Hmmm

Nórival mindig röhögtünk azokon a boleró nevű ruhadarabokon, amiknek semmi hasznuk nincs. Csak mellmelegítőnek hívtuk őket. Most tudnék egyet hasznosítani...

A kis arisztokrata

Eltartott kisujjal eszik.

A kórház

Alapjában véve azt kell hogy mondjam, hogy mindenki nagyon rendes volt. Talán egy nővér, vagy szülésznő volt, aki nem, de a többiek nagyon.
Először is volt Irén, a szülésznő, aki végül bent volt. Annyira megkedveltük egymást, hogy elkértük a számát, hogy legközelebb már őt hívjuk. (Az, akivel most meg volt beszélve, nyilván nem is számít rá, hogy még megkeresem.) De végül jól alakult, csak jobb lett volna, ha már előre ismerem őt. Aztán a szülés után is ahányszor csak bent volt a kórházban, mindig megnézett, kedves volt, beszélgetett. Mondta, hogy hívjam bármikor, és ezt nem udvariasságból mondja.
Aztán az orvosom, aki ugye a varrásra ért oda. Azzal kezdte, hogy megpuszilhat-e? Aztán minden nap bejött hozzám, láthatólag civilben, szóval tényleg csak beszaladt, hogy megnézze, hogy vagyok.
A felvételnél megkérdezték, hogy tartok-e valamilyen diétát. Elgondolkoztam, aztán mondtam, hogy kósert eszem. Nem azért, hogy szerezzenek nekem kóser kaját, hanem inkább, hogy az én adagomat ne főzzék meg, ha úgysem tudom megenni. Erre még aznap odajött a diétásnővér, hogy akkor ez most mit jelent, és ő mit csináljon? Megbeszéltük, hogy zsömle, kefir, joghurt meg nyers zöldségek jöhetnek, és onnantól fogva mindig kaptam két zsömlét, két kefirt meg két almát reggelire és vacsorára, és valami salátát ebédre. Ahhoz meg nekem volt még szendvicsem, úgyhogy teljesen jó volt. (Aztán szombatra új diétásnővér jöhetett, mert a tálcámon egy cédula volt: sertéshús. Sült csirke volt benne. Nem baj, a szobatársam örült neki.)
A nővérek és a szülésznők is mind mosolyogtak, megsimogatták a babákat, kedvesek voltak.
A csecsemősök is nagyon sokat segítettek, lehetett tőlük kérdezni bármikor. Utolsó éjszaka úgy éreztem, az életemet mentették meg. Az volt, hogy a Kismanó nem szeretett éjjelente aludni. Nappal kb egész nap nem kelt fel, de éjjel nem tudtam mit csinálni vele. Aztán péntekre be is sárgult kicsit, úgyhogy rátették a kékfényre (nagyon viccesen nézett ki szegényke). Onnan meg nem kapdoshattam föl percenként, hiába sírt. Megetettem, de nem lett jobb. Már eléggé fáradt is voltam, mert már az előző éjszakák is így teltek, nappal meg nem tudtam aludni, mert állandóan történt valami. Bevittem a csecsemősöknek, hogy most mi legyen? Mondták, hogy hát ők is csak megetetni tudják, és nekik is csak sírni fog. De próbálkozzak még egy órát, ha nem megy, hozzam vissza. Hát visszavittem. Adtak neki 2 korty tápszert, aztán elaludt, és engem is elzavartak aludni. Négykor felébredtem, és mentem érte. Akkor közölték, hogy alszik, mint a bunda, és én is feküdjek vissza. Aztán hatkor ébredtem arra, hogy bejött a nővér, hogy nekem kell-e vérnyomást mérni. Mondtam, hogy nem tudok róla. Azért felkeltem, és úgy éreztem magam, mint aki újjászületett! Aztán egész nap még bent kellett maradnunk a szombat miatt, és sokkal jobb volt minden. Egész tűrhetően ment a szoptatás, az ülés, teljesen jó kedvem volt. És akkor még a doki is jött, hogy felszívódnak a varratok!
Aztán volt még a gyógytornász nő: Friedrichné Nagy Andrea, akihez jártam kismamatornára. Róla már tudtam, hogy nagyon rendes, egy-egy alkalom nem csak a torna miatt volt jó, hanem, mert olyan bensőséges megnyugtató légkört teremtett, hogy teljesen feltöltődtem tőle. Ő mindenkit meglátogat a szülés után, aki járt a tornára, felírja, hogy hogy volt a szülés, és elmeséli a tornán a többieknek. Meg ad egy leírást, hogy milyen gyakorlatokat lehet a szülés után végezni a has- és gátizom regenerációhoz.Amikor ezt a papírt hozta, épp nem voltam valami jó passzban, mert a Kismanó besárgult. Nem is a sárgaság miatt, arról tudtam, hogy nem nagy dolog, csak hogy láttam őt ott feküdni abban a kék fényben, és olyan kis kiszolgáltatott volt. Ettől kijött rajtam az elmúlt hetek összes feszültsége, és egész délelőtt nem bírtam abbahagyni a bőgést. Aztán mikor Andi jött, már kicsit jobb volt, de ugye beszélnem kellett hozzá, úgyhogy kezdtem elölről. De ő annyira megnyugtató jelenség, hogy megölelgetett, mondott néhány kedves szót, és sokkal jobban voltam.
És ennek tetejébe még gondolkozásban és hozzáállásban is egyetértettem velük. Igény szerinti szoptatás, tápszer csak ha nagyon muszáj, vegyük fel a babát minél többször, stb.
Ja, és a szobatársam is nagyon aranyos volt, még most is levelezünk a facebookon.

