Bociszülés

Tegnap Dovi elment Papával a refetbe, hogy segítsen. Mert szeret ott lenni, és P is szereti, ha vele megy. Aztán hívtak, hogy menjek segíteni, mert néhány helyre Dovi nem mehet be. Aztán az lett a vége, hogy éppen lemaradtam egy szülésről, aztán végignéztem kettőt, és aztán vettük észre, hogy egy negyedik boci is született közben. Aztán éjjel mégegy, de akkor már nem voltam ott azért. Csak P. Azt mondta, inkább nem lesz bába. 

Itt az első boci született csak meg. Ez a két tehén kezdett egyidőben vajúdni. Egymás mellé tették őket a "vajúdóba". Mire odaértünk, láttuk, hogy megvan a boci, és a másik tehén is jól halad. De a boci a másik oldalon volt, úgyhogy P áttette az anyjához. Aztán jött Jael, megvizsgálta az anyját, és kiderült, hogy még van benne egy boci. Itt összezavarodtak, és nem tudták eldönteni, hogy akkor az első bocit ki szülte. DNS vizsgálattal kell majd megállapítani. 

Szegényke elég nehezen állt fel. Ketten segítették, az anyja (aki nem tudjuk, ki) és a másik vajúdó tehén. 

Itt már a kitolás jött:

Először annyira nem akart a boci megmozdulni, hogy azt hittük, nem él. Ráadásul az anyja se volt hajlandó foglalkozni vele. Csupa széna volt mindene. Kiderült, hogy az zavarta, hogy Jael bent volt nála a karámban. Ahogy kijött, és magukra hagytuk őket, elkezdte szisztematikusan lepucolni.

A másik tehén nagyon nehezen szült. Egyszer odajött az egy csapat hangoskodó rokon. Akkor le is állt a vajúdása szegénynek. (Nem voltak szimpatikusak, az egyikük Dovit is kinevette, mert félt a kiscicától)

 Már nagyon fáradt

 Közben a másik mama jól halad a pucolással:

 Egy kis közjáték: kölykök egymás közt.

 Végül annyira nem haladt jól a dolog, hogy segíteni kellett. Szegény boci mindig visszacsúszott. Jael és Reut hoztak valami furcsa madzagokat, rákötötték a boci lábára, és úgy húzták ki.

 Jól elfáradtak szegénykék.

Sajnos szegény bocikat ahogy felállnak, elviszik az anyjuktól ilyen talicskán.

Aztán ilyen kis miniketrecekbe teszik, és cumisüvegből kapják a kolosztrumot.

Ez volt az egyetlen szomorú rész benne. Nagyon rossz volt nézni.

A cicák persze örülnek, ha kifröccsen a tej.

És egy szépség a végére.

Patthelyzet

Amikor a gyerekek nem tudnak elaludni az ablak alatt zajló dobkoncerttől, de nem tudok kimenni szólni nekik, mert épp altatok.

Amikor a fiúk papás-mamást játszanak

Múltkor Dovi azt játszotta, hogy anyuka, és a gyerekei kibújtak a pocakjából. Kisautók formájában.

Van neki egy játék babakocsija. Abban is autók utaznak általában.

Ma este játékból ő volt a Mama, a Papa Papa maradt, én lettem Eli, és Eli Dovi. Ő befeküdt középre, először engem szoptatott meg és altatott el, aztán jött Eli, aki ugye Dovi volt éppen. Amikor fel akartam kelni, hogy segítsek a mellre helyezésben, helyretett, hogy én most épp alszom, ugyebár. Amikor Eli, aki ugye nem sokat ért az egész szerepjátékosdiból rámászott, engem utánozva ("mi vagyok én, málhás csacsi?!") azt kiabálta, hogy mi vagyok én, náthás csacsi?!

