Védőháló nélkül

Az úgy volt, hogy szeretném átszabatni a hordozós kabátomat, mert így nem valami praktikus. Illetve az, de lehetne sokkal jobb is. Viszont nem tudtam, hogy hol van, hetek óta keresem. Viszont jövő szerdán megyek a lányhoz, aki remélhetőleg vállalja. Ezért nem láttunk más megoldást, és leszedtük a szekrény tetejéről a nagy vákuumos ruhazsákokat. Azokban nem volt. Ellenben Másik szekrényének a felső polcán tök elérhető helyen igen. (Biztos, hogy néztem már ott.) De ha már lent voltak a zsákok, kiválogattam a maradék kismamaruhákat, és eltettem a helyükre, amik már nem jönnek rám. A zsákok visszaszenvedése a szekrény tetejére esti programnak maradt. Volt hozzá egy nem túl jól működő, folyton leálló porszívónk (amire vigyázni kell, mert múltkor leállt orrszívás közben, utána Dovi napokig azt kiabálva ébredt, hogy "elromlott a nagy fehér porszívó") meg a túl nagy méretű, egyébként régen kilyukadt zsákok, amikből csak azért kellett kiszívni (Dovi szerint kipucolni) a levegőt, hogy amíg feltesszük őket, egyben maradjanak annyira, hogy meg lehessen őket fogni. Utána már leereszthettek, és ezt meg is tették. Szóval elég nehéz volt kivitelezni a tervünket. Mikor végre kész volt, és egyéb dolgaink után néztünk, egyszer csak ezt hallom a szobából: "felmásztál Papa székére" Benézek, és tényleg! Halál nyugodtan ácsorog a létraszék utolsó előtti fokán. Én csapot papot eldobva rohanok, Másik nem is érti miről van szó, de szalad ő is. Mikor odaérünk, Dovi fülig érő mosollyal közli, hogy "naaagy Dovi". Hm. Most számlálom az ősz hajszálaimat.

Felnőtt dolgok

(2013. aug. ?)

Újabb dilemma lépett fel. Mégpedig, hogy ha már nem dolgozom a bölcsiben, mi legyen Dovival. Legyen itthon? Maradjon bölcsiben, hogy ha már beszokott a közösségbe, ne szokjon el tőle és ne kelljen újra kezdenie a beszokást később? Ha igen, akkor melyikbe? Legkésőbb mikortól, hogy ne érezze úgy, hogy a tesója kitúrja a helyéről? Ahol most vagyok, ott nem hagynám nélkülem. A régi bölcsibe szeretném. De kérdés, hogy lesz-e hely? Mikor kérdezzem meg? Ha a 12. hétig várok, már lehet, hogy nem lesz. És ha Dovi elkezd oda járni, én nem akarok a másik bölcsiben mások gyerekeire vigyázni. De azért anyagilag jó lenne minél tovább. Jaj, bonyolult az élet, pedig még fel sem fogtam az egészet...

Aggódós

(2013. aug. 10.)

Annyi gondolat kavarog bennem, hogy nem is tudom összeszedni. Hogy fogunk boldogulni két gyerekkel? Hogy fogok eléggé figyelni mindkettőjükre? Hogy fog Dovi reagálni, ha a pici miatt várnia kell valamire? Mit fog szólni hozzá egyáltalán? Folyton olyanokat álmodom, hogy valaki el akarja szakítani tőlem Dovit. És értem is, hogy mit jelent, most itt jön valaki más, és nekünk be kell őt is engednünk. És bár minden gondolatommal vágytam rá, hogy jöjjön, most mégis elbizonytalanodtam.
Amíg nem volt itt, olyan biztos voltam benne, hogy megoldjuk. Hogy Dovi jó testvér lesz, hogy majd hármas/négyes szimbiózisban élünk majd és kész. Dovi ugyanúgy szopizhat, alhat velem, hordozhatom néha stb. És most kezdem érezni, hogy ez nem lehet így. Valami megváltozott. És tudom, hogy mire megszületik, még fél év telik el, és addig sok minden történik. Dovi is nagyobb lesz, és többet fog érteni a világ dolgaiból. Csak hát innen nem tudom, hogy mennyivel többet. Van egy könyv: Testvérek féltékenység nélkül. Azt kéne már olvasgatnom, akkor tervezgetni tudnék az aggódás helyett. Talán.
Meg sejtem azt is, hogy ez normális. De attól még nem könnyebb. Eddig még sose aggódtam ennyire, hogy mi lesz. Mindig belerohantam a szituációkba gondolkozás nélkül, aztán ott bogozgattam a szálakat, amikor már láttam, hogy mi a helyzet. Ez most egész más.  

