Tipikus, de akkor is

Úgy tűnik, eljutottunk a másfél évesek szokásos hordozási sztrájkjához. Ma el akartam menni Dovival sétálni, és nem hagyta magát feltenni a hátamra. Máskor is volt már, hogy tiltakozott, de olyankor gyorsan megkötöttem, elindultam, és rendben volt minden. Most egyszerűen minden tudásomat latba vetve sem tudtam megkötni a kendőt! Még a Balatonon vagyunk, és más eszköz nincs nálam, amivel még próbálkozhattam volna. Még szerencse, hogy tanultam, hogy van ilyen, ebben az életkorban, amikor önállósodnak a gyerekek, tipikus, és aztán elmúlik. Különben nagyon kétségbe lennék esve. Így csak nem tudom, hogy fogunk közlekedni. Itt van néhány babakocsi, amibe mindig bekéredzkedik, néha aludt is bennük. Egyszerűen imádja őket! A többiek meg rajtam röhögnek persze. De ennyi épp elég volt nekem is, hogy rájöjjek, hogy milyen az igazi babakocsi, amit lehet irányítani, akár egy kézzel is, és hát a miénk nagyon nem olyan... Gyalog meg nagyon lassú, még akkor is, ha viszem kézben a hordozót, és felveszem Dovit, ha elfáradt. Mert azt már tudja kérni, hogy "viszesz!" És itt jön a nagy következetes nevelési elvem: nem cipelem! Vagy a lábán jön, vagy a hordozóban! Akkor is közel van hozzám, meg minden, de kézben cipelni nem tudom, és nem is akarom! És különben is, majdnem egy hete nem volt a hátamon, és hiányzik... A csípőmön volt karikásban, mert itt az a legpraktikusabb, de az nem ugyanaz. Mondjuk az ellen legalább nem tiltakozik. Most alszik, ha felébred, újra megpróbálom.