Festés ügyek

Az történt, hogy volt itt ez a nagy vászon (80x190 cm), és sokáig üresen állt, és útban volt. Papitól kaptam, egy kidobott ágy hátuljára feszítette fel. De hát olyan nehéz egy ilyen nagy fehér tiszta vászonra bármit csinálni. Az ember fél hozzányúlni, azt gondolja, hogy ezt aztán nagyon meg kell tervezni, mert ez aztán egy nagy dolog kell, hogy legyen. De bennem már annyi gát volt ebben az ügyben. Először is volt az egyetem. Ahol az utolsó néhány évben azt hallottam nagyon sokat, hogy okosnak kell lenni, és okos képeket kell csinálni. De én nem tudok előre okos lenni, én nem tudom megtervezni az egészet. A következő lépést igen, de ha megpróbálom előre látni az egész képet, és aztán megcsinálni ami a fejemben van, annak sosincs jó vége. Van, aki így dolgozik, de én nem. Nem is így élek. (Erre Másiknak biztos lesz néhány megjegyzése.) Én festés közben tudok csak gondolkozni. Szóval ez annyira gátolt, hogy sokszor inkább el sem kezdtem valamit. Mert itt a másik dolog: hogy időm se volt leülni és elkezdeni. Amikor az ember folyamatosan fest, nem látszik nagy különbség a két megközelítés között. De így egy Dovival nem lehet folyamatosan festeni. Ez volt a másik gát. Aztán elegem lett, és egyszer csak elkezdtem. Először jött rá egy réteg. Csak szín, ami nekem tetszett. Nem kellett se gondolkozni, se sok időt rászánni. Csak jó volt végre festeni. Annyira, hogy rá is írtam a lila foltra, hogy "szabad örülnöm a festésnek". Aztán néhány napig (hétig?) nem nyúltam hozzá. Amikor megint volt kedvem és időm, jött rá még egy réteg. Aztán valahogy került rá egy piros dömper. A szövegek és a gondolatok meg egyre vadabban lettek! Mindent megengedtem magamnak a képen! Még azt sem kellett eldöntenem, hogy figurális lesz-e, vagy nem. Pedig korábban úgy éreztem, hogy ezt nem csak egy képen, de egy egész munkásságon belül is illenék eldönteni. Vagy legalább néhány évtizedes időszakokra bontani. De most felszabadultam. Aztán jött egy pályázat. Elég rangos. Itt az eredmény.
Ez most nekem annyira kellett. Tulajdonképpen ez az első igazi elismerés mióta felvettek a Képzőre. Egy válasz, hogy nem csak nekem jó, amit csinálok, hanem ez jó, és kész. Van létjogosultsága, és tényleg "nem kell okosnak lennem".
(Most pedig, hogy Dovi heti 2x bölcsiben lesz, enyém a világ!)