Tipikus, de akkor is

Úgy tűnik, eljutottunk a másfél évesek szokásos hordozási sztrájkjához. Ma el akartam menni Dovival sétálni, és nem hagyta magát feltenni a hátamra. Máskor is volt már, hogy tiltakozott, de olyankor gyorsan megkötöttem, elindultam, és rendben volt minden. Most egyszerűen minden tudásomat latba vetve sem tudtam megkötni a kendőt! Még a Balatonon vagyunk, és más eszköz nincs nálam, amivel még próbálkozhattam volna. Még szerencse, hogy tanultam, hogy van ilyen, ebben az életkorban, amikor önállósodnak a gyerekek, tipikus, és aztán elmúlik. Különben nagyon kétségbe lennék esve. Így csak nem tudom, hogy fogunk közlekedni. Itt van néhány babakocsi, amibe mindig bekéredzkedik, néha aludt is bennük. Egyszerűen imádja őket! A többiek meg rajtam röhögnek persze. De ennyi épp elég volt nekem is, hogy rájöjjek, hogy milyen az igazi babakocsi, amit lehet irányítani, akár egy kézzel is, és hát a miénk nagyon nem olyan... Gyalog meg nagyon lassú, még akkor is, ha viszem kézben a hordozót, és felveszem Dovit, ha elfáradt. Mert azt már tudja kérni, hogy "viszesz!" És itt jön a nagy következetes nevelési elvem: nem cipelem! Vagy a lábán jön, vagy a hordozóban! Akkor is közel van hozzám, meg minden, de kézben cipelni nem tudom, és nem is akarom! És különben is, majdnem egy hete nem volt a hátamon, és hiányzik... A csípőmön volt karikásban, mert itt az a legpraktikusabb, de az nem ugyanaz. Mondjuk az ellen legalább nem tiltakozik. Most alszik, ha felébred, újra megpróbálom.

A Dovialvás problematika

Még nem is mondtam, hogy 2 hete dolgozom. Abban a bölcsiben, ahova Dovi járt, amíg tanítottam. Egész jó, bár fárasztó, és a másik bölcsiben szívesebben lennék, de most nem lehet. Úgy néz ki a napunk, hogy reggel elkésünk elindulunk a bölcsibe, ott vagyunk, ebédelünk, hazajövünk, Dovi elalszik a hátamon, leteszem az ágyba (cicivel), és alszik 2-3 órát. Aztán játszótér vagy egyéb program estig. Ez így tök jól is hangzik, de nincs benne se vásárlás se semminek az elintézése. Mert ha alvó Dovival a hátamon nem rögtön haza jövök, akkor sokkal hamarabb felébred, és ő is kialvatlan, és én se tudok pihenni. A rögtönt úgy értem, hogy a múltkor két megállót sétáltam, mert kellett bérlet, és pótlóbuszok vannak, és ez elég volt, hogy pont egy éber fázisba kerüljön, mire hazaérünk. És amikor 3-4 körül felébred, már nincs idő piacra menni (mert már semmi sincs), meg a spárba és még a játszóra is. Vagy még erre talán lenne, de ha csak egy egyéb program közbejön, lőttek az egésznek. A héten pl nem volt semmi kenyérféle, mert nem jutottam el agy olyan boltig, ahol árulnak zsömlét. Ma eljutottam, de addigra épp megsütöttem itthon a kenyeret (illetve a gép). Ma muszáj volt húst vennem sábeszre, de nem akartam délután visszamenni a Wesselényi utcába, ahonnan jöttem délben. Viszont Dovit se hagyhattam elaludni. Így tehát ő is gyalogolt a hentesig. Szegény a végén már kétlépésenként leguggolt, és mondta, hogy nem. Azért eljutottunk odáig, vettünk csirkét, feltettem a hátamra, még az utcából se értünk ki, már aludt. Aztán végig egész úton. Amikor pedig leszálltunk a villamosról, felébredt. Sírva. Ez már megtörtént néhányszor, gondolom, mert kijövünk a légkondiból, be a szélbe. Ilyenkor esélytelen olyan gyorsan hazaérnem, hogy ne ébredjen fel teljesen, és akkor meg már nem lehet visszaaltatni egész délután. Illetve egyszer sikerült, másfél óra alatt. De ma meglett a megoldás! Megálltunk, Dovit a hátamról áttettem a csípőmre, kapott cicit, visszaaludt, hazaaraszoltunk a 3 kiló hússal és a járáshoz túl lentre kötött szopizó Dovival, aztán betettem az ágyba cicistül, és aludt is fél 4-ig.

