Na ne

Dovi meggyógyult. Most Másik beteg. Amikor végre eljutott az orvoshoz (nem a saját időpontjában, mert akkor épp valami megbeszélésen volt, hol máshol, lázasan) az annyit mondott neki, hogy fertőz, de nem tudja, mi a baja. Rendelt labort, péntekre lesz kész. Addig nem igen jön haza, aludni sem, nehogy megfertőzzön minket, Dovit főleg. Merthogy jövő héten elutazunk két hétre és se itthon maradni nem szeretnénk, se egy beteg gyereket magunkkal cipelni. Se elmenni és egy beteg gyereket itthon hagyni. Mindhárman teljes egészségben szeretnénk elutazni együtt.

Addig még lenne egy vidéki hétvége azokkal, akikkel mindig szoktunk menni. Előadások, más emberekkel társalgás sáberszkor, ilyenek. Másik azt mondja, ő nem jön, mert ugye beteg, és addigra nem gyógyul meg, én pedig döntsem el, hogy elmegyek-e Dovival kettesben. Úgy utálom az ilyen szituációkat! Most melyik ujjamba harapjak? Ha itthon maradok, akkor se lehetünk együtt, szóval itt leszünk bezárva egész sábeszkor kettesben (merthogy kimenni se tudunk, talán pár hét múlva fog Dovi annyira járni), Másik meg az anyukájánál valószínűleg. De ha elmegyek, akkor három napig nézhetem a boldog együtt sábeszoló családokat, és mehetek Másik nélkül a szobába, hallgathatom nélküle a kidust, nem énekli nekem az ésesz hájilt, nem áldja meg Dovit. Bár ez mindenképp így lesz, mert itthon se lehetünk együtt, de legalább nem kell néznem, hogy mások együtt vannak. Ha elmegyek, akkor viszont nem vagyok bezárva, mehetek érdekes előadásokra, Dovit meg lepasszolhatom a bébiszitternek... Eredetileg úgy terveztem, hogy mondjuk egy előadásra mindketten bemegyünk, és Dovi a bébiszitterrel lesz, egyre csak én megyek, és Dovi Másikkal lesz, egyre Másik megy be és velem lesz, és lesz olyan is, hogy egyikünk se megy be, és mind együtt leszünk. Hát ilyen nem tudom, mikor lesz legközelebb, de baromira elegem van. Miért van az, hogy mindig valami ilyen történik?! Értem én, hogy minden okkal történik és "hákol letová", de akkor is, miért? Már a purimról lemaradtunk a betegség miatt. És nem is akadtam ki ahhoz képest, mint amennyire szoktam. Most már legalább elárulhatnák, hogy mit kell ebből tanulnom, mert úgy látszik, magamtól nem jövök rá. A francba.

Kajla nyulat meg meg fogom fojtani, ha így folytatja. Állandóan rázza a rácsot és ma egy tízcentis karmolást kaptam tőle ajándékba a kézfejemre.

Ezen kívül az is van, hogy holnap Dovit (és Másikat is) szemészetre kéne vinni 1-re. Azt néznék meg, hogy nem örökölte-e véletlenül Másiktól a baját. De ugye az volt a terv, hogy együtt megyünk. Most nem ülhetünk Másik mellé az autóba, én nem tudok és soha nem is fogok tudni vezetni, úgyhogy marad a busz. De ez a cucc a világ végén van, és Dovi egyre kevésbé bírja a hosszú buszozást. Ezen kívül nekem is baromira nincs kedvem, épp elég szívás ez anélkül is. Reggel még megyünk a szopis csoportba, ami fontos, mert ez a havi feltöltődésem és mert valakivel megbeszéltük, hogy együtt megyünk. Ezután még bonyolultabb lenne odaérni a szemészhez. Meg igazából a Hordozóházba akarok menni rajzolni (erről majd egy másik bejegyzésben, mert sokkal vidámabb téma), de ez nyilván objektíven nem fontosabb a szemésznél, úgyhogy csak akkor mehetnék el, ha előtte meggyőzném magam (és Másikat), hogy amúgy se jó ötlet most a szemészhez menni. De lehet, hogy önkényesen eldöntöm, hogy a szemész sem vészhelyzet, és nekem meg ennyi kell a túléléshez.