Hogy Róla is legyen szó

Már csak egy hónap. Vagy még egy egész hónap. A 37. hetet várom, hogy már tényleg várhassam! Hogy ne legyen az, hogy gyere már, de még várj x napot. Még egy hét, és ez is eljön. Közben lefelé fúrja a fejét. Van ott valami ideg, folyton eltalálja, belenyilall végig a lábamba. Nem baj, érzem, hogy történik valami. Közben az agyam sem marad tétlen, bár az lenne. Valahol mélyen nem merem elhinni, hogy nekem is lehet egy mesebeli szülésem bábákkal, káddal, nyugalomban, együtt. Ezért minden hülyeséget kitalálok, amiken aggódni lehet. Ha beigazolódnának, még szülnöm se lehetne, nemhogy itthon. Le se írom, ki se mondom, nehogy emiatt következzenek be. De a faltörő kos játék mindenesetre biztató.
Van az infóhét végén egy program, egy beszélgetős csoportos felkészülés. Nagyon jó lenne ott lenni. De péntek-szombat és messze van. Á. felajánlotta, hogy aludjak ott, de végül mégsem nála lesz. A másik hely fél órára van onnan, ahol legközelebb alhatnék. Ahhoz most nincs kedvem, hogy mindenkit felhívogassak, hogy alhatok-e nála. És a fiúkat itthon kéne hagynom, mert gyereket erre a részre nem lehet vinni. Nem tudom, megéri-e az egész. Egyrészt a Pici is nagyon megérdemli, hogy egy kicsit csak rá figyeljek. Másrészt megijeszt, amikor többen is azt mondják, hogy nem is olyan vészes, ha egy napig nem alszom itthon, pont mintha kórházban szülnék. Na igen, pont ezt nem akartam volna. Mondjuk egy fokkal jobb, mert még nem viszem haza a gyereket a végén, de azért már nagyon közel van. Valószínűleg nem csökkenteném az amúgy is egekbe szárnyaló anyásságot. Na lám, megint ide furakodott ő is, megint Róla van szó.

De ez a Picike annyira nyugodt, annyira tudja mindennek a helyét és az idejét is. Amikor igazán rá tudok hangolódni, nem aggódom semmi miatt.

Közben még valaki ajánlotta, hogy aludjak nála, még 10 perccel közelebb. Egyszerűen tanácstalan vagyok. Nem jó érzés itthagyni Dovit ráadásul pont sábeszkor. És nem jó érzés másoknál aludni sem, akiket csak a fórumról ismerek. (viszont van 3 gyerek és 2 kutya). De félek kihagyni ezt a lehetőséget is. Annyi mindent kéne még kibogoznom magamban.

Ülni vagy nem ülni

Felszállok a villamosra, Dovival a hátamon. Egy ember rögtön feláll, hogy leülhessek, de nem fogadom el. Látom, hogy nem ül vissza, úgyhogy megmagyarázom: Dovi nagyon álmos, de ha leülök, nem tud elaludni. Erre mosolyog, hogy jól van, és visszaül. Egy megállóval később egy másik ember odakiált nekem a villamos kb másik végéből, és integet, hogy üljek le. Próbálom azt is elhárítani, de nem tágít. Mondom neki: köszönöm, látom, hogy van hely, de nem szeretnék leülni. Erre abbahagyja, de látszik, hogy nem esik jól neki. Aztán Dovi ennek ellenére nem bírja tovább a villamosozást. Minden trükköt kipróbálok (kapaszkodó, ablak, kölesgolyó), de semmi sem használ, úgyhogy leszedem a hátamról, és leülünk külön ülésekre. Ez hat, mondja is, hogy csüccs, és vigyorog. Az erőszakos bácsi épp akkor szállt le, még az ablakon keresztül visszaint a kezével, hogy ejnye.
Kicsit zavar, hogy nem tudtam megmagyarázni neki, hogy mi történt. De az zavar leginkább, hogy magyarázkodni kell, mert sokan nem fogadják el, hogy nekem nem az a jó, amit ők jónak gondolnak nekem. És főleg, hogy ami az egyik percben jó volt, az a másikban nem lesz az. És egyébként végig fenntartottam, amit mondtam, nem szerettem volna leülni, de kénytelen voltam. Sokkal bonyolultabb volt leszállni, úgy, hogy még Dovit is a hátamra kellett varázsolnom a mozgó villamoson, lehetőleg mire odaér a megállóba. (Másik nem fog örülni, de azon morfondírozom, hogy jól jönne egy csatos hordozó, amit tényleg csak fel kell venni ilyenkor, mint egy hátizsákot. Már csak azért is, mert úgy látom, rendszer lesz ebből a villamoson hátról leszállásból, mert egyre többször nem bírja ki azt a néhány megállót se, amit megyünk.)

Azért ez a cukiság kárpótolt a bonyodalomért:

Ila, remélem, büszke vagy rám

A legutolsó bejegyzés óta teljesen határozottan eldöntöttem, hogy évvégéig maradok az iskolában, és nem tovább. Ma volt egy megbeszélés az igazgatóval, de végül csak azt sikerült tisztázni, hogy mehetek a pénzemért, és hogy hova. Ez is haladás, azért lássuk be, így három hónap után. Aztán a pénztáros néni még nekem mondogatta, hogy már odaadták a pénzemet cedákának. Na, kösz, mintha rajtam múlt volna a dolog. Egy hetet csúsztam Dovi betegsége miatt, de szerinte már egy hónapja elő van nekem készítve. Zárójel bezárva. Szóval mentem órát tartani, de nem tudtam rendesen felkészülni, mert amit kitaláltam, nem működött. Konkrétan az cikcakolló nem vágta el a textilt, és nem tudtam velük bárchesztakarót csinálni. Ezért (meg azért mert baromi rosszak voltak az első órán) másoltam nekik néhány színezőt meg feladatlapot. De óra végére teljesen elszabadult a pokol, még akartam dalt tanítani, meg azért még néhány dolgot csinálhattunk volna, de ők csak őrjöngtek. Semmi nem használt, írtam be a feketéket sorban, kiabáltam (amit gyűlölök), szomorú voltam, dühös voltam, kiküldtem őket, én mentem ki, semmi. Úgyhogy nagy nehezen megvártam az óra végét, visszamentem Sárához, és mondtam neki, hogy ezt nem tudom így csinálni tovább. Hogy tudom, hogy nem jók az óráim, de nincs időm felkészülni. Éjszaka, amikor Dovi alszik a fáradságtól nem tudok gondolkozni, napközben meg Dovitól. Nincsenek eszközeim, de nem tudok elmenni előre a boltba, és kitalálni, mi mennyibe kerül, mert annyi időm nincs, Dovival meg különben is csak annyi időre lehet boltba menni, hogy lekapjam a polcról, amit szeretnék, de az ötletekhez nekem kéne fél egy órát nyugodtan gondolkozni a polcok előtt. Nincs tankönyv, úgyhogy minden órát nulláról kéne felépíteni játékokkal meg minden, különben szétesnek. Nekem meg elfogytak az ötleteim. Mondtam neki, hogy egyszerűen magammal szemben nagyobb elvárásaim vannak egy ilyen óránál, azt a szintet viszont most nem tudom teljesíteni. És hogy sajnálom, és ne haragudjon.

Ő azt mondta, hogy tényleg nagyon sajnálja, mert számított rám jövőre. És hogy azért arra kér, hogy évvégéig bírjam ki valahogy. Meg hogy még emésszem ezt a dolgot egy kicsit, hátha meggondolom magam. Vagy hogy beülnek az órámra, és megbeszéljük, hogy milyen eszközöket lehet még bevetni.

Mondtam, hogy természetesen nem hagyom cserben az utolsó hónapra. Azt is megígértem, hogy még emésztem a dolgot, de nem nagyon van rajta mit. Meg fogom mondani, hogy ez egyetlen érv a maradásom mellett, hogy személy szerint neki szeretnék segíteni. De nem hiszem, hogy egy ilyen segítségre vágyna. A plusz eszközök meg már nem segítenek, mert lehet, hogy 2-3 órát megoldok vele, de nem megy a végtelenségig, és különben is belefáradtam ebbe az egészbe. Ezt nem mondtam, de csak ülök a teremben, és az órát nézem, hogy mikor mehetek már Doviért. Még egy hónap!

Azért mindenképp hasznos volt ez a néhány hónap, hogy rájöjjek, hogy nem akarok iskolában tanítani, és hogy a maradék lelkiismeret-furdalásom is elmúljon, amiért nem írtam meg a tanárszakos szakdogát. Így már nem is fogom.

