(Nem) Alvás

Hetek óta tervezek egy bejegyzést arról, hogy mennyire nem alszunk. De nem tudom megírni, mert nem alszunk. Hónapok óta, úgyhogy ezt már nem nagyon lehet a fogzásra/mászásra/náthára/frontra/napkitörésre fogni. Vagyis ezekre ilyen sorrendben tulajdonképpen lehet, de attól nem leszek kevésbé álmos.

Szóval nem alszunk. Dovi vagy 4-5-ször kel, de lehet, hogy többször, azt már nem tudom számolni. Én szoptatom, de az egyszerűség kedvéért közben és utána alszom tovább félig levetkőzve, kifacsart testhelyzetben. Ahogy közeledünk a reggelhez, egyre kevésbé alszik mélyen. Este még általában arrébb lehet tenni, hogy én is elférjek az ágyon, de úgy 6-7 körül már arra is felébredhet, ha elveszem a karom a feje fölül. Legkésőbb 8-kor pedig véget vet mindenféle alvásnak. Ha én véletlenül visszaaludnék egy kicsit (barikádat képezve a lábammal, hogy ne másszon és essen le az ágyról), akkor előbb-utóbb megtalálja (és megrángatja) a hajam, vagy belemarkol az orromba, esetleg tetszőleges helyen megharap (rohadtul fáj, és állandóan csinálja), de minimum mászókának használ.

A Dévény-tornás nő azt javasolta, hogy legyen olyan, hogy bizonyos ideig, mondjuk minden éjjel éjfélig nem mellen alszik el, hanem az apja  segítségével, külön ágyban, és csak utána vegyem magamhoz. Aztán tágítsuk ezt az időt folyamatosan. Olyankor általában sírni szokott, első elalváskor csak kicsit, de ha felébred, és nem tér magához, akkor már nagyon nehezen alszik így vissza. Arról nem is beszélve, hogy ettől még ugyanúgy felkel, csak magunkat szívatjuk, hogy ki is kell mászni miatta az ágyból.

A Hordozóházban azt mondták, hogy támasszam ki magamat is, hogy kényelmesen feküdjek, és aludjak nap közben is, amikor Dovi alszik (jó üzlet egyébként, ha mellette vagyok, két órát alszik, ha nem, akkor felet), akkor kipihentebb leszek és nem intézek el semmit a lakásban. És hogy egy gyereket nem lehet aludni tanítani, mert majd megérik rá, hogy egyedül menjen neki. Ha sírni hagyom, csak azt tanulja meg, hogy hiába van problémája, nem érdemes segítséget kérnie, mert senkit nem érdekel. Ezzel viszont az a problémám, hogy ha állandóan megcsinálok mindent helyette, akkor hülye lesz bármit is önállóan véghezvinni. Mondjuk Dovi nem az a mások segítségére váró típus egyébként.

Még egy Kismamablogos cd-t is vettünk, hátha mond valami megoldást, mert a fb-on, meg a blogon is nagyon liberális és gyereklélek-kímélő posztjai vannak. De csak olyanok vannak benne, hogy ha a gyereket kiskorától úgy szoktattuk, hogy ne aludjon el egyedül, csak mellen, akkor hú, most mi legyen. Egyrészt nem szoktattam sehogy, basszus. Soha nem is aludt el egyedül! Nem az volt, hogy ő aludt volna, én meg felráztam, belenyomtam a mellem a szájába, hogy neked így kell elaludnod. Mindig is (szerintem kb 3 kivételtől eltekintve) üvöltött, ha álmos volt, egészen addig, amíg valahogy nem segítettem neki. Most akkor hogy szoktattam rosszul?
(Hozzá tartozik az igazsághoz, hogy még nem olvastam el az egészet, lehet, hogy megbújik valahol a csoda-megoldás.)

Egyébként meg nem gondolom, hogy rossz, hogy így alszik el, engem egyáltalán nem zavar. (Egyelőre kibírom, hogy nem tervezhetek éjszakába nyúló programokat) Csak ne keljen éjjel háromnál többször. Ez nem olyan világtól elrugaszkodott kérés, azt hiszem.

Megyek is aludni, mielőtt felkel megint.