Szoptatás

(Előre bocsátom, hogy akarok és fogok is szoptatni sokáig, mert szerintem az jó és kell.)

Nem tudom, hogy nekem kerülte-e el a figyelmem valami fontos részlet, vagy nem is említette senki, de ez eléggé fáj. Anna leírása alapján, aki szoptatási tanácsadó, mindent jól csinálok, és ez a fájdalom normális, és el fog múlni. Dehát akkor is, erről nem volt szó. Tudom, hogy ártana a propagandának, de valami apróbetűs részben benne lehetne.
Most, vagyis nem most, hanem tegnapelőtt, ha hülye, kényes p*** lennék azt mondtam volna, hogy én márpedig ezt nem csinálom. Szóval azokat, akik még terhesen mérlegelik és eldöntik, hogy akkor ők nem szoptatnak továbbra sem értem, de azokat, akik kíváncsian kipróbálják, aztán nagyot csalódnak, már inkább. Értem én, hogy ha alapból mondanák, hogy azért ez néhány hétig nem az a rózsaszín köd, akkor aztán még annyi nő sem szoptatna, mint így, de ha még Rachelnek is csak "good weird" érzés a szoptatás még a kórházban, akkor mire számítson az ember lánya?

Ehhez persze hozzá kell tenni, hogy már egész tűrhetően megy, a hasam is csak egész ritkán fáj közben, az első 10 perc után már a szívás is egész elviselhető, főleg baloldalt. Jobboldalt valahogy nehezebb. Csak akkor őrülök meg, amikor 10 perceket eszik, de azt negyed óránként. Akkor csak a fájdalmas rész jut...

