Nálunk is Peszach

Először is midolog egy esküvőt erev peszah előtti napra tenni? Merthogy kizárólag amiatt nem jöttünk haza a világvégéről, mert nem volt elég idő rá, hogy repülővel megjárjuk a távot.
Ezt gondoltam először. Meg másodszor. Aztán harmadszor is, amikor az első széderen túl voltunk, ami nem volt vészes, de igazán jó sem. Túl voltunk rajta mindenesetre. Aztán a másnapi ebéd, amit egy másik családnál töltöttünk, már sokkal jobban sikerült. Igazából beszélgettek velünk, meg kérdeztek. És őket is lehetett kérdezni, nem csak mint egy színházban, végignéztük, ahogy ők családi életet élnek (mint az első helyen). A második ebéd is hasonló volt, bár talán még többet beszélgettünk. A család nőtagjai mind művészek voltak, amit nagyon jó volt hallani, mert eddig nagyon egyedül éreztem magam vallásos zsidó női festőként. Aztán megnéztem a dolgaikat. Hát szépek, meg minden. De én az ilyen mindent kipróbálunk és hű de sokféle anyagot lehet használni felfogást inkább hobbi kategóriának tartom. Attól még lehet belőle élni persze. Lehet, hogy fel kéne adnom a magas művészeti törekvéseimet...
Az egész peszah csúcsa viszont a második széder volt. Kétgyerekes család, 14 éves iker lányok, rajtunk kívül még három vendég meg a szülők voltak ott. Valahogy annyira jól kijöttünk, egész este nevettünk. Dugdostuk az afikománt, mint a kisgyerekek. Nagyon jól éreztük magunkat, az egész hercehurca megérte, hogy megismertük őket. Még az ünnep után is felhívtak, hogy menjünk át vacsorázni, hogy a repülőút előtt még együnk meleget. Bár Dovi pizsamában volt már, de még nem volt valami álmos, úgyhogy mentünk, hogy még egyszer találkozzunk. Persze elhalmoztak az útra is kajával, úgy kellett leállítani őket. Mindannyian úgy éreztük, hogy életünk legviccesebb széderén vettünk részt. Az egyik vendég még a reptérre is kivitt minket másnap hajnalban.
Nálam egyébként az a mérce valaminek az értékében, hogy ha közben Dovi alszik és én nem, akkor mennyire jár azon az agyam, hogy most emiatt a valami miatt nem alhatok, aztán Dovi persze felkel reggel. Hát itt valahol hajnali 2 körül eszembe jutott, hogy jé, még nem is gondoltam erre. (az első este végig ez járt a fejemben). Amikor befejeztük, az apa meg az egyik lány hazakísértek minket és megvárták, míg valakit kerítünk, aki a kártyával kinyitja az ajtónkat a motelban. Ha nem sikerült volna, visszamentünk volna velük, és ott aludtunk volna náluk. Fél órába telt éjjel 3-kor találni valakit, akit mellesleg az autójából szállítottunk ki, mert gyalogos nem volt sehol. Azért nem bántam, nem szívesen aludtam volna Dovival máshol a cuccaink nélkül.

Vicces, hogy a zsidó közösség nagy része Hollywoodban él kis cuki kertes házakban. És furcsa, hogy a vallásos családokban ábának és imának hívják a szülőket.

Dovi egyébként egész jól viselte a repülést. Egy kis hős volt. Pedig  visszafelé az első gépre felszálláskor, ami belföldi járat volt, és nam adtak kaját, elvették a joghurtját. Vicces volt a hatórás út, úgyhogy adhattunk neki maceszt, paradicsomot meg mandulát. Aztán az átszálláskor vettünk neki banánt aranyárban. A végén meg már nagyon kényelmetlen volt neki az ölemben aludni, de az a kosár, amit ajánlottak, szerintem még rosszabb lett volna. Már talán kezd visszaállni (4 nap után), tegnap már egész éjjel aludt. Csak mi nem, mert amíg ő nem aludt, nekünk nem volt lehetőségünk a saját szervezetünk visszaállításával foglalkozni.

Szép volt, jó volt, de összességében még mindig inkább Izrael-párti vagyok.

Pidjon haben, Purim

És íme a jegesmacicsalád. Nem teljesen értem, de csomóan azt hitték, nyulak vagyunk. Melyik nyúlnak van kicsi, kerek füle? Volt farkincánk is, jó az talán egy kicsit nyulasra sikerült, de akkor is.
Végre Másikat is sikerült rávennem, hogy beöltözzön. Remélem, jövőre már Dovi beszéli rá. Na jó, két év múlva.

 Ez pedig a pidjon haben. Dovi pont felébredt, nagy sikert aratott, mindenki odavolt, hogy milyen aranyos. Az is. És éjszaka is várakozáson felül teljesített.

Furcsa volt, hogy az elején, még a Megilaolvasáskor mikor a Másiknál volt Dovi, én próbáltam leülni, de nagyon nehezen találtam helyet, mert mire odaértem egy székhez, már mindig valaki leült. Rá kellett jönnöm, hogy már nem vagyok terhes, hogy mindenki körülöttem ugráljon, és ha nincs nálam a demonstrációs eszköz (Dovi), akkor az se látszik, hogy nemrég szültem. Ez jól esik (bár az se látszik, hogy kilométerekre milyen messze állok a versenysúlyomtól), de azért a sokáig ácsorgás még nem megy annyira jól.

Végül egy közös fotóval ünnepeltük meg, hogy én nem hiába szenvedtem eddig a szoptatással, Andrásnak meg mégsem kell mostantól újra pelenkáznia.