Újabb kalandunk az egészségüggyel

Dovi javában benne van a dackorszakban. Azt mondta rá a hébertanárnő, hogy "gil sel háuff", amikor mindenre csak duzzognak. Mondjuk Dovi nem duzzog, inkább röhög, miközben pont az ellenkezőjét csinálja, mint amit kéne. Szóval tegnap nagy nehezen meggyőztem, hogy menjünk vacsorázni, de csak azzal sikerült elérnem, hogy a hátamra teszem. Aztán persze elkezdett ugrálni, meg elszaladni. Végül valahogy sikerült megfognom a kezét, de elengedte magát, és megrándult a keze. Volt nagy sírás, nem tudta megmozdítani se. Akartunk rá valami hideget tenni, de a fagyasztónk üres (mert még tűzhelyünk sincs), úgyhogy kapott egy zacskó tejet. Kétségbeesve hívtam a nővért, de nem tudtam elmagyarázni, hogy mi történt pontosan. Mondta, hogy mindjárt az ebédlőhöz ér, menjünk oda, és megnézi. Valahogy rávettük Dovit, hogy menjünk, de minden mozdulatnál nagyon sírt. Volt már egy ilyen eset kb egy éve, amikor ugyanígy fel akartam tenni a hátamra, de messzebb volt, tőlem, mint számítottam. Akkor a sebészeten tették helyre, és napokig fájt neki még. Most is azt mondta Jáel a nővér, hogy lehet, hogy a csuklóját fájlalja, d igazából a könyöke ugrott ki a helyéről, és csak vissza kéne tenni valahogy. De neki nem sikerült. Felhívta az orvost, hogy ott van-e még a közelben, aki szerencsére még nem volt messze. Míg odaért, mindenki, aki vacsorázni ment jó alaposan megnézte, hogy milyen katasztrófa történt velünk már megint. A doktorbácsi biciklis ruhában jelent meg, és 3-4 próbálkozásra sikerült csak helyretennie a csontot. Az anatómia tudásom elég korlátozott, az is művészeti, de ahhoz pont elég volt, hogy elképzeljem, hogy mi történt, és hát nem volt jó belegondolni. Nem nagyon hittük el, de a nővérrel együtt azt bizonygatták, hogy ha sikerül végre visszatenni, rögtön elmúlik a fájdalom. Közben kérni kellett Dovit, hogy fogjon meg dolgokat, hogy lássák, hogy jó-e már. Aztán végre sikerült, szerintem ő is megdöbbent, mert kérdeztem, hogy akar-e szopizni, de nem akart. Nem akart elmenni onnan, ahol ült, úgyhogy kivittem neki a vacsorát. Jobb híján mi is ott ettünk, úgyhogy akkor meg annak jártak a csodájára az emberek, hogy hogy piknikezünk odakint. Mire hazamentünk, már semmi nem látszott a kezén az egészből. Aztán mikor otthon előjött a dolog, közölte, hogy én rántottam meg (mert a múltkor tényleg úgy volt). Na, kösz. Nem baj, a lényeg, hogy azt is megbeszéltük, hogy többet nem ugrándozik, amikor a hátamra teszem. Remélem, tényleg így lesz.