Ila, remélem, büszke vagy rám

A legutolsó bejegyzés óta teljesen határozottan eldöntöttem, hogy évvégéig maradok az iskolában, és nem tovább. Ma volt egy megbeszélés az igazgatóval, de végül csak azt sikerült tisztázni, hogy mehetek a pénzemért, és hogy hova. Ez is haladás, azért lássuk be, így három hónap után. Aztán a pénztáros néni még nekem mondogatta, hogy már odaadták a pénzemet cedákának. Na, kösz, mintha rajtam múlt volna a dolog. Egy hetet csúsztam Dovi betegsége miatt, de szerinte már egy hónapja elő van nekem készítve. Zárójel bezárva. Szóval mentem órát tartani, de nem tudtam rendesen felkészülni, mert amit kitaláltam, nem működött. Konkrétan az cikcakolló nem vágta el a textilt, és nem tudtam velük bárchesztakarót csinálni. Ezért (meg azért mert baromi rosszak voltak az első órán) másoltam nekik néhány színezőt meg feladatlapot. De óra végére teljesen elszabadult a pokol, még akartam dalt tanítani, meg azért még néhány dolgot csinálhattunk volna, de ők csak őrjöngtek. Semmi nem használt, írtam be a feketéket sorban, kiabáltam (amit gyűlölök), szomorú voltam, dühös voltam, kiküldtem őket, én mentem ki, semmi. Úgyhogy nagy nehezen megvártam az óra végét, visszamentem Sárához, és mondtam neki, hogy ezt nem tudom így csinálni tovább. Hogy tudom, hogy nem jók az óráim, de nincs időm felkészülni. Éjszaka, amikor Dovi alszik a fáradságtól nem tudok gondolkozni, napközben meg Dovitól. Nincsenek eszközeim, de nem tudok elmenni előre a boltba, és kitalálni, mi mennyibe kerül, mert annyi időm nincs, Dovival meg különben is csak annyi időre lehet boltba menni, hogy lekapjam a polcról, amit szeretnék, de az ötletekhez nekem kéne fél egy órát nyugodtan gondolkozni a polcok előtt. Nincs tankönyv, úgyhogy minden órát nulláról kéne felépíteni játékokkal meg minden, különben szétesnek. Nekem meg elfogytak az ötleteim. Mondtam neki, hogy egyszerűen magammal szemben nagyobb elvárásaim vannak egy ilyen óránál, azt a szintet viszont most nem tudom teljesíteni. És hogy sajnálom, és ne haragudjon.

Ő azt mondta, hogy tényleg nagyon sajnálja, mert számított rám jövőre. És hogy azért arra kér, hogy évvégéig bírjam ki valahogy. Meg hogy még emésszem ezt a dolgot egy kicsit, hátha meggondolom magam. Vagy hogy beülnek az órámra, és megbeszéljük, hogy milyen eszközöket lehet még bevetni.

Mondtam, hogy természetesen nem hagyom cserben az utolsó hónapra. Azt is megígértem, hogy még emésztem a dolgot, de nem nagyon van rajta mit. Meg fogom mondani, hogy ez egyetlen érv a maradásom mellett, hogy személy szerint neki szeretnék segíteni. De nem hiszem, hogy egy ilyen segítségre vágyna. A plusz eszközök meg már nem segítenek, mert lehet, hogy 2-3 órát megoldok vele, de nem megy a végtelenségig, és különben is belefáradtam ebbe az egészbe. Ezt nem mondtam, de csak ülök a teremben, és az órát nézem, hogy mikor mehetek már Doviért. Még egy hónap!

Azért mindenképp hasznos volt ez a néhány hónap, hogy rájöjjek, hogy nem akarok iskolában tanítani, és hogy a maradék lelkiismeret-furdalásom is elmúljon, amiért nem írtam meg a tanárszakos szakdogát. Így már nem is fogom.

Na ne

Dovi meggyógyult. Most Másik beteg. Amikor végre eljutott az orvoshoz (nem a saját időpontjában, mert akkor épp valami megbeszélésen volt, hol máshol, lázasan) az annyit mondott neki, hogy fertőz, de nem tudja, mi a baja. Rendelt labort, péntekre lesz kész. Addig nem igen jön haza, aludni sem, nehogy megfertőzzön minket, Dovit főleg. Merthogy jövő héten elutazunk két hétre és se itthon maradni nem szeretnénk, se egy beteg gyereket magunkkal cipelni. Se elmenni és egy beteg gyereket itthon hagyni. Mindhárman teljes egészségben szeretnénk elutazni együtt.

Addig még lenne egy vidéki hétvége azokkal, akikkel mindig szoktunk menni. Előadások, más emberekkel társalgás sáberszkor, ilyenek. Másik azt mondja, ő nem jön, mert ugye beteg, és addigra nem gyógyul meg, én pedig döntsem el, hogy elmegyek-e Dovival kettesben. Úgy utálom az ilyen szituációkat! Most melyik ujjamba harapjak? Ha itthon maradok, akkor se lehetünk együtt, szóval itt leszünk bezárva egész sábeszkor kettesben (merthogy kimenni se tudunk, talán pár hét múlva fog Dovi annyira járni), Másik meg az anyukájánál valószínűleg. De ha elmegyek, akkor három napig nézhetem a boldog együtt sábeszoló családokat, és mehetek Másik nélkül a szobába, hallgathatom nélküle a kidust, nem énekli nekem az ésesz hájilt, nem áldja meg Dovit. Bár ez mindenképp így lesz, mert itthon se lehetünk együtt, de legalább nem kell néznem, hogy mások együtt vannak. Ha elmegyek, akkor viszont nem vagyok bezárva, mehetek érdekes előadásokra, Dovit meg lepasszolhatom a bébiszitternek... Eredetileg úgy terveztem, hogy mondjuk egy előadásra mindketten bemegyünk, és Dovi a bébiszitterrel lesz, egyre csak én megyek, és Dovi Másikkal lesz, egyre Másik megy be és velem lesz, és lesz olyan is, hogy egyikünk se megy be, és mind együtt leszünk. Hát ilyen nem tudom, mikor lesz legközelebb, de baromira elegem van. Miért van az, hogy mindig valami ilyen történik?! Értem én, hogy minden okkal történik és "hákol letová", de akkor is, miért? Már a purimról lemaradtunk a betegség miatt. És nem is akadtam ki ahhoz képest, mint amennyire szoktam. Most már legalább elárulhatnák, hogy mit kell ebből tanulnom, mert úgy látszik, magamtól nem jövök rá. A francba.