A nem teljesen így tervezett Szukot

Szombat este, minden szép és jó, csak kicsit mintha fájna a gyomrom. Aztán egyre jobban, és nagyon-nagyon. Itt nem emlékszem pontosan a részletekre, azt hiszem, Dovi elaludt, aztán fájtam, és ő újra felébredt, nekem meg megint el kellett altatnom valahogy, és alig bírtam ki mellette fekve, amíg sikerült. Aztán felkeltem, a fürdőig jutottam, és mindent kihánytam. Megállapítottuk, hogy jobban meg kéne rágnom az ételt. Aztán még másnap fájdogált egy kicsit, gondoltuk, biztos valami vírus. Mert közben a többiek se voltak valami fényesen.
Utána szerdán Jom Kipur, egész nap nem eszem és nem iszom, úgyhogy a hasam sem fáj. Este amikor már lehet, próbálok keveset, és lassan enni. Egész jól megúszom egy kis fájással és hasmenéssel.
Aztán következő péntek este finom vacsora. Dovi is eszik, egészen önállóan. Minden maszatos, de nem bánjuk, mert ízlik neki, és mi is ehetünk nyugodtan. Az első igazi családi vacsora. Aztán korán alvás. Kicsit fáj a gyomrom, lehet, hogy túlzásba vittem a dolgot? Aztán éjjel ébredek, hogy ez nem kicsit fáj. Próbálom egyedül megoldani a dolgot, de amikor már úgy érzem, mintha szülnék, csak szünet nélkül, szólok Másiknak. Úgy másfél óra vergődés, hányás, szenvedés, sehogysejó, soseleszezjobb, menjünkeazügyeletre után nagyjából elmúlik. De másnap délután megint. Aztán több ilyen roham nincs, de a fájdalom se múlik el teljesen. Nem tudok rendesen felegyenesedni és Dovit se bírom el.
Hétfő, kedd ünnep. Nem baj, muszáj orvoshoz menni. Megnézi, az epémmel nincs rendben valami, menjek ultrahangra, és ma már ne egyek. Utána is csak főtt krumplit, almát és pirítóst. Ha esetleg nem akarnának megvizsgálni, menjek a sebészetre, majd onnan átirányítanak. Hát persze, hogy nem akarnak megvizsgálni, novemberre van időpont, illetve, ha a háziorvos telefonált volna előre, akkor megnéznék természetesen. De a fizetős szolgáltatással állnak rendelkezésemre, természetesen. Azért, mivel ünnep van, és nem lehet fizetni, teszünk egy próbát a nem fizetőssel. Nagy nehezen megértik, hogy ez most nekem nagyon kell, de értsem meg, hogy a babák jöttek SOS csípőultrahangra. Jó, értem én, hogy babák, de nálam is van egy, ha nem látná, és azért lássuk be, hogy a csípőultrahang azért nem az a sürgősségi kategória. Egyébként vártam én szívesen, csak meg kellett innom 6 deci vizet, és azt hittem, bepisilek a végére. Merthogy a rendelést félórás késéssel kezdve a 3 ottlévő baba megvizsgálása után a doktornő eltűnt úgy negyed órára, majd csámcsogva jött vissza. Addigra persze megjött még 3 baba, meg valami emberek, szóval én meg vártam. Nem volt jó. Megnézett, de nem látott semmit, mert nem éhgyomorra jöttem. A reggel 10-kor evés is sok volt (du. 3 volt ekkor). Nyilván ezt nekem senki nem mondta. Visszamegyek másnap az orvoshoz, jó, menjek újra. Nagy nehezen elérem nála, hogy beszéljen az uh-s orvossal, aki egyébként hétfő délutánonként rendel. Remek. Jó, megbeszélik, máshol is rendel a világ végén, menjek oda pénteken. Más orvoshoz nem mehetek, ha már ő vizsgált meg (?). Ez volt szerdán. De mondom, ez nekem még mindig fáj, esténként lázas is vagyok, legyen már valami! Lázas?! Ezt eddig miért nem mondta? Mert tegnap meg tegnapelőtt voltam lázas. Jó, akkor jöjjön be hozzám most. Jó, bemegyek. Dovival, hogy máshogy, a sok beteg felnőtt közé. A láz valami fertőzéstől van. De azért kiderül, hogy az "én" orvosom van most a fizetős ultrahangban az sztk-ban. Hát inkább elmegyek oda, mint pénteken a világ végére. Oda is kell azért időpont: fél 1. Éhgyomorra. A betegirányításnál rendesek, azért menjek fel, próbáljak beszélni valakivel. Próbálok. De hát itt jönnek a babák sorban SOS (!) csípőultrahangra. Mondom, nekem is van babám, éhgyomorra vagyok, fáj a hasam, szoptatok, legyenek szívesek valamit kitalálni. Aztán Dovi álmos lesz, van nálunk babakocsi, de abban nyilván nem alszik el, meg ki tudja, mikor kerülök sorra. Addig megszoptatom, elalszik az ölemben. Valamelyik SOS baba nem jön időben, úgyhogy behívnak. Hiába szólok a nővér után, nem segít az alvó Dovi betenni a kocsiba. Persze felébred. Illetve nem teljesen, csak félig, úgyhogy végigüvölti a vizsgálatot. A végén a drága doktornő még közli velem, hogy babakocsiban kéne altatnom. Épp nem voltam abban az állapotban, de legközelebbre tartalékolom azt a mondatot, hogy "szerintem nem vagyunk abban a viszonyban szituációban, hogy a gyereknevelési módszereimről vitázzunk." De szóval. Most már látszik: "A cholecysta lumenében néhány 2-3 mm-es típusos kőjel van." Terhesség alatt kialakulhat az ilyesmi, van ilyen. Hát remek, mondhatom. De valami be is gyulladt, szerencsére nem a hasnyálmirigyem. Azért kapok antibiotikumot, utána még egy hét diéta, újra vérvétel, és ők a műtétet javasolják. De azt szoptatva nem lehet, természetesen. És ha sokáig akarok szoptatni, ne legyenek eperohamaim. Kösz. Azóta beszedtem a gyógyszert, a hasam nem fáj, és akár margarint is tudok tenni a pirítósra. Sőt, kefirt is tudok inni. Az élet apró örömei. Itt tartunk most. 