Mi lesz velem jövőre?

Három dolog van: egy, hogy szeretnék visszamenni a bölcsibe. Ez nem biztos, hogy sikerül, egy nagyon szomorú dolog miatt. A másik, hogy nem tudom, szeretnék-e maradni az iskolában. Ezt még nem mondtam nekik egyáltalán, és abból ítélve, hogy a velem való egyeztetés nélkül ígérgetik a leendő elsősök szüleinek, hogy én leszek a vallás- és a hébertanár, eléggé számítanak rám. De egyrészt hébertanár nem leszek, az biztos. Felnőtteket nyelvre tanítani sincs képesítésem, hát még gyerekeket! És ha rendesen akarnám csinálni, márpedig úgy akarnám, mert én már csak olyan vagyok, akkor annyi munkával járna a felkészülés, aminek a tizedét se tudnám vállalni. Így is nagyon sok, hogy éjszaka kell óravázlatot írnom a vallásra. A másik, hogy eleinte még jó volt, hogy kicsit Dovi nélkül lehetek egy kicsit, de már nem az. Egyrészt, mert nem én választom meg, hogy mikor, és mennyit, másrészt mert már egyre nagyobb, és a vele való foglalkozás egyre közelebb áll az elsősökkel valóhoz, és már egyáltalán nem olyan felüdülés, mint két hónapja volt. Nem szeretem arra pazarolni az energiámat, hogy mások gyerekeit pesztráljam, amikor van sajátom is, akinek szintén szüksége van az energiáimra. Amikor megérkezünk a bölcsibe, Dovi már sír és tiltakozik. Amikor otthagyom, sír, de aztán hamar megnyugszik, és jól játszik a többiekkel. De én nem vagyok elég elszánt, biztos érzi  rajtam, hogy nem akarom otthagyni. És nem is akarom, mert amit addig csinálok, az nekem nem éri meg, hogy külön legyünk. Ha olyan munkám lenne, ami megéri, akkor biztos magabiztosabban hagynám ott, és ő is könnyebben elfogadná. Plusz sokkal inkább feltöltődve jönnék vissza hozzá. Az egyetlen dolog, ami visszatart, hogy sajnálom Sárát, az igazgatót, akit ismerek évek óta, és tudom, hogy szüksége van egy jó vallástanárra. Nehéz lesz.

A harmadik dolog, hogy egyre inkább biztos vagyok benne, hogy a hordozási tanácsadást akarom csinálni. Meg egyáltalán kisgyerekes anyukák támogatását. Tegnap érett meg bennem a gondolat, hogy el fogok végezni egy 40 órás szoptatós tanfolyamot. Ettől nem leszek igazi szoptatási tanácsadó, de a hordozási kérdések körül felmerülő szopis problémákra fogok tudni valamit mondani. És csak a nehezebb eseteknél kell majd szakértőhöz irányítanom az anyukákat, nem rögtön az első kérdésnél. Jövő hónapban lesz újra szopis csoport, akkor meg is kérdezem Biancát, hogy mit javasol, hova menjek.

Igazából, most, hogy így átolvasom, nem is kérdés, mit kéne csinálnom. És van még több, mint fél évem, amíg kapom a GYED-et, azalatt fel lehet építeni valamit.   

Na ne

Dovi meggyógyult. Most Másik beteg. Amikor végre eljutott az orvoshoz (nem a saját időpontjában, mert akkor épp valami megbeszélésen volt, hol máshol, lázasan) az annyit mondott neki, hogy fertőz, de nem tudja, mi a baja. Rendelt labort, péntekre lesz kész. Addig nem igen jön haza, aludni sem, nehogy megfertőzzön minket, Dovit főleg. Merthogy jövő héten elutazunk két hétre és se itthon maradni nem szeretnénk, se egy beteg gyereket magunkkal cipelni. Se elmenni és egy beteg gyereket itthon hagyni. Mindhárman teljes egészségben szeretnénk elutazni együtt.