Kajla nyulat meg meg fogom fojtani, ha így folytatja. Állandóan rázza a rácsot és ma egy tízcentis karmolást kaptam tőle ajándékba a kézfejemre.

Ezen kívül az is van, hogy holnap Dovit (és Másikat is) szemészetre kéne vinni 1-re. Azt néznék meg, hogy nem örökölte-e véletlenül Másiktól a baját. De ugye az volt a terv, hogy együtt megyünk. Most nem ülhetünk Másik mellé az autóba, én nem tudok és soha nem is fogok tudni vezetni, úgyhogy marad a busz. De ez a cucc a világ végén van, és Dovi egyre kevésbé bírja a hosszú buszozást. Ezen kívül nekem is baromira nincs kedvem, épp elég szívás ez anélkül is. Reggel még megyünk a szopis csoportba, ami fontos, mert ez a havi feltöltődésem és mert valakivel megbeszéltük, hogy együtt megyünk. Ezután még bonyolultabb lenne odaérni a szemészhez. Meg igazából a Hordozóházba akarok menni rajzolni (erről majd egy másik bejegyzésben, mert sokkal vidámabb téma), de ez nyilván objektíven nem fontosabb a szemésznél, úgyhogy csak akkor mehetnék el, ha előtte meggyőzném magam (és Másikat), hogy amúgy se jó ötlet most a szemészhez menni. De lehet, hogy önkényesen eldöntöm, hogy a szemész sem vészhelyzet, és nekem meg ennyi kell a túléléshez.

Azért ez sok

Hogy 10-kor megetetem.
12-ig nézelődik.
1:30-ig fáj a hasa.
2-kor kelteni kell,  hogy egyen.
3:30-ig eszik (kis küzdelemmel 1:0 ide a bimbóvédő ellen)
De hogy 4-kor az én hasam kezdjen görcsölni, az azért már sok!

Mérges!

 
Na, csakhogy kiderüljön, hogy Magyarországon magyar állampolgárként, biztosítással és munkaviszonnyal sem könnyebb az élet és egyszerűbb a bürokrácia, mint Izraelben állampolgárság és biztosítás nélkül. Drága OEP küldött egy levelet. Hogy pótoljam a gyerek születési anyakönyvi kivonatát. Aha, azt, amit akkor kap meg, ha megszületett. Csak azt nem értem, hogy ha van egy szabály, hogy 28 nappal a szülés várható ideje előtt meg lehet kezdeni a TGYÁS-t, akkor mit lepődnek meg azon, ha nincs a gyereknek anyakönyvi kivonata? Na mindegy, ez a kisebbik nehézség, van 42 napunk a pótlásra, addig csak megszületik. De van egy másik levél is, miszerint a kérelmet elutasítják, mert január 9-én a foglalkoztatóm bejelentése szerint megkaptam a teljes munkabérem, így nem kaphatok TGYÁS-t. De persze egyrészt nem kaptam meg, másrészt ők sem utalták, nem is bérszámfejtettek még erre a hónapra. Most derítsem ki, hogy hol van a hiba. Egyébként szerintem ott, hogy a könyvelő valamiért január 10-ét írt a nyomtatványra 9-e helyett Ezt persze láttam is, csak mivel nem értek ezekhez a dolgokhoz, és már napok óta küzdöttem a könyvelővel, aki amúgy Izraelben él (ez a szerencséje, különben válogatott kínzásoknak vetném alá), és csak e-mailben lehet vele érintkezni, hogy ez már az ingerküszöböm alatt maradt. Persze most az lenne a legegyszerűbb, ha közölném vele, hogy csináljon valamit, de ahhoz előbb biztosnak kéne lennem benne, hogy tényleg ez a hiba. Vagy hogy nem ez, de ő csinálta. Csakhogy oepék természetesen pénteken 12-kor lehúzzák a rolót. Azért felhívtam Z-t, aki mérges lett, kiakadt stb, majd mondta, hogy "hát menj el, és mondd meg nekik!" De nem megyek el és mondom nekik, egyrészt mert az édeskevés lesz, ha én mosolyogva (vagy mérgesen pláne) azt mondom, hogy dehát én nem kaptam fizetést januárban, másrészt 39 hetes terhes vagyok, kint meg -20 fok van. Az nst-re alig bírtam elmenni ma, és a legviccesebb az egészben, hogy onnan 5 perc lett volna az oep még nekem is.
Jaj, az dühít a legjobban, hogy direkt el akartam intézni, hogy ne az egynapos gyerekem mellől kelljen hivatalokba járkálnom. De nem, ezt nem lehet. Morrrrr!!!

Annyira

Fáradt vagyok. Nincs kedvem mások gyerekeivel vesződni.