Dovi

Lilypie - Personal pictureLilypie Fourth Birthday tickers
Lilypie - Personal pictureLilypie Second Birthday tickers

2013. szeptember 23., hétfő

Várva várt

(2013. július 30.)

2013. január. Az első gondolat.
A hordozós képzés utolsó alkalmán voltam, és egyszer csak Rá gondoltam. Addig, ha újszülött hordozásáról tanultunk, mindig valahogy távolról néztem. Tudtam, hogy ha tanítanom kell, szükségem lesz erre a tudásra, de személyes kötődésem nem volt hozzá, mivel Dovi már kinőtt belőle. Aztán ezen a januári alkalmon egyszer csak bevillant! Boldog pillanat volt. Tudtam, hogy lesz majd egy új kisbabám. Nem tudtam, mikor, csak azt, hogy lesz. És hogy erre úgy kell várni, mint a "nagyok" első lépéseire, vagy szavaira. Látom a jeleket, hogy hamarosan ott leszünk már, de nem szabad siettetni, és eljön a maga idejében.
Aztán sok minden történt. Elkezdtem egyre jobban várni, és egyre többször csalódni. Irigy voltam másokra, és igazságtalannak éreztem az egész helyzetet. És ettől bűntudatom is volt. Meg magam miatt is szerettem volna szabadulni ebből a lelkiállapotból, mert megmérgezett belülről. Az eszemmel tudtam, emlékeztem arra, amit ott akkor megéreztem, de a lelkem nem talált vissza ugyanoda. Kezdtem gyanítani, aztán biztos is lettem benne, hogy az éjszakai szoptatásnak sok köze van ahhoz, hogy nem sikerül. De nem volt erőm Dovitól megvonni semmit. Úgy éreztem, hogy attól, hogy én szeretnék megint babát várni, nem kell, hogy Dovi eltávolodjon tőlem. Főleg, hogy én távolítsam el. Aztán rájöttem, hogy ez elkerülhetetlen. És az élet rendje. De nem az éjszakai szopik számán múlik a távolság. Elkezdtem helyet csinálni a lelkemben annak a Valaki Másnak is. És Dovi is elkezdett. Régen mutogatott rám, és magára is, és mindkettőnket Mamának hívott. Aztán egyre többször mondta magára, hogy Dovi (Doi). Most már mindig azt mondja. Mert ő egy külön személy. Azért, hogy hormonálisan is rendben legyek, elkezdtem Aviva tornázni. Az oktató azt mondta, fél év, és biztos a siker. Én úgy gondoltam, nincs ennyi időm. Egy, maximum két hónap, és muszáj lesz az éjszakai szopikat elhagyni. Átbillent a mérleg belül. De erre nem került sor.

2013. július 24. Két csík!!!
Az utolsó ciklusom olyan szép volt. Olyan harmóniában volt a lelkem a fizikai történésekkel, mint még soha. Amikor véreztem, nem érdekelt. Nem akartam és nem is tudtam vele foglalkozni. Amikor közeledett a mikve időpontja, reménykedni kezdtem. Aztán nagyon nyugodtan vártam. Úgy gondoltam, hogy ahogy most vagyok, az megérte a várakozást. És sajnálnám, ha két hónapja sikerült volna, és nem jutottam volna el ebbe az állapotba. És tudtam, hogy ha most se sikerült, akkor még tovább kell fejlődnöm. És az is jó lesz. Azért reméltem, hogy elég messzire jutottam. Dovi előtt sose voltam így. Aztán azokban a kritikus napokban elkezdtem félni, hogy nem teljesítettem elég jól. Hogy még mindig messze a cél. Hogy még mindig nem vagyok békében magammal.

Két nappal korában azt írtam Juditnak:

"Most az az aktuális lelki nyomorom, hogy ha jöttök, és XY meglátja, hogy babát vársz, valamit majd beszól nekem, hogy le vagyok maradva. Lehet, hogy szólok neki előre. Akkor mondjuk biztos eljátssza majd, hogy eszébe se jutott volna, de inkább ez, mint az.
Azt hittem, tök nyugodt vagyok, és elengedtem ezt az egész kérdést, de úgy látszik, még mindig nem. A saját univerzumomban jól vagyok, de ott nincs szó róla, hogy mások is szülnek.

De igazából tök jó ez az egész, mert így szembesülhetek vele, hogy van bennem egy ilyen teljesítési kényszer. Nyilván senkit nem érdekel, hogy mikor és miért szülök. Csak én gondolom ezt ilyen megmérettetésnek még mindig.
Félek, hogy még mindig nem állok úgy lelkileg, ahogy kéne, és meg fog jönni megint."



Aztán egy darabig gondolkoztam, hogy hogy tudnám ezt a maradék féltékenységet is kiirtani magamból. Végül úgy döntöttem, hogy nem tudom, és ennyit megengedek magamnak. Meg is lett a hatása.


2013. szeptember 10., kedd

A jó nap


Dovival egész délelőtt mondókáztunk, énekeltünk, és mindketten nagyon élveztük. Amikor elfogytak a dalok, megnéztünk néhány szimfonikus zenekar videóját a neten (és itt mondja nekem valaki, hogy minden kütyü rossz, és soha ne lásson bekapcsolt gépet a gyerek...) és amikor azt is meguntuk, elővettük az igazi brácsát. Íme:



Aztán megfőztük a túrógombócokat, megebédeltünk és mentünk aludni.
Délután pedig F-fel voltam a madebyyou-ban, és festettem egy sábeszi sótartót.

2013. szeptember 7., szombat

Nem bírtam ki

Eredetileg össze akartam gyűjteni néhány aranyköpést Dovitól, és egyszerre posztolni, de ez annyira aranyos is, meg okos is, hogy meg kell osztanom veletek.

