Ráckeve

Itt látszik, hogy némi viszontagságok árán, de Dovi felért a lépcsőn. Egyébként a videózás előtt volt, hogy megállás nélkül felment egészen az emeletig. Eddig nem is tudtam, hogy tud lépcsőn menni. Mondjuk tény, hogy nem sok alkalma volt megmutatni.

Ez a kislány viszont borzasztó volt, állandóan azt leste, hogy hogy bánthatja a többi gyereket. Az anyukája azért próbálta lebeszélni, de hát hogy jut eszébe egy ekkora gyereknek, hogy lerántson egy másikat a lépcsőn, komolyan?

Nagy előrelépés történt viszont a szeparációs szorongásomban, ugyanis volt három nagyon jófej és nagyon kedves bébiszitter, akik olyanokat mondtak, hogy "egyél nyugodtan, majd én megetetem Dovit", meg hogy menj csak be egy előadásra, majd én játszom vele" és "kivigyük az udvarra, amíg bepakolsz?". Az ilyen felajánlások ellen meg nehéz ésszerű ellenérvet találni, úgyhogy egész sokat volt velük a gyerkőc (átlag egy órát bírtam egyhuzamban, naponta maximum kétszer). Most, hogy hazajöttünk, viszont elég nehéz, hogy fél percem sincs az ügyeimet intézni. Hiába, könnyű a jóhoz hozzászokni.