Ezen az "ők a műtétet javasolják" dolgon meg ki vagyok akadva. Most akkor kell műteni, vagy nem? Ki dönti el, én? Hát ki az orvos? Mi történik, ha megműtik? Mi van, ha nem? Hogy van ez az egész?

Legalább tovább folytatom a terheskilók leadását, bár nem teljesen így képzeltem. Már csak 2-3 hiányzik a kiindulóponthoz. Aztán lehet folytatni.

Kati szerint, aki pszichológus, ez tipikus elsőgyerekes betegség, mert a tenni akarás, amit eddig kifelé éltem meg, most csak befelé tud irányulni. Nem hülyeség, már hetek óta nagyon szeretnék egy képet megrajzolni, de nem jutok hozzá. Úgyhogy most a gyógykezelés részeként Dovi elment Nagymamával a játszótérre egy órára, azalatt én rajzoltam. Egy képet be is fejeztem, a másodikat elkezdtem, és amíg Dovi aludt ebéd után, be is fejeztem. 

:)

Megyünk az utcán, épp vége a tanításnak. Néhány anyuka kisbabával várja a nagyobb gyerekeket, előre kötve a kendőben. Egy fiú és egy lány jönnek ki, mikor elmegyek a kapu előtt, olyan 7-8 évesek lehetnek. Egyszer csak hallom, hogy a hátamra kötött kisbabáról beszélnek. Amikor túljutnak a cukiság kérdésén elkezdik vitatni, hogy elöl vagy hátul jobb-e hordozni. A fiú azt mondja: háton olyan, mint egy hátizsák, elöl meg mint egy ötkilós övtáska. A lány meg hogy biztos nem valami kényelmes neki. Idáig bírtam szó nélkül, mondtam, hogy ha nem lenne kényelmes, higgyék el, kiabálna, meg hogy amikor már nagyon nehéz elöl, akkor kell háton vinni. Még folytattunk némi okosító eszmecserét Dovi fogainak számáról és táplálkozásának változatosságáról, és ehhez képest az ő fogaik számáról (és nevéről) és az ő táplálkozásuk egészségességéről (a répa nyersen egészségesebb, de azt Dovi még nem tudja megrágni, mert csak 3 foga van) aztán elváltak útjaink. Nagyon édesek voltak.

Csak azt nem értem egyébként, hogy miért van az, hogy már a második gyerektől hallom, hogy a babák, amíg kicsik, babatápot esznek? Amikor az okoskönyv "szoptassunk vagy ne" fejezetét olvastam (és kiakadtam), mindig arra hivatkoztam, hogy dehát úgy tanulja a gyerek, hogy a babák az anyukájuk cicijéből szopnak tejet, akkor felnőttként miért nem az a természetes? Úgy látszik, nem mindenhol.

Jom Kipur után

Most először érzem tényleg azt, hogy jó, ezen túl vagyunk B"H, most már csak örülni kell (Szukotkor). Ami attól még baromi fárasztó lesz, és másodszorra már a rengeteg készülés is eszembe jutott, de a böjt végén ez a megkönnyebbülés volt az első.

Hát nem volt könnyű. Böjtölni sose könnyű, de ugye szoptatva még nehezebb. Meg hogy amikor épp nem szoptatok, akkor is szórakoztatnom kell egy kisembert. Ezen kívül nem mehettem sehova, mert ugye itt még mindig nincs éruv. Másik anyukája azért nagyon rendes volt, majdnem egész nap itt volt, próbálta is lekötni egy kicsit Dovit, de fél-egy óránál többre nem sikerült, mert vagy álmos volt, vagy csak szimplán rájött, hogy nem vagyok ott.

A szoptatás miatt nagyon aggódtam, mert Tisabeávkor már nagyon elfogyott a tejem a végére, pedig akkor ittam is kicsit. Azért már Dovi több egyebet eszik azóta, de azért izgultam. Rav Adler azt mondta, kell böjtölnöm mindenképp, de fejjek le tejet előző nap, hogy legyen plusz. Hát annyi eszem volt, hogy nem előző nap kezdtem a tartalékolást, de még így se nagyon ment, tekintve, hogy pont annyi tejem van, amennyire szükség van (ez így normális ugye). Olyan 20 miliket sikerült egyszerre kisajtolni magamból. Plusz a fejőgép mellszívó is elromlott. Aztán volt egy szívós éjszakánk, amikor Dovi annyira túlfáradt, hogy nem akart szopni, de aludni se tudott, csak a járkálás + éneklés segített, de az is egy óra után, és azután még 3 ébredéssel. Szóval öröm az ürömben, hogy legalább tudtam fejni kb egy adagot. Aztán kitaláltam, hogy bár melegíteni nem szabad, de valamit mégis kell csinálnom a tejjel (meg minden más kajával is), hogy ne legyen jéghideg és ne is romoljon meg, ezért bekapcsoltam a szombati vízforralót, hogy majd beleállítom a kajákat a forró vízbe. A második használat után (reggel 9-kor) leesett a talpáról és kikapcsolt. Aztán végül egész jól bírtam a szoptatást, Dovi aludt is két rövidet, én kevésbé, mert ahogy kivettem a mellem a szájából, felébredt. Még délután kimentünk az udvarra, ott a hátamon még aludt egy kicsit. Aztán este még akart volna szopni, de abból, hogy nagyon mozgolódott, és hamar feladta, úgy ítéltem, hogy nem nagyon volt mit. Elővettem a tartalékot, ami ugye hideg volt. Hát a kezünkben melegítettük, hogy legalább kicsit langyos legyen. Nem akartam pohárból adni, nem azért dolgoztam annyit, hogy a fele mellé menjen. De Dovi (tulajdonképpen a várakozásnak megfelelően) nem nagyon tudott mit kezdeni a cumisüveggel, tekintve, hogy nagyjából először látott ilyet életében. Szegényke jól meg volt zavarodva, tej volt benne, de se rendesen szopni nem lehetett, se dagasztani, és kemény is volt, úgyhogy csak rángatta a kezével meg a fogával is. Amikor meg elvettem, kérte vissza. Visszaadtam, de nem volt jó az sem. Egy idő (kb 20 ml -- naugye, elég lett volna annyi) után feladtam, és inkább megszoptattam. Nem aludt el, de megnyugodott, és akkor már csak egy óra volt a böjtből, úgyhogy túlélésre játszottunk.

Ezen kívül nehéz volt, hogy ennek a napnak a lényege az ima és a megbánás, meg a magunkbaszállás. Na, ilyesmikre pont nem volt lehetőségem. Némi segítség volt Rabbanit Yemima Mizrachi emailes siurja, amit előre kinyomtattunk. Eddig csak a gépen olvasgattam, és általában csak az elejéig jutottam, ha egyáltalán, mert sose volt annyi nyugodt percem a gép előtt. De most majdnem végig tudtam olvasni a két anyagot nyugodtan, és tényleg nagyon jókat ír. Ezután is ki fogom nyomtatni Sábeszre, bli néder.

Azt sem tudom...

Hívom a fogorvost időpontért.

-Tessék, rendelő!
-Jó napot, S doktornőhöz szeretnék időpontot kérni.
-Akkor hívja a mobilján legyen szíves, itt csak a rendelési idejében tudok adni.
-Ja, most nem az van?
-Nem, keddenként rendel.
-Öhm. Jó. Azt hittem kedd van.
-Nem, hétfő van.
-Elnézést.
-Semmi baj, viszonthallásra!

Kellemes meglepetés

Hogy elővettem -- na jó, Másik levette nekem a szekrény tetejéről -- a téli ruhákat, és lássatok csodát, belefértem. Még nem próbáltam fel mindet, de a tetején volt két olyan szoknya, amiről emlékeztem, hogy nagyon hamar szűkek lettek, és most mindkettő feljön. Hurrá!

Ráadásként

Az elmúlt napok újdonságaihoz Dovi hozzátette a négykézlábról felülést és újra elindulást is. Négy nap alatt  azt hiszem, ez nem rossz teljesítmény egy ilyen Kismedvétől.