem mintha a szám nem működött volna.- De az ugye kell. Mire is? De ha már feltétlenül ragaszkodtak a ctg-hez, akkor sem kellett volna feküdnöm, mert azt is megtudtam, hogy az ultrahanggal működő ctg mellett (ez az volt, onnan lehet tudni, hogy használtak zselét) bármennyit lehet mozogni.
Szóval fekszem. Fáj. Nagyon fáj. És hasmenésem is van. Pont most? Azt is később tudom meg, hogy ez normális, sőt, szokásos. Amikor kétségbeesve mondom a szülésznőnek, mond valamit megnyugtatásul, de nem azt, hogy ez majdnem mindenkivel így van. Mindenesetre baromi kellemetlen, hogy minden alkalommal, mikor ki kell mennem, meg kell várnom valakit, aki leszed a gépről, és közben mondja, hogy nem lesz ez így jó. És még a levegőt is rosszul veszem. Így nem fog elég oxigén jutni a babának. Baromság, mondom most.
Mindeközben Másik az irodában pakolja a notebookját, mert ugye azt mondták, hogy menjen haza. Azt azért nem akarta, de ha úgysem engedik be másnap akármeddig, akkor legalább dolgozni tudjon az ajtó előtt. Azért ez felháborító! Még ha a magzatvíz folyt volna el, és amúgy semmit nem éreznék, ez rendben volna. Rendben volna? Azt azért nem mondanám, de megbocsájtható lenne. De nekem fájásaim vannak! Amikor beértünk, voltak ötpercesek. Vajon ekkorra milyen gyakran voltak? Nem tudom. Nincs órám, nem is tudok vele foglalkozni. Csak azzal, hogy FÁJ! Van a szobában másik két nő. Nekik nem fáj, bár láthatóan nagyon vágynak rá. Kezdem kényelmetlenül érezni magam, hogy ezeknek itt lehet, hogy császár lesz, mert nem fáj, nekem meg ennyire. De nem bírok csöndben maradni. Aztán már nem is akarok. Hallják meg azok ott kint, hogy itt vagyok és hogy fájok. Szedjenek már le erről az ágyról! Nem bírom!
Aztán megjelenik a szülésznő, hogy hívjam "apukát". És lassan vegyen a levegőt! (Mennyire jó, hogy az otthonszülésnél mindenkinek neve van, és senki nem anyuka meg apuka.) Hívom. Gyere! -jön egy fájás- gyorsan! Erre a gyorsanra taxit hív. Engem visznek a szülőszobára. Lassan lélegezzen! Felállok. Nyomni kell. Kétségbeesem. Kérek fájdalomcsillapítót, de már nem adnak. Még szerencse. Hol az orvosom? Nem tudom. Úgy volt, hogy az én szülésznőm szól neki. Rendben, hívják. Feltesznek az ágyra. Eltűnt a méhszáj. Kész csoda ezek között a körülmények között. Levegő! Csengetnek. Másik jön, de nem talál. Átöltözik, de nem mondják meg neki, hol vagyok. Bár csak a hang után kéne mennie. Aztán jön. Még épp időben. Elfolyik a víz. Rózsaszín. Orvos: pedig pont akartam burkot repeszteni. Még jó, hogy nem tette, drága. Dovi tudja a dolgát, nem kell birizgálni. Jön a Fülöpdoki, már úton van. Anyuka, feküdjön az oldalára! Nem érdekel a Fülöpdoki, ki kell nyomnom ezt a gyereket. Haha, Eszter (itt Eszter voltam, nem is értem) még most is a humoránál van. Nem, nem viccből mondtam. Hát jó. Feküdjön a hátára, húzza föl a lábait, és nyomjon. De lassan vegye a levegőt, nem lesz ez így jó!
És jön, hatalmas erővel, mindent elsöpör, ami az útjában áll. Tudja a dolgát, még ha ezzel egyedül is van. Az én szervezetem is tudja, a sok hülyeség ellenére. Csak az a fránya levegő! Így kell ezt! Be, ki, be, ki, be, ki. Na, most jó. És a gátam a gyenge pont. Nem bírja. Reped. De Dovi kint van. És Fülöpdoki is megjött. Örülünk. Jön a varrás. Egy óráig. Aztán oxitocint, hogy a méhlepény is biztos kijöjjön. Mert honnan tudják, hogy amúgy nem jönne? Megnézhetem? Meg, persze. Felmutatják a lábam között. Jó, mondom. Elviszik valahova. Dovi Másiknál, amíg engem varrnak. Aztán, szopizik. Vagy előtte? Nem tudom. Amikor mindennek vége, én fekszem, Dovi mellettem, együtt vagyunk. Ez a lényeg.
De a testem meggyógyul, lényeg, hogy Dovit nem háborgatta senki. De ez személyiség-kérdés is. Mert ő ilyen. Elindul, és megy. Nem áll meg, míg el nem éri a célját. Egy nem ilyen gyerekkel simán lehetett volna császár a vége ezeknek a körülményeknek. Legközelebb nem bízom a véletlenre. Jobb segítséget keresek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése