Mi a megoldás?

Újraolvastam ezt a cikket.

• A viselkedés szó alatt – ebben az összefüggésben – elsősorban a kisgyereknek a környezeti ingerekre adott nem tudatos válaszait értem, beleértve mind a fiziológiai, mind az érzelmi megnyilvánulásokat. A „kikísérletezés” fent említett folyamata pedig azt jelenti, hogy a gyerek első, spontán reakcióját a környezet vagy megerősíti (gondoskodással, odafigyeléssel, törődéssel, simogatással vagy egyszerűen táplálással) – vagy bünteti(haragos nézéssel, kiabálással, elfordulással, távolságtartással, vagy épp a táplálás késleltetésével).
• Ha megerősíti, akkor az adott reakció (például a düh érzése) beépül a gyerek repertoárjába. Ha bünteti, akkor kénytelen valami mással próbálkozni, valami mássalhelyettesíteni első reakcióját, teszem azt, szégyennel. Ha e második próbálkozásra már megerősítő választ kap a környezetétől (és nem alkalomszerűen, hanem sorozatosan), akkor a gyerek egy idő után azokban a helyzetekben, ahol eredendően, spontán módon dühöt érezne, önkéntelenül is szégyellni fogja magát. Kialakított egy helyettesítő érzelmet, ami aztán jó eséllyel elkíséri őt élete végéig (vagy amíg el nem jut az önismereti terápiában oda, hogy tűzre vesse a sorskönyvét).

Na, igen. Nekem nagyon fontos, hogy a gyerekeim szabadon kifejezhessék az érzelmeiket. De hogy segítek nekik abban, hogy kezelni is tudják őket? Vagy ha kifejezik és én támogatom őket (értsd megvigasztalom a boltban, nem pedig megveszem neki a csokit), akkor az idegrendszer érésével és az érzelmi fejlődéssel előbb utóbb eljutnak oda, hogy érzik a dühöt, de nem verik a feneküket a földbe? Egyáltalán, kell, hogy ne verjék a feneküket a földbe? És ha nem kell, akkor mit lehet tenni helyette? Nekem sincs erre eszközöm, hogy mutassam meg nekik?
Mi a baj azzal, ha ilyen viselkedéssel manipulálnak? Kétségtelen, hogy jobb érzés egy mosolygó szépen kérő gyereknek sütit adni, mint egy toporzékolónak. De ez is manipulálás, ráadásul mi tanítjuk nekik szándékosan. 

• Az eligazodásban a TA nyújtotta másik mankó segít: a helyettesítő érzelem semmilyen módon nem segíti elő a problémás helyzet megoldását. Ez nem is csoda, hiszen a probléma a jelenben, az itt és most-ban van, amire csak a Felnőtt tudatosság képes adekvát módon reagálni.

Tehát nem megoldás azt mondani, hogy ne hisztizz, semmilyen gyakorlat haszna nincs. Még pillanatnyi se, mert általában nem hagyják abba ettől a hisztizést. Ha nekem mondják, hogy ne hisztizzek, szégyent érzek.
De akkor mi a megoldás?

• A helyettesítő érzelem viszont a múlthoz tartozik: a Gyermeki énállapotunkból fakadó, anakronisztikus reakció. Ami egykor tán alkalmas eszköz volt annak elérésére, hogy anyánk megszoptasson, ma viszont egész biztos, hogy nem visz közelebb ahhoz a célunkhoz, hogy a vízvezeték-szerelő soron kívül kijöjjön hozzánk, hogy haladékot kapjunk a határidős munka elvégzéséhez, hogy kicseréljék alattunk az ágytálat, hogy a pincér végre fölvegye a rendelésünket, hogy a kölykünknél (aki most épp minden, csak nem imádnivaló cukorpofa) elérjük, hogy végre húzzon el fogat mosni...
• Ezekben a helyzetekben újra meg újra azt tapasztaljuk, hogy kudarcot vallanak a próbálkozásaink, és újra meg újra bosszankodunk, dühöngünk, kétségbe esünk, rettegünk, szégyenkezünk, hisztizünk, elnémulunk, pánikba esünk, megsértődünk – vagyis megéljük kedvenc helyettesítő érzelmeink valamelyikét.

Azt hiszem, figyelni fogom, hogy én mit érzek hasonló helyzetekben. Talán elveszettséget, tehetetlenséget, félelmet.

• A „kedvenc” szó talán cinikusan hangzik, pedig nem az. Ne felejtsük el, hogy a fenti, kudarcokat halmozó mondat mivel kezdődött: az adott érzelem egykor „alkalmas eszköz volt annak elérésére, hogy anyánk megszoptasson”. Ez szinte felfoghatatlanul pozitív tapasztalat egy kisbaba számára. Ezen áll vagy bukik minden, ez a történés számára a kozmosz tengelye, az origó, az alfa és az omega, a kezdet és a vég. Ha e téren megtapasztalja egy eszköz hatékonyságát, akkor a világ legtermészetesebb módja, hogy ragaszkodni fog hozzá, hogy beépíti a személyiségébe.

Tehát ha valahogy képes lennék mindig az első éhségjelekre szoptatni, akkor nem alakulnának ki a helyettesítő érzelmek? Vagy legalábbis nem ebben a korban. És amikor egy csecsemő sír, hogy szoptassák meg, akkor mit érez ezek közül az autentikus érzelmek közül? Vagy ez mindegy is, csak szoptassam meg? Tudnom kell ezt egyáltalán?