Dovi első imája

Mentünk vacsorázni, és Dovi a hosszabb úton akart volna menni. De Másiknak kellett menni dolgozni, úgyhogy siettünk, és megígértem neki, hogy visszafelé arra megyünk. De amikor kijöttünk a hádár ohelből, eleredt az eső. Úgyhogy sietni kellett, és a rövidebb úton kellett mennünk. Dovi nagyon csalódott lett, de nem sírt, csak majdnem, és én olyan, de olyan büszke vagyok rá ezért. Csak mondta, hogy de megígértük, hogy a másik úton megyünk. Én meg mondtam, hogy igen tudom, de nem tehetünk róla, hogy eleredt az eső. De megígértük. De esik. De megígértük. De közbejött az eső. De megígértük. Igen, de nem tehetünk róla, hogy az Ö-rökkévaló esőt küldött, hogy inni adjon a fáknak. Itt gondolkozott egy ideig. Aztán: de nincs itt az Ö-rökkévaló, hogy megmondjuk neki, hogy ne adjon inni a fáknak. Mondtam, hogy szerencsére fent lakik az égben, és akkora füle van, hogy meghallja, ha itt mondunk neki valamit. De hogy mondjuk? Hát így: Ö-rökkévaló, légyszíves, legközelebb ne akkor adjál inni a fáknak, amikor megígérjük, hogy a másik úton megyünk haza. Jó? Jó. Mire mindezt megbeszéltük, és kiértünk a fák közül, elállt. Én meg azért imádkoztam, hogy ezt ne vegye észre, és ne kelljen visszafordulni.