Tehát

az úgy volt. Igen, akartam jönni. Igen, én akartam jobban. És most nem akarok. Most nem jó. Ez nem igazság. Én sem akartam, hogy így legyen.
Amikor eljöttünk, pont megtaláltam, amit kerestem. Aztán eljöttünk.
P meg itt és most találta meg amit keresett. És most marad.
Én meg nem tudok.
Egyikünk se várja a másiktól, hogy adja fel magát, és ott éljen, ahol nem jó neki. És egyikünk se tudja megtenni ezt a másikért.
Nincs kiút. Nem látom, nem tudom, nem akarom! Félek! Vele akarok lenni!
De itt becsavarodom.

Büszkeség

Még mindig nem tudom, mi legyen, de inkább beszéljünk arról, hogy Eli elmondta élete első mondatát: hamma, hoppá= az ennivaló leesett. Tizennégy hónapos.

Még mond olyanokat, hogy pápá, bumm, mémé=autó (vagy minden ami gurul), Papa, Mama. Ma azt is mondta, hogy Papa, bumm, amikor Másik becsukta az ajtót.

Egy év múlva, amikor Dovival összevesznek, esélyem se lesz ellenük nyelvi fronton.

Refet

Dovi, ha olyan nagy lesz, mint a Papa, ő is a refetben fog dolgozni. Amikor kiderül, hogy a Papa dolgozni ment, és őt nem vitte, mert mondjuk épp hajnali három volt, meg van bántódva. Mindenhol tehénfejőset játszik. Amikor eljövök reggel a bölcsiből, először megfej, aztán kiterel az ajtón. A bölcsinénik szerencsére még csak a kiterelést vették észre, a fejést nem. Pedig rettentő szakszerűen csinálja, még jóddal is bespriccel előtte.

Amikor

az ember péntek este a vacsoránál cseveg az ismerősei amerikai vendégével, aki egyébként egy nagyon vékony, nagyon kedves, vallásos lány, aki mindenre azt mondja, hogy "oh, ho nice!", és aztán csevegés közben megkérdi, hogy amúgy ez a kedves lány mivel foglalkozik otthon Amerikában, akkor nem pont azt a választ várja, hogy a légierőnél vigyáz, hogy ne érje az országot terrortámadás.

Gyerekek eltüntetésében jók vagyunk

Mint a karikacsapás

A hádár ohelben vacsoráztunk. Másik a közepén elment, mert kezdődött a munkaideje. Én befejeztem a gyerekekkel a vacsorát, Dovi szaladgált az egyik bölcsistársával, addig én elpakoltam. Hazamentünk, út közben kicsit játszottunk. Itthon megfürödtek, felöltöztek. Megbeszéltem Dovival, hogy először még világosban ő szopizik, aztán énekelve alszik el (és azalatt Elit szoptatom), és akkor reggel matricát kap (amiből ha tíz összejön, lesz egy elölkanalas markoló is). Mondtam, hogy kaphat egy üvegbe vizet, ha kér. Inkább tejet, mert az altatja el. Jó. Ennyit engedtem. Aztán szopizott, egyszercsak szólt, hogy elég, hoztam neki a tejet, lekapcsoltuk a lámpát, és húsz perc alatt aludtak mindketten. Minden esténk ilyen legyen!

(Azt ígértem neki, hogy ha éjjel nem szopizik, hanem üvegből iszik, akkor reggel két matricát is kap. Hát, meglátjuk.)

Dovi első imája

Mentünk vacsorázni, és Dovi a hosszabb úton akart volna menni. De Másiknak kellett menni dolgozni, úgyhogy siettünk, és megígértem neki, hogy visszafelé arra megyünk. De amikor kijöttünk a hádár ohelből, eleredt az eső. Úgyhogy sietni kellett, és a rövidebb úton kellett mennünk. Dovi nagyon csalódott lett, de nem sírt, csak majdnem, és én olyan, de olyan büszke vagyok rá ezért. Csak mondta, hogy de megígértük, hogy a másik úton megyünk. Én meg mondtam, hogy igen tudom, de nem tehetünk róla, hogy eleredt az eső. De megígértük. De esik. De megígértük. De közbejött az eső. De megígértük. Igen, de nem tehetünk róla, hogy az Ö-rökkévaló esőt küldött, hogy inni adjon a fáknak. Itt gondolkozott egy ideig. Aztán: de nincs itt az Ö-rökkévaló, hogy megmondjuk neki, hogy ne adjon inni a fáknak. Mondtam, hogy szerencsére fent lakik az égben, és akkora füle van, hogy meghallja, ha itt mondunk neki valamit. De hogy mondjuk? Hát így: Ö-rökkévaló, légyszíves, legközelebb ne akkor adjál inni a fáknak, amikor megígérjük, hogy a másik úton megyünk haza. Jó? Jó. Mire mindezt megbeszéltük, és kiértünk a fák közül, elállt. Én meg azért imádkoztam, hogy ezt ne vegye észre, és ne kelljen visszafordulni.

Helyzet

Borzasztó fáradt vagyok, mert Dovi beteg és itthon van, zajlik az elválasztás, Másik pedig állandóan vagy ulpánban van,  vagy ulpánra tanul, vagy dolgozik (éjjel is), és amúgy sem teljesen egészséges. Egy nagy malomkőnyi súly van a hátamon. És nem tudom, hogy amikor már lefektettem őket inkább aludjak, hogy a fizikai fáradságot kipihenjem, vagy inkább mást csináljak, hogy lelkileg valamennyire töltődjek. De olyan álmos vagyok, hogy nem tudok mást csinálni, úgyhogy ez eldőlni látszik.

Egyedül fektettem őket, mert Másik esti műszakban dolgozik. Dovi a fürdés előtt már sírt, és nem is hagyta abba amíg el nem aludt. Eli csak a felöltözésnél kezdte. De egyikőjüknek se mondhattam akkor ott, hogy várjon a szopival, pedig tényleg borzasztóan rossz már egyszerre kettőjüket szoptatni. Úgyhogy azt mondtam Dovinak, hogy tudom, hogy nagyon álmos, úgyhogy megpróbálom kibírni, de nagyon nehéz, úgyhogy gyorsan aludjon el. Erre 5 korty után megfordult, és elaludt. Nagyon megható volt.

Levelezek valakivel, aki segít kideríteni, hogy hogy tudnánk segíteni neki elengedni a kisbabaságot. Látom, hogy nehéz neki így is, úgy is. Szabadulni szeretne, de nem tud.

Eli viszont egyre nagyobb. Tegnap fel is állt az ágy mellett vagy fél percre. Rendszeresen áll négykézláb, próbálkozik a mászással, és nagyjából fel tud ülni. Nagyon élvezi. Fel tud mászni a matracunkra is, és utánozza a dolgokat. Kanállal eszik (nagyjából). Egyre jobban elkülönülnek a "szavai". Abszolút lehet érteni, hogy mit szeretne.

Határok

Hiába mondta mindenki (főleg Másik), hogy Dovinak határokra lenne szüksége, én mindig azt válaszoltam, és úgy is éreztem, hogy dehát vannak határok. Elég tágak, de azok szilárdak. De most előállt az a helyzet, hogy muszáj korlátoznom a szoptatásban, mert egyszerűen nem bírom tovább, hogy annyit szopik, mint egy kisbaba. És rájöttem, hogy eddig nem voltam határok. De most aztán vannak. Nagyon nehéz volt elkezdeni. De aztán kibővült, és már nem csak a szoptatásban tudok nemet mondani, hanem más dolgokban is. És működik! Az első pár napban nagyon tiltakozott, és rengeteget sírt. De ma már sokkal könnyebben viseli, ha nemet mondok valamire. Tényleg nem hittem volna, hogy így van ez. Ráadásul amúgy is kisimultabb.
Ígértem neki egy szép nagy markolót a boltból, ha 10 napig csak alváshoz szopizik. Már háromnál tart. Azt mondtam, hogy ha olyan nagy lesz, hogy már elalváshoz se kér, akkor teherautót is kap. Mert az csak a nagyoknak való.
Reggel azt mondta az apjának, hogy "te már olyan nagy vagy, hogy nem szopizol, úgyhogy te kaphatsz markolót meg teherautót is".