Az első nap

Az volt a legjobb, hogy mivel kétfelé kellett volna aggódnom és izgulnom, ezek valahogy kioltották  egymást.

Dovi: nagyon örült, hogy megérkeztünk a bölcsibe. A villamosos tömeget is túléltük, úgy, hogy nem a hátamon volt, hanem a csípőmön. Így le is tudtam normálisan ülni, és beszélgetni is tudtunk út közben. Egyetlen nehézség, hogy a kabátot át kellett állítani, aztán hazafelé vissza. De ez megoldódik, amikor melegebb lesz, és már tudunk külön öltözködni. Épp reggeli előtt értünk oda, úgyhogy Dovi is kapott. Valahogy sokkal jobban izgatta az ottani sajtoskenyér, mint az itthoni kőrözöttes (pedig tegnap két szeletet is benyomott belőle). Még evett, mikor kimentem. Integettem neki, de csak nézett csodálkozva, nem nagyon értette a dolgot. Mindenesetre kihangsúlyoztam, hogy most elmegyek és majd jövök, nehogy az legyen a baja, hogy később fogja fel, és már nem vagyok sehol. A gondozónők elmondása szerint jól érezte magát. Eleinte nem ment a többi gyerek közé, csak az ölükből játszott. De onnan nyúlkált meg érdeklődött. Aztán már le is mászott. Pont mielőtt odaértem volna, elaludt az egyikük karjában. Nem is sírt, csak nyöszörgött. Aztán le akartuk rakni egy szivacsra, de arra felébredt. Egyébként olyan utazóágyak vannak, de mondtam, hogy nekem még soha nem sikerült alva ilyen mélyre letennem, úgy, hogy ne ébredjen fel, ezért próbáltuk a szivacsot, de az sem jött be. De nem volt olyan nagy baj, kicsit szopizott, aztán felébredt. Még kicsit barátkoztunk az egyik gondozónővel, át is kéredzkedett hozzá. Ekkor nyugodtam meg végleg. Azért amikor kiszaladtam pelusért, elkezdett tiltakozni.
A vezető szerint ez nagyon jó kor a közösségbe járás elkezdésére, mert még nem alakult ki a szeparációs szorongás, de már érdeklik a gyerekek. És mivel biztonságosan kötődik hozzám, bizalommal van a világ iránt általában. Tényleg nyugodtnak és vidámnak tűnt, nem akart rögtön eljönni, ahogy meglátott.

Eszterke: Furcsa volt az elsősökkel. Jó kis táborozós emlékek jöttek vissza, amikor a kislányok megláttak, és megöleltek. Az ekkora lányokkal mindig jól kijöttem. A fiúk is aranyosak és rosszcsontok természetesen. 4 fiú és 2 lány van az osztályban. Jól éreztem magam, de nagyon elszoktam ettől a korosztálytól. Próbáltam erőlködni, hogy végigtanítsam az órát, de nagyon nem bírták, úgyhogy közben megugráltattam őket, a végén meg játszottunk. Az óra után mondta az ofőjük, hogy ne is próbáljak 45 percet egyben tartani nekik, ő se szokott, úgyse bírják. Hát kösz, ezzel az információval tudtam volna mit kezdeni korábban is. Holnap duplaóra lesz. Kicsit tartok tőle. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha kitalálok valami anyagot, amit valahogy két óra alatt a fejükbe tuszkolok, aztán az időbeosztás majd alakul, ahogy bírjuk. Ha fáradtak, beszélgetünk meg játszunk egy kicsit. Holnap a nagylányokkal kezdek, amiatt is izgulok. Az a feladatom, hogy beszélgessek velük, hogy lássák, hogy aki vallásos, nem jön feltétlenül a holdról.

