Várva várt

(2013. július 30.)

2013. január. Az első gondolat.
A hordozós képzés utolsó alkalmán voltam, és egyszer csak Rá gondoltam. Addig, ha újszülött hordozásáról tanultunk, mindig valahogy távolról néztem. Tudtam, hogy ha tanítanom kell, szükségem lesz erre a tudásra, de személyes kötődésem nem volt hozzá, mivel Dovi már kinőtt belőle. Aztán ezen a januári alkalmon egyszer csak bevillant! Boldog pillanat volt. Tudtam, hogy lesz majd egy új kisbabám. Nem tudtam, mikor, csak azt, hogy lesz. És hogy erre úgy kell várni, mint a "nagyok" első lépéseire, vagy szavaira. Látom a jeleket, hogy hamarosan ott leszünk már, de nem szabad siettetni, és eljön a maga idejében.
Aztán sok minden történt. Elkezdtem egyre jobban várni, és egyre többször csalódni. Irigy voltam másokra, és igazságtalannak éreztem az egész helyzetet. És ettől bűntudatom is volt. Meg magam miatt is szerettem volna szabadulni ebből a lelkiállapotból, mert megmérgezett belülről. Az eszemmel tudtam, emlékeztem arra, amit ott akkor megéreztem, de a lelkem nem talált vissza ugyanoda. Kezdtem gyanítani, aztán biztos is lettem benne, hogy az éjszakai szoptatásnak sok köze van ahhoz, hogy nem sikerül. De nem volt erőm Dovitól megvonni semmit. Úgy éreztem, hogy attól, hogy én szeretnék megint babát várni, nem kell, hogy Dovi eltávolodjon tőlem. Főleg, hogy én távolítsam el. Aztán rájöttem, hogy ez elkerülhetetlen. És az élet rendje. De nem az éjszakai szopik számán múlik a távolság. Elkezdtem helyet csinálni a lelkemben annak a Valaki Másnak is. És Dovi is elkezdett. Régen mutogatott rám, és magára is, és mindkettőnket Mamának hívott. Aztán egyre többször mondta magára, hogy Dovi (Doi). Most már mindig azt mondja. Mert ő egy külön személy. Azért, hogy hormonálisan is rendben legyek, elkezdtem Aviva tornázni. Az oktató azt mondta, fél év, és biztos a siker. Én úgy gondoltam, nincs ennyi időm. Egy, maximum két hónap, és muszáj lesz az éjszakai szopikat elhagyni. Átbillent a mérleg belül. De erre nem került sor.

2013. július 24. Két csík!!!
Az utolsó ciklusom olyan szép volt. Olyan harmóniában volt a lelkem a fizikai történésekkel, mint még soha. Amikor véreztem, nem érdekelt. Nem akartam és nem is tudtam vele foglalkozni. Amikor közeledett a mikve időpontja, reménykedni kezdtem. Aztán nagyon nyugodtan vártam. Úgy gondoltam, hogy ahogy most vagyok, az megérte a várakozást. És sajnálnám, ha két hónapja sikerült volna, és nem jutottam volna el ebbe az állapotba. És tudtam, hogy ha most se sikerült, akkor még tovább kell fejlődnöm. És az is jó lesz. Azért reméltem, hogy elég messzire jutottam. Dovi előtt sose voltam így. Aztán azokban a kritikus napokban elkezdtem félni, hogy nem teljesítettem elég jól. Hogy még mindig messze a cél. Hogy még mindig nem vagyok békében magammal.

Két nappal korában azt írtam Juditnak:

"Most az az aktuális lelki nyomorom, hogy ha jöttök, és XY meglátja, hogy babát vársz, valamit majd beszól nekem, hogy le vagyok maradva. Lehet, hogy szólok neki előre. Akkor mondjuk biztos eljátssza majd, hogy eszébe se jutott volna, de inkább ez, mint az.
Azt hittem, tök nyugodt vagyok, és elengedtem ezt az egész kérdést, de úgy látszik, még mindig nem. A saját univerzumomban jól vagyok, de ott nincs szó róla, hogy mások is szülnek.

De igazából tök jó ez az egész, mert így szembesülhetek vele, hogy van bennem egy ilyen teljesítési kényszer. Nyilván senkit nem érdekel, hogy mikor és miért szülök. Csak én gondolom ezt ilyen megmérettetésnek még mindig.

Félek, hogy még mindig nem állok úgy lelkileg, ahogy kéne, és meg fog jönni megint."

Aztán egy darabig gondolkoztam, hogy hogy tudnám ezt a maradék féltékenységet is kiirtani magamból. Végül úgy döntöttem, hogy nem tudom, és ennyit megengedek magamnak. Meg is lett a hatása.