Mostanában a köldök a mániája, mindenkiét meg kell nézni, a sajátját is, és ha épp ruha van rajta, azonnal le kell venni, ki kell patentolni a body-t is.

Valamelyik nap szopizás után leltározott rajtam:

Pocakköldök, ciciköldök...

2013. szeptember 3., kedd

Hogy is van ez?

Dovi azt mondja: pirost. Aztán amikor én azt mondom, pirosat, akkor nem érti, de néhány alkalom után már úgy mondja. Aztán amikor az jön, hogy pelusat, és én azt mondom, hogy pelust, akkor látom az arcán, hogy most nem érti. Szegény. Nehéz ez a nyelv.

Ma elkezdett szerepjátszani. Cseréltük az ágyneműt, és közben lefektette a maciját aludni. Még puszit is adott neki. Aztán elege lett, és mérgelődni kezdett. Az a tippem, hogy az zavarta, hogy a maci szeme nyitva maradt. Aztán később be is pelenkázta. Először a földön, aztán fel kellett tenni a pelenkázóra is. Tettem rá még pelust is, de az nem tetszett neki. Leszedtük és inkább újra aludni vitte.

2013. augusztus 20., kedd

Okos nagyfiú



Már olyanokat mond, ami vicces, és érdemes felírni. Pl tegnap medencéztünk Maminál, ő meg fröcskölt. Én jajgattam, és az arcom elé kaptam a kezem, hogy "jaj, kiszááász" Ezután ő még fél óráig ezt parodizálta.

Mentünk a villamoson, rögtön kezdte mondani, hogy "nézd csak, Duna". De még nem voltunk ott. Aztán amikor tényleg odaértünk, kinézett és közölte, hogy "sok sok Duna".

A biciklije néha felborul, és akkor mondja neki, hogy eldőlt szegény. Múltkor egy kislány sírt a boltban. Dovi mondta, hogy sír. Én mondtam, szegény. Erre Dovi: eldőlt.

Meg olyanokat is, ami okos. Például pontosan tudja, hogy mi az a kettő. (De számolni tovább is tud, nagyjából megfelelő sorrendben.) Van egy, kettő, meg sok sok. Meg "másik" és "az is". Teljesen jól lehet vele kommunikálni, majdnem mindent el tud mondani a meglévő szókincsével. És mindig meglep, hogy miket tud. Tegnap mentünk a motorral az utcán, én meg mondtam neki, hogy állj meg. Ő meg megállt. Én csodálkoztam a legjobban. És elmesél dolgokat. Ma hozott nekem virágokat, és aztán az autóban időről időre elmesélte újra (Mamának virágot).

És Smát mondunk lefekvés előtt. Utána puszit adunk a Papának, aztán cici, alvás. És tudja a sorrendet, és mondja és kéri.

És olyan mondókákra emlékszik, amiket már tök rég nem mondtam neki. Egyszer valamit mondókáztunk, és mikor vége lett, mondta, hogy "hasítom". Egy ideig eltartott, míg felismertem a szót, mert tényleg rég mondtuk azt, amelyik így kezdődik.
Ma az autóban meg azt láttam, ahogy a saját ujjaival játszik "ez elment vadászni"-t. Aztán amikor nem jutott eszébe tovább, akkor kérte, hogy mi mondjuk.

2013. augusztus 14., szerda

Konyha

Gondoltam, hogy írok egy bejegyzést a konyhafalunk beázásáról, penészedéséről, leveréséről, befestéséről, újra beázásól, a külső fal leszigeteléséről, a belső fal újra penészedéséről, konyhaszekrénynélküliségről, fal leveréséről, vakolásáról, magától leeséséről, baltával bontásáról, csirkehálóról, de rájöttem, hogy így is túl sok időmet veszi el az egész ügy. Legyen annyi elég, hogy elegünk van, de nagyon! És kérjük vissza a konyhánkat és a szobánkat is!

2013. július 28., vasárnap

Büszkeségek és nehézségek


Nincs mit hozzáfűznöm, cuki, ügyes, okos, tökéletes.

Ez meg a csíkos fahéjas kalácsom, amire Judit inspirált:


Egy ideig ez az utolsó dolog, amit a konyhában csináltam, mert holnap jönnek kibontani a falat, mert nem szárad. (Ultimátumot adtam, hogy szerda délután már semmit nem csinálhatnak, hogy tudjak sábeszre készülni, különben nem tudom meghálálni Juditnak az inspirációt, ha itt lesznek végre.) Pedig hetek óta le van szedve a szekrény, és kívülről végre megcsinálták a szigetelést. Szóval valami más baj van. Kipakoltuk a konyhának a jelenleg használt táboriasított verzióját is, de azt hiszem, tudnék élni anélkül a pormennyiség nélkül, amit holnap termelni fognak. Különösképpen, hogy az előző körben, amikor leszedettük velük a glettet, mert a penészszakértőnk (Mami) azt mondta, hogy le kell, ha nem akarunk újra gombákat a falra meg a szekrénybe, a jóember megjelent egy baltával, és úgy kapargatta a falat. Aztán csodálkozott, hogy lassan halad. Elvileg reggel fél 8 és 8-között jönnek, de őket ismerve valószínűleg megvárják, míg telefonálunk, hogy hol vannak már negyed kilenckor, hogy azt mondhassák, hogy már az ablak előtt, hogy aztán bejöhessenek, és közölhessék, hogy jó, akkor most visszamennek a létráért. Aztán az ecsetért. Végül a baltáért. Aztán keresnek valami eszközt, ami arra való, amit csinálni akarnak. Bár engem nem zavar, ha baltával egy újabb ablakot vágnak a konyhafalon, legalább világosabb lesz, és nem ázik majd. A tárolást megoldjuk másképp.