Aztán hazafelé vásárlás után Dovi újra elaludt a hátamon, én meg le tudtam tenni az ágyra, úgy, hogy aludt tovább majdnem két órát. Még szoptatni se kellett, amikor letettem. És nem is hátradőlve, hanem az oldalamon lecsúsztatva. Ilyen még sose volt.

Viszont rájöttem, hogy baromira szükségem volt egy kis külön időre. Azon gondolkozom, hogy lehetne megoldani, hogy legyen olyan idő is, amikor Dovi bölcsiben van és én nem dolgozom. Vagy legalább nem gyerekekkel. Bár ők legalább máshogy fárasztóak.

A női lélek rejtelmei

Hogy van az, hogy egész délután megőrülök, hogy nincs öt percem egyedül, háromkor kétségbeesem, hogy mivel fogjuk tölteni a délutánt, aztán teljesen lefárad az agyam az "itt a Dovi, hol a Dovi"-ban, miközben egyszerre unatkozom is, aztán amikor Másik közli (amit egyébként tudtam, csak mindig elfelejtem), hogy este még gyógytornára megy, minthogy hétfő van, és minden hétfőn megy, akkor csak még mélyebbre süllyedek, begubódzom és elbújok a sarokban. Aztán mégis ráveszem valahogy magam, hogy lefektessem a gyerkőcöt, megfürdetem, átöltöztetem, és a sötétben szoptatáskor valahogy megszáll valami békesség, és már úgy kelek fel mellőle, hogy mikor lesznek már ketten?

Különben nem hiszem, hogy kétszer ennyi gond lenne két gyerekkel. Most sincs időm semmire, meg akkor se lesz. Ez a gondolat valahogy átsuhant a fejemen, amikor épp rávettem magam arra a fürdetésre.

Eszterke és az órák

Az úgy van velem, hogy egy idő után minden órám megáll. De nem csak simán megállnak, hanem lelassulnak, eleinte csak egy-egy órát pihennek, aztán kettőt is. (Ez nem túl kellemes, ha nem veszem észre, hogy épp állnak, csak azt hiszem, hogy egy órával korábban van.) Később napokra, majd hetekre megállnak, aztán több lesz a pihenőidejük mint amennyit dolgoznak, végül teljesen felmondják a szolgálatot. Nem értem...
A pontosság (haha) kedvéért van egy órám, ami nem állt meg, csak elveszett a hátlapja, és nem kaptam hozzá újat, pedig hetekig lakott az órásnál, aki állítása szerint próbált keresni, de nem talált.

Két hete pénteken vettem egy szép új órát. Digitálisat, hátha azzal másképp lesz. Nem is állt meg, mert el sem indult. Visszavittük. Következő kedden Andival bejártam a Westendet, ami nagyon elfárasztott és felidegesített a tömeg miatt. Nem igazán volt olcsó és tűrhető kinézetű óra, volt néhány 6000-ért, de azt sokallottam, úgyhogy még nézelődtem. Végül találtam egy 4000-os, fekete-fehér, merev fémszíjú, kicsit nehéz, de jól kinéző órát. Még aznap héberóra közben szétesett a szíja... Szerintem a többiek elmondták neki, mire számíthat, és feláldozta a szíját, csak hogy ne hordjam. :( Egy csomót szenvedtem, hogy visszategyem, de a rugó folyton kiugrott. Végül este Pistinek sikerült visszatuszkolni. Két napja volt a helyén, amikor megintcsak héberen újra kiugrott. Tényleg semmit nem csináltam vele, csak felvettem... Erre olyan mérges lettem, hogy bementem a Jeans Clubba, és megvettem egy tök jól kinéző, egyszerű órát 2000-ért, ami azóta is tökéletesen működik (remélem, nem ezzel az irománnyal rontom el). Majd lenyugodtam, és elhatároztam, hogy elmegyek az óráshoz, és minden órámat elviszem, aminél van remény, hogy működhet még. Legfeljebb mindet megcsinálja, akkor kihúzom velük egy darabig. :)