Addig még lenne egy vidéki hétvége azokkal, akikkel mindig szoktunk menni. Előadások, más emberekkel társalgás sáberszkor, ilyenek. Másik azt mondja, ő nem jön, mert ugye beteg, és addigra nem gyógyul meg, én pedig döntsem el, hogy elmegyek-e Dovival kettesben. Úgy utálom az ilyen szituációkat! Most melyik ujjamba harapjak? Ha itthon maradok, akkor se lehetünk együtt, szóval itt leszünk bezárva egész sábeszkor kettesben (merthogy kimenni se tudunk, talán pár hét múlva fog Dovi annyira járni), Másik meg az anyukájánál valószínűleg. De ha elmegyek, akkor három napig nézhetem a boldog együtt sábeszoló családokat, és mehetek Másik nélkül a szobába, hallgathatom nélküle a kidust, nem énekli nekem az ésesz hájilt, nem áldja meg Dovit. Bár ez mindenképp így lesz, mert itthon se lehetünk együtt, de legalább nem kell néznem, hogy mások együtt vannak. Ha elmegyek, akkor viszont nem vagyok bezárva, mehetek érdekes előadásokra, Dovit meg lepasszolhatom a bébiszitternek... Eredetileg úgy terveztem, hogy mondjuk egy előadásra mindketten bemegyünk, és Dovi a bébiszitterrel lesz, egyre csak én megyek, és Dovi Másikkal lesz, egyre Másik megy be és velem lesz, és lesz olyan is, hogy egyikünk se megy be, és mind együtt leszünk. Hát ilyen nem tudom, mikor lesz legközelebb, de baromira elegem van. Miért van az, hogy mindig valami ilyen történik?! Értem én, hogy minden okkal történik és "hákol letová", de akkor is, miért? Már a purimról lemaradtunk a betegség miatt. És nem is akadtam ki ahhoz képest, mint amennyire szoktam. Most már legalább elárulhatnák, hogy mit kell ebből tanulnom, mert úgy látszik, magamtól nem jövök rá. A francba.

Kajla nyulat meg meg fogom fojtani, ha így folytatja. Állandóan rázza a rácsot és ma egy tízcentis karmolást kaptam tőle ajándékba a kézfejemre.

Ezen kívül az is van, hogy holnap Dovit (és Másikat is) szemészetre kéne vinni 1-re. Azt néznék meg, hogy nem örökölte-e véletlenül Másiktól a baját. De ugye az volt a terv, hogy együtt megyünk. Most nem ülhetünk Másik mellé az autóba, én nem tudok és soha nem is fogok tudni vezetni, úgyhogy marad a busz. De ez a cucc a világ végén van, és Dovi egyre kevésbé bírja a hosszú buszozást. Ezen kívül nekem is baromira nincs kedvem, épp elég szívás ez anélkül is. Reggel még megyünk a szopis csoportba, ami fontos, mert ez a havi feltöltődésem és mert valakivel megbeszéltük, hogy együtt megyünk. Ezután még bonyolultabb lenne odaérni a szemészhez. Meg igazából a Hordozóházba akarok menni rajzolni (erről majd egy másik bejegyzésben, mert sokkal vidámabb téma), de ez nyilván objektíven nem fontosabb a szemésznél, úgyhogy csak akkor mehetnék el, ha előtte meggyőzném magam (és Másikat), hogy amúgy se jó ötlet most a szemészhez menni. De lehet, hogy önkényesen eldöntöm, hogy a szemész sem vészhelyzet, és nekem meg ennyi kell a túléléshez.

Kezdődik

A harmincadik hétre értünk, úgyhogy kezdődik a bevásárlás. A képen látható cucc az összes, plusz 10 db textilpelenka, az örökölt kiságy és egy doboz melltartóbetét, de gondoltam, az talán nem akkora látványosság. Ja, és a Szőkééktől kapott két alvózsákot majdnem kihagytam.
Ma voltunk a Brendonban körülnézni. Előtte elmentünk a Tescóba is, úgyhogy Másiknak már nem sok türelme volt a vásárláshoz. Azért a forgó-zenélők lekötötték egy időre. Azért a Brendonba mentünk, mert azt hiszem, ez az a hely, ahol a legtöbb dolog megtalálható egy helyen. Mostmár láttuk, hogy mi van, mi mennyibe kerül, úgyhogy van összehasonlítási alapunk. Persze nem bírtam ki egy macis rugdalózó nélkül, olyan nincs, hogy egy ekkora bababoltból semmit ne kapjon az a szegény gyerek... :)
A vásárlás egyébként úgy zajlik, hogy van egy lista, amit a védőnőtől kaptam. Néha kissé érthetetlen, da legközelebb majd rákérdezek.
A legtöbb dolog persze elég egyértelmű, mint például a kiságy meg a pelenkázó. Pelenkázó persze nem lesz, mert nem fér el a szobában. Veszünk egy olyan ikeás pelenkázószivacsot, és a kisszekrény tetejére tesszük. Nem kell ehhez egy külön szekrényt venni. Azt nem értem, hogy vékony és vastag takaró minek kell, amikor azt mondták, nem szabad betakarni, nehogy megfulladjon, erre van az alvózsák. És főleg miért kell pléd huzattal ha van már két takaróm? Az ágyba a fejvédő is kissé fölösleges, főleg addig, amíg megemelni sem tudja a fejét, nemhogy beverni. Majd kap egy szép falvédőt, ami a falat fogja védeni a feje ellen, hogy ne a csúnya rácsot kelljen bámulnia, már meg is van hozzá az anyag. És ezek a hülye ruhanevek! Ki tud kiigazodni ezen: kombidressz, rugdalózó, overall, kabátka? Ha van overallja, minek a kabátka? Majd tavasszal talán. Az etetéshez meg a sok cumisüveg meg kiskanál meg tejtartó zacskó? Azt hittem, a szopizáshoz nem nagyon kellenek eszközök. Na jó, melltartóbetét, esetleg mellszívó (ami nagyban hozzájárul, hogy fejőstehénnek érezzem magam, és mindig az a rész jut róla eszembe a Váratlan utazásból, amikor fejőgépet vettek, mert az milyen modern és az összes tehén belebetegedett, mert nem szívta ki rendesen a tejet a tőgyükből). A babaápolás részből csak a mosdókesztyűt nem ismerem, nem is rossz arány. A kórházi ruhával kapcsolatban meg az elölgombolós hálóing okoz némi problémát. Az egésznek gombolósnak kell lennie végig? A szüléshez is az kell, vagy csak a szoptatás miatt? Azért nem szívesen vennék egy új hálóinget, hogy jól összevérezzem. Másrészről a meglévő kiscicás, kisegeres, kismacis darabok pedig nem pont az orvosok és szülésznők szemének valók. Legalábbis nem rajtam. Ha a gombos hálóing csak a szoptatás miatt kell, akkor nem gáz, mert van gombos pizsamám, és nappal különben sem egész nap hálóingben és köntösben akarok flangálni. Attól, hogy az ember épp szült és kórházban van, még fel lehet öltözni. Jó, nem muszáj kisestélyibe, de valami kényelmes ruhában én sokkal jobban érzem magam, mint mindenki előtt hálóingben.
Meg itt jön az, hogy lehet külön fizetni egyágyas szobáért. Napi 7000 Ft-ba kerül. Csomóan mondják, hogy az mennyire fontos, és mennyire rossz mindig együtt lenni másokkal. De szerintem 3 napot egyedül ülni egy szobában sem valami izgalmas. Persze ottvan a gyerek, de lássuk be, 1-2 naposan még nem lesz valami bőbeszédű. És ha valami problémám van, hátha éppen egy ötödik gyerekét szülő nővel kerülök össze, aki mindent tud és megtanít szoptatni. Még azt szokták az egyágyas szoba mellett felhozni, hogy oda bemehet az apuka (amúgy csak a folyosóra mehet, a gyereket meg ki lehet tolni, de azt hiszem, még így is van köztük egy üvegajtó). De ez nem így van, csak ott kevésbé veszik észre, ha belóg. De a Másik úgysem lógna be, mert egész nap dolgozni fog (kivéve mikor nekem hozza az ebédet), mert az ilyenkor kapható öt szabadnapot inkább akkor veszi ki, amikor már otthon vagyunk. Magyarul ha nem a többágyasba (3) megyek, egész nap csak a csecsemős nővérhez szólhatok a reggeli vizitnél.
Ja már nem csak orvost meg szülésznőt választhat az ember, hanem csecsemőst is. Ez azért jó, mert ha emellé még egyágyas szobád is van, akkor a szülés másnapján bejöhet Apuka, és ő megtanítja neki is, hogy hogyan kell fürdetni. De fürdés után el kell mennie, mert látogatni, azt nem szabad ha nem fizetsz érte külön.