Festés ügyek

Az történt, hogy volt itt ez a nagy vászon (80x190 cm), és sokáig üresen állt, és útban volt. Papitól kaptam, egy kidobott ágy hátuljára feszítette fel. De hát olyan nehéz egy ilyen nagy fehér tiszta vászonra bármit csinálni. Az ember fél hozzányúlni, azt gondolja, hogy ezt aztán nagyon meg kell tervezni, mert ez aztán egy nagy dolog kell, hogy legyen. De bennem már annyi gát volt ebben az ügyben. Először is volt az egyetem. Ahol az utolsó néhány évben azt hallottam nagyon sokat, hogy okosnak kell lenni, és okos képeket kell csinálni. De én nem tudok előre okos lenni, én nem tudom megtervezni az egészet. A következő lépést igen, de ha megpróbálom előre látni az egész képet, és aztán megcsinálni ami a fejemben van, annak sosincs jó vége. Van, aki így dolgozik, de én nem. Nem is így élek. (Erre Másiknak biztos lesz néhány megjegyzése.) Én festés közben tudok csak gondolkozni. Szóval ez annyira gátolt, hogy sokszor inkább el sem kezdtem valamit. Mert itt a másik dolog: hogy időm se volt leülni és elkezdeni. Amikor az ember folyamatosan fest, nem látszik nagy különbség a két megközelítés között. De így egy Dovival nem lehet folyamatosan festeni. Ez volt a másik gát. Aztán elegem lett, és egyszer csak elkezdtem. Először jött rá egy réteg. Csak szín, ami nekem tetszett. Nem kellett se gondolkozni, se sok időt rászánni. Csak jó volt végre festeni. Annyira, hogy rá is írtam a lila foltra, hogy "szabad örülnöm a festésnek". Aztán néhány napig (hétig?) nem nyúltam hozzá. Amikor megint volt kedvem és időm, jött rá még egy réteg. Aztán valahogy került rá egy piros dömper. A szövegek és a gondolatok meg egyre vadabban lettek! Mindent megengedtem magamnak a képen! Még azt sem kellett eldöntenem, hogy figurális lesz-e, vagy nem. Pedig korábban úgy éreztem, hogy ezt nem csak egy képen, de egy egész munkásságon belül is illenék eldönteni. Vagy legalább néhány évtizedes időszakokra bontani. De most felszabadultam. Aztán jött egy pályázat. Elég rangos. Itt az eredmény.
Ez most nekem annyira kellett. Tulajdonképpen ez az első igazi elismerés mióta felvettek a Képzőre. Egy válasz, hogy nem csak nekem jó, amit csinálok, hanem ez jó, és kész. Van létjogosultsága, és tényleg "nem kell okosnak lennem".
(Most pedig, hogy Dovi heti 2x bölcsiben lesz, enyém a világ!)

Megint

Vagy 5 percet egyedül játszott, amíg én a gép előtt ültem. Ezért is hálásnak kell lenni. Pedig előtte másfél órán át altattam, hogy aztán a végén mégis felébredjen. És különben is hőemelkedése van. Már megint. És nekem is tele a fejem. Már megint. És nem találom a gyógyszert. Szintén már megint. Nem tudom, mi ez az állandó megfázás nálam. Épp azon agyalok, hogy biztos a stressz miatt van, mert tanultuk a Tanfolyamon, hogy olyankor leáll az immunrendszer. És én biztos nem is veszem észre, hogy állandóan stresszben élek (ilyesmiről is tanultunk). Mert nem festek (többek között). Mert már lassan nem is szeretnék. Mert fölösleges olyanra vágyakoznom, ami úgysem lesz. Ha nem vágyom rá, legalább nem csalódom. Ugyanakkor félek, hogy nem fogok festeni, mert megfogadtam magamnak, hogy márpedig én nem leszek olyan, aki elvégzi az egyetemet, aztán hagyja az egészet a francba. Azért dolgoztam, hogy festő legyek, nem azért, hogy legyen egy papírom róla, hogy akár festő is lehetnék. De nem tudok festeni, mert mindig van valami. Vagy valami dolgom/dolgunk van, vagy nincs senki, aki vigyázhatna Dovira, vagy van, de ő épp megbetegszik, vagy van, aki vigyázzon rá, és ő épp nem betegszik meg, de aztán a rengeteg szervezés miatt valahogy átcsúszik délutánra, amikor meg már Dovi vagy álmos, vagy éhes, vagy nyűgös, és csak én vagyok jó neki. Szóval hiába lenne itt valaki, aki játszik vele, nem lehet, mert folyton engem keres. Amikor még nem volt gyerekem, mindig kiakadtam a kisgyerekes szülők agylövésén, hogy mindennek pont úgy és akkor kellett történnie, ahogy ők azt kitalálták. Most már valahogy kezdem érteni. Nem tartom magam rugalmatlannak, de vannak dolgok, amiket most kell csinálni, különben nincs értelme. Mert én látom, hogy most van Dovi olyan állapotban, hogy el lehet vinni a játszótérre, vagy lehet vele nélkülem játszani egy órát stb. És ha még előtte ezt meg azt kell csinálni, akkor letelik az az idő, és azalatt is én vagyok vele, és megint nem festettem.

És egyébként azért is hálásnak kell lenni, hogy bár 5 perc után már nem játszott egyedül a szobában, hanem itt van a lábamnál, azért mégiscsak hagy írni. Hálás is vagyok.