Másik elkezdett dolgozni a tehenészetben. Elég idétlen időpontban vannak a műszakok. Vagy délután-este, és akkor egyedül kell csinálnom mindent a gyerekekkel. Fektetni nagyon nehéz egyedül. Szinte biztos, hogy mindenki sír közben.
A másik műszak hajnali 3-tól van. Tegnap előtt én még épp fönt voltam Elivel (miután Dovit már visszaaltattam), amikor felkelt, hogy megy dolgozni. Beszéltünk róla, hogy jönnek Prestonék látogatóba, és hogy el kell kérni a vendéglakás kulcsát. Mondom, jó, majd holnap elkérem. Erre ő: de ha holnap kéred el, akkor hogy lesz nekik ma éjszaka helyük? Neki az már ma volt, nekem meg holnap. Én akkor mentem aludni, mikor ő kelt...

Semmi különös

Írnék én, de egyrészt annyi helyen élem ki a grafomániámat, hogy a blogra már nem marad, másrészt nem igazán történik semmi új. Harmadrészt nem hagynak. Napok óta úgy fekszünk le, hogy nem lehet felkeni Eli mellől. végre egészséges volt, úgyhogy oltást kapott. Lázas lett, azóta meg köhög és taknyos. Ezt a bejegyzést egy hete kezdtem el írni.

Ma hívtak a bölcsiből, hogy Dovi sírva ébredt, és menjek, mert nem tudják megnyugtatni, és nem mondja meg, mi a baja. Mire odaértem, épp a wc-ből jött ki, és nem sírt. Még fél órát szopizott, aztán hajlandó volt elmondani, hogy az volt a baja, hogy pisilnie kellett. 

Az a dilemmánk, hogy menjen-e kevesebbet bölcsibe, vagy ne. Szerintem jót tenne neki, ha többet lenne itthon, mert nagyon sok heti 6 nap intézményben egy ekkora gyereknek. Igazság szerint egy nagyobbnak is. És meg is tehetjük, mert az ulpánnak vége, Eli meg nem bölcsis úgyse. Szerencsére azon nem kell tépelődnöm, hogy őt beadjam-e és menjek-e dolgozni, mert nincs hely a bölcsiben. Dovinál úgy érzem, hogy talán kevésbé frusztrálódna, ha többet lazíthatna. Borzasztó nehéz, amikor mindenen kiborul. Tudom, hogy neki is az, de attól még én is (meg Másik is) nehezen viselem. 

Egyébként most kicsit könnyebbnek érzem a dolgokat. Eli már egész sokat játszik, van, hogy együtt is elvannak. Ez mondjuk többnyire azt jelenti, hogy Dovi mondogatja Elinek, hogy mit nem szabad csinálnia. De úgy döntöttem, amíg nincs sírás, vagy egymás veszélyeztetése (a babakocsival kézen való átszáguldás, és az erőből a másik fejének lökés határozottan annak számít), addig nem szólok közbe. És nem tudom, talán a két hét szabadság hatására azt vettem észre, hogy egész sokszor van olyan, hogy egyszerűen jó Dovival lenni. Lehet vele játszani, beszélgetni, és nem csak rettegni, hogy mikor jön a következő kiborulás. Ilyen az utóbbi hetekben-hónapokban nem nagyon volt. 

Írnék a kibucról is, de itt semmi, de semmi változás. Munka talán lesz már végre. Az ebédlőben vagy a boltban. Meglátjuk. 

