Ülni vagy nem ülni

Felszállok a villamosra, Dovival a hátamon. Egy ember rögtön feláll, hogy leülhessek, de nem fogadom el. Látom, hogy nem ül vissza, úgyhogy megmagyarázom: Dovi nagyon álmos, de ha leülök, nem tud elaludni. Erre mosolyog, hogy jól van, és visszaül. Egy megállóval később egy másik ember odakiált nekem a villamos kb másik végéből, és integet, hogy üljek le. Próbálom azt is elhárítani, de nem tágít. Mondom neki: köszönöm, látom, hogy van hely, de nem szeretnék leülni. Erre abbahagyja, de látszik, hogy nem esik jól neki. Aztán Dovi ennek ellenére nem bírja tovább a villamosozást. Minden trükköt kipróbálok (kapaszkodó, ablak, kölesgolyó), de semmi sem használ, úgyhogy leszedem a hátamról, és leülünk külön ülésekre. Ez hat, mondja is, hogy csüccs, és vigyorog. Az erőszakos bácsi épp akkor szállt le, még az ablakon keresztül visszaint a kezével, hogy ejnye.
Kicsit zavar, hogy nem tudtam megmagyarázni neki, hogy mi történt. De az zavar leginkább, hogy magyarázkodni kell, mert sokan nem fogadják el, hogy nekem nem az a jó, amit ők jónak gondolnak nekem. És főleg, hogy ami az egyik percben jó volt, az a másikban nem lesz az. És egyébként végig fenntartottam, amit mondtam, nem szerettem volna leülni, de kénytelen voltam. Sokkal bonyolultabb volt leszállni, úgy, hogy még Dovit is a hátamra kellett varázsolnom a mozgó villamoson, lehetőleg mire odaér a megállóba. (Másik nem fog örülni, de azon morfondírozom, hogy jól jönne egy csatos hordozó, amit tényleg csak fel kell venni ilyenkor, mint egy hátizsákot. Már csak azért is, mert úgy látom, rendszer lesz ebből a villamoson hátról leszállásból, mert egyre többször nem bírja ki azt a néhány megállót se, amit megyünk.)

Azért ez a cukiság kárpótolt a bonyodalomért: