Mi a megoldás?

Újraolvastam ezt a cikket.

• A viselkedés szó alatt – ebben az összefüggésben – elsősorban a kisgyereknek a környezeti ingerekre adott nem tudatos válaszait értem, beleértve mind a fiziológiai, mind az érzelmi megnyilvánulásokat. A „kikísérletezés” fent említett folyamata pedig azt jelenti, hogy a gyerek első, spontán reakcióját a környezet vagy megerősíti (gondoskodással, odafigyeléssel, törődéssel, simogatással vagy egyszerűen táplálással) – vagy bünteti(haragos nézéssel, kiabálással, elfordulással, távolságtartással, vagy épp a táplálás késleltetésével).
• Ha megerősíti, akkor az adott reakció (például a düh érzése) beépül a gyerek repertoárjába. Ha bünteti, akkor kénytelen valami mással próbálkozni, valami mássalhelyettesíteni első reakcióját, teszem azt, szégyennel. Ha e második próbálkozásra már megerősítő választ kap a környezetétől (és nem alkalomszerűen, hanem sorozatosan), akkor a gyerek egy idő után azokban a helyzetekben, ahol eredendően, spontán módon dühöt érezne, önkéntelenül is szégyellni fogja magát. Kialakított egy helyettesítő érzelmet, ami aztán jó eséllyel elkíséri őt élete végéig (vagy amíg el nem jut az önismereti terápiában oda, hogy tűzre vesse a sorskönyvét).

Na, igen. Nekem nagyon fontos, hogy a gyerekeim szabadon kifejezhessék az érzelmeiket. De hogy segítek nekik abban, hogy kezelni is tudják őket? Vagy ha kifejezik és én támogatom őket (értsd megvigasztalom a boltban, nem pedig megveszem neki a csokit), akkor az idegrendszer érésével és az érzelmi fejlődéssel előbb utóbb eljutnak oda, hogy érzik a dühöt, de nem verik a feneküket a földbe? Egyáltalán, kell, hogy ne verjék a feneküket a földbe? És ha nem kell, akkor mit lehet tenni helyette? Nekem sincs erre eszközöm, hogy mutassam meg nekik?
Mi a baj azzal, ha ilyen viselkedéssel manipulálnak? Kétségtelen, hogy jobb érzés egy mosolygó szépen kérő gyereknek sütit adni, mint egy toporzékolónak. De ez is manipulálás, ráadásul mi tanítjuk nekik szándékosan. 

• Az eligazodásban a TA nyújtotta másik mankó segít: a helyettesítő érzelem semmilyen módon nem segíti elő a problémás helyzet megoldását. Ez nem is csoda, hiszen a probléma a jelenben, az itt és most-ban van, amire csak a Felnőtt tudatosság képes adekvát módon reagálni.

Tehát nem megoldás azt mondani, hogy ne hisztizz, semmilyen gyakorlat haszna nincs. Még pillanatnyi se, mert általában nem hagyják abba ettől a hisztizést. Ha nekem mondják, hogy ne hisztizzek, szégyent érzek.
De akkor mi a megoldás?

• A helyettesítő érzelem viszont a múlthoz tartozik: a Gyermeki énállapotunkból fakadó, anakronisztikus reakció. Ami egykor tán alkalmas eszköz volt annak elérésére, hogy anyánk megszoptasson, ma viszont egész biztos, hogy nem visz közelebb ahhoz a célunkhoz, hogy a vízvezeték-szerelő soron kívül kijöjjön hozzánk, hogy haladékot kapjunk a határidős munka elvégzéséhez, hogy kicseréljék alattunk az ágytálat, hogy a pincér végre fölvegye a rendelésünket, hogy a kölykünknél (aki most épp minden, csak nem imádnivaló cukorpofa) elérjük, hogy végre húzzon el fogat mosni...
• Ezekben a helyzetekben újra meg újra azt tapasztaljuk, hogy kudarcot vallanak a próbálkozásaink, és újra meg újra bosszankodunk, dühöngünk, kétségbe esünk, rettegünk, szégyenkezünk, hisztizünk, elnémulunk, pánikba esünk, megsértődünk – vagyis megéljük kedvenc helyettesítő érzelmeink valamelyikét.

Azt hiszem, figyelni fogom, hogy én mit érzek hasonló helyzetekben. Talán elveszettséget, tehetetlenséget, félelmet.

• A „kedvenc” szó talán cinikusan hangzik, pedig nem az. Ne felejtsük el, hogy a fenti, kudarcokat halmozó mondat mivel kezdődött: az adott érzelem egykor „alkalmas eszköz volt annak elérésére, hogy anyánk megszoptasson”. Ez szinte felfoghatatlanul pozitív tapasztalat egy kisbaba számára. Ezen áll vagy bukik minden, ez a történés számára a kozmosz tengelye, az origó, az alfa és az omega, a kezdet és a vég. Ha e téren megtapasztalja egy eszköz hatékonyságát, akkor a világ legtermészetesebb módja, hogy ragaszkodni fog hozzá, hogy beépíti a személyiségébe.

Tehát ha valahogy képes lennék mindig az első éhségjelekre szoptatni, akkor nem alakulnának ki a helyettesítő érzelmek? Vagy legalábbis nem ebben a korban. És amikor egy csecsemő sír, hogy szoptassák meg, akkor mit érez ezek közül az autentikus érzelmek közül? Vagy ez mindegy is, csak szoptassam meg? Tudnom kell ezt egyáltalán?

Kikerülhetetlen

Egy ideje már kellene írnom az aljáról, de sehogy se tudom magam rávenni. Nagyon közel van. És korántsem vagyok annyira lelkes, mint mondjuk egy évvel ezelőtt. Sőt, határozottan nem akarom. Tudom, hogy egyrészt ez azért van, mert már ennyire közel vagyunk. De nem csak. Amikor tanulni mentem, nem így éreztem. Akkor volt az egész nemakarom dolog mögött egy vágyakozás meg izgatottság. Pedig Másik itthon maradt. De mióta Eli megszületett minden megfordult. Most csak tiltakozás van bennem. Nem villanyoz fel semmi, ami eddig. Nem dobban a szívem, ha héberül beszélhetek, és minden, aminek eddig a részese akartam lenni, most távol van tőlem. És amikor beszélek a részletekről, mert muszáj, mert kérdeznek, akkor mások izgatottak lesznek és örülnek, és ezzel nem tudok mit kezdeni.

Másrészt objektíven tudom, hogy most ez nagyon jó lesz nekünk. Együtt leszünk, nem dolgozunk, Másik is kilép a multivilágból egy kicsit legalább, kint leszünk a szabadban, meleg lesz.

De nem tud más érzés bennem lenni, minthogy neeeeem... Viszont nagyon úgy néz ki, hogy el fogunk menni. Nem tudom meggyőződéssel mondani, hogy jó lesz.

Lehet, sőt elég valószínű, hogy visszajövünk. Mert itt a család. És E, akire szükségem van. Attól nem félek, hogy  a családdal hogy maradunk kapcsolatban. Mert ők a család. Majd biztos beszélünk egész nap. Ha skype-olunk, akkor Doviban is megmaradnak. És meg is tudnak látogatni. Azért rossz lesz. Már éppen nagyon jó volt így együtt. Még sose voltunk így. És E-vel nem tudom, hogy lesz. Éppen hogy megtaláltuk egymást.

Csak arra tudok gondolni, hogy utána hol vegyünk házat. Hogy hogy oldható meg az életünk a lehető legkisebb kompromisszumokkal. Hogy hogy lehet a nyári sábeszeket kibírni, ha még zsinagóga sincs, vagy hogy lehet sábeszre máshol aludni? Mindezt gyerekekkel. Hogy lehet zsidónak nevelni őket közösség nélkül? Minderre válasz lenne Izrael.

Csak miért van ez a rossz érzés? Erre valahogy hallgatnom kéne. De mit akar tőlem? Félek... Félek, hogy valamit nem veszek észre, hogy rosszul értelmezem. Hogy valami rosszul sül el, mert én nem tudok olvasni a jelekben.

Doviszáj

Mami: Dovi, és van barátod a bölcsiben?
Dovi: Nem, a barátom nincsen a bölcsiben.
Mama: Ki a barátod?
Dovi: Az Eli!

Dovi reggel az ágyban: Eli, kibújtál a Mama pocakjából?

Mama: Játsszunk valamit!
Dovi: Jó!
Mama: Mit játsszunk?
Dovi: Játékot!
Mama: Melyik játékot?
Dovi: a cicizős játékot!

Anyák napja

Egyrészt olyan furcsa, hogy ez már rám is vonatkozik. Ez már a harmadik, de akkor is. Ráadásul két gyerekem is van. Egy még lehet véletlen az ember életében, de kettő már félreérthetetlenül azt jelenti, hogy valami máshogy van. Ez egy másik világ, mint amiben eddig éltem. Eddig nem láttam ebbe bele. És most hogy igen, rá kell jönnöm, hogy ugyanolyan, mint az eddigi. Vannak mindennapok, gondok, örömök, dilemmák, és vannak hosszú távú tervek, és régi hibák, amiket próbálunk javítani. És van közösség is szerencsére.

Még a bölcsiben is volt előadás meg buli. Dovi végig bambult a széken. Ez szerencsére senkit nem zavart. Én csak azt remélem, hogy amikor nem műsor van, akkor nem így érzi magát a bölcsiben.

Egyszer olvastam egy cikket, hogy a nőnap tulajdonképpen pont az ellenkezője annak, mint aminek gondoljuk. Most újraolvasva sem teljesen értem az eszmefuttatást. De az anyák napjával kapcsolatban is furcsa érzéseim vannak. Valahogy zavarba hoz. Mert nem érzem, hogy valami olyat csinálnék, amiért külön elismerés jár. Ez az életem most, ettől vagyok boldog. Nem olyan, mint mikor rengeteg tanulás után leérettségizik az ember, aztán megveregetik a vállát, hogy "ügyes vagy". Igen, azt hiszem, ez a degradáló "ügyes vagy" a bajom vele. Mert nem ügyes vagyok, hanem élem az életem. Mert ez vagyok én. Valakiknek az anyja. Természetes, hogy velük vagyok, szeretem őket, figyelek az igényeikre, és tőlem telhetően kielégítem őket. És igen, sokszor nehéz. És sokszor fáradt vagyok. Sokszor örülök, és jó nekem. Sok olyan pillanat van, amikor egyszerűen csak boldog vagyok.

És ott van az, hogy ezeknek a gyerekeknek nem csak anyjuk van, hanem apjuk is hála I-stennek. És ő ugyanúgy megtesz minden tőle telhetőt (és még a munkahelyén is helytáll). Neki ugyanúgy ez az élete most. És a miénknek is ugyanúgy része, mint én vagy a gyerekek. Együtt csináljuk. Inkább család-napot kéne tartani, és megünnepelni, hogy milyen jó nekünk így. Mert ez tényleg könnyebben elvész a mindennapokban.

Van Halász Juditnak a Rendkívüli gyereknap című dala. "Akár minden évszakban több is tartható" Tehát évente ne csak egy nap figyeljünk a gyerekek kívánságaira, hanem akár nyolc vagy tíz ilyen nap is legyen a 365-ből? Abszurd kívánság, mondhatom.  

És megint az jön, hogy van anyák napja, meg gyereknap, és az apák napját meg valami amerikai hóbortnak tartjuk? Hogy van ez?

Orvos macera

Az egészséges rendelés délután 2-4-ig van. Dovi általában 1-1/2 2-től 1/2 4-4 -ig alszik. Az út, onnan hogy kilépünk a kapun felnőtt tempóban 20 perc. Általában egy óra, mire alvás után összeszedjük magunkat. Szóval mentünk előtte. Hogy valahogy kibírjuk addig, és Dovi ne odafelé aludjon el, délelőtt elmentünk az ottani játszóra, és ott voltunk több, mint 2 órát, míg kezdődött a rendelés. Fél 2-re értünk oda. Rengetegen voltak, még úgy is sokára kerültünk sorra, hogy előre engedtek. Eli persze sírt, mert fázott, meg mert macerálták. És mert amúgy aludt volna. Dovi jól elvolt a mérleggel. Neki is kellett ma oltást kapnia, mert már elég rég halogatjuk a különböző betegségek miatt. Elit vetkőztetem, nyakig kakis. Pótruha természetesen nincs. mindegy, letörlöm, hogy tudom. Bementünk, aggódós doktornéni rácsodálkozott, hogy mekkorára nőtt (már nem dehidratált), megnézte, minden ok. Csak a csípőszűrés időpont van későn. Hát igen jó lenne hamarabb. Vagy a Heim Pálban a tömegrendelésen, vagy fizetősben, hogy ha kell valamit tenni, akkor minél hamarabb lehessen. Igazából, ha kell valamit tenni, az úgyis a hordozás lesz, azt meg amúgy is csinálom, úgyhogy azt hiszem, ezen nem izgatom magam. Eli kész, öltöztessem fel, aztán menjek vissza Dovival az oltásra. Addig egy másik gyerek bemehet. Jó. Nagy nehezen elkészülünk, a védőnéni kezébe adom Elit. Megnyugszik. A néni büszke rá, hogy pedig nálam sírt. Ha kevésbé lennék magbiztos, és nem tudnám, hogy ez azért van, mert nálam érzi a tejszagot, akkor azért ez rosszul érintene. Dovi nadrágját lehúzom, jön a doktornéni. Hát elnézést, de az oltásunkat beadta az előző gyereknek véletlenül. Dovinak majd legközelebb. A másik gyereknek ez nem baj, mert úgyis megkapta volna később. Csak még szólni kell az anyukának, hogy mi történt. Nagyon kedves nő, eleve előre engedett minket. Most meg kiszalad a patikába, hogy hozzon nekünk oltást. Ez tényleg nagy segítség. Reggel óta mondom Dovinak, hogy oltást kap, hogy ne legyen beteg, és szúrni fog kicsit. Nagyon rossz lett volna, ha most kimarad. Az időpont maceráról nem is beszélve. De azért várni kell, és már 3 óra. Nem baj, addig szopizunk. A régi védőnőnk tekintetéből nem tudom kiolvasni, hogy mit gondol a jelenetről. Mondjuk nagyon nem is érdekel. Aztán hallom, hogy mondja valakinek, hogy a 4 hónapos gyerekének maximum egyszer szabad kelnie éjjel. Mire mindennel végzünk, majdnem 4 óra. Legalább Eli nadrágja megszáradt. Dovi nem alszik el hazafelé, inkább biciklizik. 5-kor érünk haza, akkor már inkább kibírjuk egy kicsit alvás nélkül, mert holnap a bölcsi miatt fel kell kelni. Meg amúgy se lenne jó, ha este ébredne, hogy vége a délutáni alvásnak.Nagy nehezen kibírjuk, és fél 7-kor már alszik.