A boltban nem. Nehéz cuccokat kéne emelgetni teljes állásban. Az ebédlőt holnap kell megkérdezni.

Ma egy nő bevitt Bét Seán szitibe vásárolni. Dovi szülinapi pénzéből vettem egy játék babakocsit, mert mindig azzal akar játszani, ha lát valahol. Tényleg nagyon örült neki. Meg három könyvet Dovinak (csak kettőt kapott meg) és egyet Elinek. Nem tudjuk eldönteni, hogy a szülnaposon kívül más is kapjon-e ajándékot, vagy azt tanulják meg, hogy az a nap az ünnepeltről szól. Most Eli is kapott, mert Dovi amúgy is elég fejlett tulajdonérzékkel rendelkezik. Nem baj, ha látja, hogy Elinek is vannak játékai. Ő meg majd megkapja a harmadik könyvet Eli szülinapján. Jövőre meg újragondoljuk, addigra úgyse fognak emlékezni. 

Ja, és Eli: tud puszit adni a levegőbe. Egy bizonyos hangot ad, ha kér valamit. És egyre gyorsabban kúszik.  

Csak valahogy rossz kedvem van. Nem tudom, miért.

 Még egy Eli:

Kati

Egy hete hívott Vali.

Azóta se tudom elhinni.

Hogy lehet, hogy akiben ennyi élet volt, már nincs benne egyáltalán?

Hiányzik. Egy ideje nem láttuk egymást, és nagyon fáj, hogy már nem is láthatjuk.

El kell mennem a temetésre. Kicsit azért is, hogy a saját szememmel lássam, ez tényleg megtörtént.

Mindenfélék jutnak eszembe. Például, hogy amikor Elit meglátta volna, azt mondta volna, hogy "és szőke!". Hallom a hangját, ahogy mondja. Látom magam előtt.

Amikor a régi zsinagógai konyhában csinálta a szendvicseket, és Pisti mellette ült a sámlin.

Amikor az egész családnak elmondtuk, hogy Dovi érkezik hozzánk.

Aztán amikor csak Neki külön mondtuk, hogy Eli is érkezik. Azt mondta, kos lesz. Vagy bak?

Amikor Dovi briszére segített főzni. Egész nap a konyhánkban dolgozott. Jó volt együtt lenni.

Amikor epekövem volt, és csak főtt krumplit ehettem, és Ő még azt is tudta valahogy máshogy, valahogy finomra csinálni.

Látom, ahogy mozog, ahogy néz, ahogy van. Hallom, ahogy beszél. És mégsem.

Nem tudom megenni a tojáskrémet.

Nem, inkább nem is sírok. Inkább nem is hiszem el ezt az egészet. Úgy sokkal egyszerűbb.  

Csak kár, hogy úgy nem igaz. Még néhányszor meg kell néznem a fészbukot, hogy újra elhiggyem.

Olyan, mintha olyanba ütötte volna az orrát, ami nem rá tartozik. Ez a felnőttek dolga. Ez az öregek dolga. Neki semmi keresnivalója ott. Miért nem zavarják vissza?

Kati...

Alvás ügyek sokadszor

Eli fogzik. Ez azt jelenti, hogy kb 10 percenként ébred. Tegnap próbáltunk filmet nézni, de amikor már a harmadik ötperces nézést követte egy negyedórás visszaaltatás, feladtuk, és elmentem aludni. És aztán azt álmodtam, hogy valamit csinálok, és Eli 10 percenként ébred. Úgyhogy nem volt valami pihentető. Amikor elmúlt ez az álom, akkor elkezdtek felváltva ébredni, mert Elinek a foga fájd, Dovinak meg a hasa, mert nem hajlandó kakilni. Szerintem azért, mert jobban érdekli a világ, de ez már kezd nagyon gáz lenni, és nem tudom meggyőzni.