A szülés

Kedd este egy tubisváti bulin voltunk. Rengeteg emberrel beszélgettem, néhányan mondták, hogy "á, nem is nagy a hasad" meg "ez még nagyon fönt van" stb. Aztán 7 körül kezdtem valami furcsa keményedést érezni, de nem igazán gondoltam, hogy ez az. 8 örül azért mondtam Pistinek, hogy nem kizárt, hogy ma megyünk. Fél 10 körül értünk haza. Lezuhanyoztam jó meleg vízzel, de aztán is fájt. Elkezdtük mérni, kb 5-6-7-8 percenként volt egy 50 mp-es fájás. Aztán felhívtam a szülésznőt, aki közölte, hogy hát, pont ma ő nem tud jönni, mert az unokáira vigyáz. Remek. Nem azért fogadtam szülésznőt, hogy ő akkor is ott legyen, ha az orvos nincs? Eléggé kétségbeestem, ő volt a "a biztos pont" a dologban, ráadásul azt mondta, döntsem el, hogy indulok-e a kórházba. Aztán 11 körül úgy döntöttem, hogy akkor rakjuk be a hiányzó cuccokat a táskába, és indulás. 2-re értünk be. Megvizsgáltak, zárt méhszáj, Pisti menjen haza, ez még sokáig fog tartani. Betettek a vajúdóba, nst-re. Az elég rossz volt, mert fekve sokkal rosszabbak voltak a fájások. Aztán négy körül újabb vizsgálat, 2 ujjnyi, de hátul és vaskos. Visszatettek nst-re,talán délelőtt valamikor lesz ebből gyerek. De egyre erősebbek voltak a fájások, és így egyre elviselhetetlenebbek fekve. 5-körül szóltak, hogy hívjam vissza Pistit. Elég hamar visszért, mert taxival jött. Szerencsére, mert különben lehet, hogy lemarad. Még jó, hogy a telefonba még egy elhaló "gyorsan"-t is kipréseltem magamból a "gyere" után. Mire csöngetett, pont bevittek a szülőszobára, és a fájásoknál már eléggé nyomási ingert éreztem. Megvizsgáltak, méhszájam nem nagyon volt, 6:10-re megvolt a baba.
Ennek a gyorsaságnak annyi hátránya volt, hogy a vágás után még repedt is a gátam. Az orvos szerint úgy nézett ki, mintha egy bomba robbant volt fel a hüvelyemben. Ez nem valami kellemes, és nem könnyíti meg a kényelmes szoptatási pozitúrák felvételét, de ez volt az egyetlen rossz dolog, úgyhogy végülis elviselhető.
Az orvosom (akit a szülésznőmnek kellett volna hívni, de ugye nem volt ott, végül az ügyeletes szólt neki) a varrásra ért oda, ami kétszer annyi ideig tartott, mint maga a szülés. Az nagyon szörnyű volt, nem csak mert fájt, hanem mert már azt hittem, mindjárt vége, és még egy óráig ott matatott rajtam. Meg láttam a nagy fogókat meg hosszú drótokat, meg minden. Aztán az utolsó nap legnagyobb öröme az volt, mikor mondta az orvos, hogy ezek felszívódó varratok, és csak akkor kell kiszedni, ha egy-másfél hét múlva nem esnek ki maguktól. Egyébként nagyon rendes volt, minden nap benézett hozzám, és civilben volt, szóval tényleg csak miattam jött be.
De szóval az, amit annyiszor elmondtak, hogy majd labda, meg kapaszkodás, meg apuka masszíroz és hasonlók teljesen kimaradtak, mert nem volt rájuk idő.
Végül nagyon rendes szülésznő volt ott, el is kértük a számát a következő alkalomra. Szóval összességében jó volt, de nem ismételtem volna meg öt perc múlva. Most kezdem úgy érezni, hogy valamikor a távoli jövőben képes leszek erre még egyszer (többször).
Az volt a legfurább, amikor egyszercsak kint volt belőlem egy gyerek. Olyan nagyon hihetetlen volt, hogy ez volt bennem. Ja, és olyan sem volt, hogy jé, már látom a fejét, most a vállát, stb. Inkább ez: itt jön a feje, hopp, egy gyerek. A másik két nagy megkönnyebbülés, hogy nem kellett utána katéterezni és hogy a tejbelövellés se fájt.
Nagyjából ennyi volt. A kórházról még külön írok később.

Itthon vagyunk

Mindenki jól van, a fiúk bent alszanak együtt a szobában. Nagyon édesek.
A részleteket később megírom.
Köszönöm, hogy így szorítottatok értünk. :)

Ez van.

55 cm, 3250 g. Név a jövő szerdán.

:)