Alakul

D: Bejövök, mert jött a bácsi-szomszéd.
E: De miért, ők is kedves emberek, szoktak köszönni.
D: De én nem szoktam köszönni, mert nem tudok úgy köszönni, hogy sájom.
E: De hát most mondtad, hogy sálom!
D: De azt úgy mondtam neked, hogy nem tudom azt mondani.

Innentől elég meddővé vált a beszélgetésünk. De voltam ma a bölcsiben beszélgetni, hogy hogy mennek a dolgok, és azt mondták, hogy már egyszer mondta, hogy ken. Meg egyébként az alapján, amit mesél, nagyon sok mindent megért. Ma azt mondta, hogy Ádi azt mondta neki, hogy majd meg fogja tanulni mondani, amit akar. Ez azért elég bonyolult mondat. És válaszolni még nem tud, de tényleg ért. Tiki, a másik gondozónő azt mesélte, hogy kérte tőle, hogy vigye oda neki a babát, de közben nem mutatta. És Dovi megcsinálta. Az egyetlen probléma, hogy mindig elálmosodik ebéd közben, és alig bírják ébren tartani. Kikérdezett az alvási szokásainkról. Nem talált benne semmi kivetnivalót, de nem értette, hogy miért olyan álmos Dovi. A délelőtti program a következő: 8 előtt fejlesztő játékok. 8-1/4 9-ig ima, éneklés stb. 9-1/2 10-ig reggeli, aztán udvar, aztán benti játék, aztán kirándulás a kibucban (tehenek, kecskék, nyuszik, gyümölcsök), aztán bent gyümölcsevés, mesehallgatás, ebéd, szabad játék, alvásra rákészülés, és alvás. Mondtam neki, hogy én alapból sem csodálkozom, hogy egy ilyen program végére elfárad, de mindezt idegen nyelven azért elég megerőltető. Erre azt mondta, hogy ja, tényleg, ebben lehet valami.

A lényeg

Altatás közben (az első óra után) egyszer csak rám néz és azt mondja:

Ne sírj Mama, hogy Izraelbe jöttünk, mert az új lakásunkban van légkondi.

Hmm.

A melltartó története folytatódik

Kinyílt a mosózsák. Természetesen a három közül pont az, amelyikben a méregdrága melltartóm volt. Pedig jól becsuktam, vagy hatszor körbekötöttem. A bugyijaim nagy része is odalett. Van valami talált tárgyak kupac a mosodában, de arra csak azt mondta valaki (aki egyébként ezt a kötési technikát tanította), hogy nem jelenti azt, hogy mindenki megtalálja, amit keres. Hát mi azért holnap megpróbáljuk. Vicces lesz feltúrni a kupacokat. Drukkoljatok, anélkül a melltartó nélkül nem tudok élni. És mondjuk bugyival is kellemesebb, mint anélkül.

Újabb kalandunk az egészségüggyel

Dovi javában benne van a dackorszakban. Azt mondta rá a hébertanárnő, hogy "gil sel háuff", amikor mindenre csak duzzognak. Mondjuk Dovi nem duzzog, inkább röhög, miközben pont az ellenkezőjét csinálja, mint amit kéne. Szóval tegnap nagy nehezen meggyőztem, hogy menjünk vacsorázni, de csak azzal sikerült elérnem, hogy a hátamra teszem. Aztán persze elkezdett ugrálni, meg elszaladni. Végül valahogy sikerült megfognom a kezét, de elengedte magát, és megrándult a keze. Volt nagy sírás, nem tudta megmozdítani se. Akartunk rá valami hideget tenni, de a fagyasztónk üres (mert még tűzhelyünk sincs), úgyhogy kapott egy zacskó tejet. Kétségbeesve hívtam a nővért, de nem tudtam elmagyarázni, hogy mi történt pontosan. Mondta, hogy mindjárt az ebédlőhöz ér, menjünk oda, és megnézi. Valahogy rávettük Dovit, hogy menjünk, de minden mozdulatnál nagyon sírt. Volt már egy ilyen eset kb egy éve, amikor ugyanígy fel akartam tenni a hátamra, de messzebb volt, tőlem, mint számítottam. Akkor a sebészeten tették helyre, és napokig fájt neki még. Most is azt mondta Jáel a nővér, hogy lehet, hogy a csuklóját fájlalja, d igazából a könyöke ugrott ki a helyéről, és csak vissza kéne tenni valahogy. De neki nem sikerült. Felhívta az orvost, hogy ott van-e még a közelben, aki szerencsére még nem volt messze. Míg odaért, mindenki, aki vacsorázni ment jó alaposan megnézte, hogy milyen katasztrófa történt velünk már megint. A doktorbácsi biciklis ruhában jelent meg, és 3-4 próbálkozásra sikerült csak helyretennie a csontot. Az anatómia tudásom elég korlátozott, az is művészeti, de ahhoz pont elég volt, hogy elképzeljem, hogy mi történt, és hát nem volt jó belegondolni. Nem nagyon hittük el, de a nővérrel együtt azt bizonygatták, hogy ha sikerül végre visszatenni, rögtön elmúlik a fájdalom. Közben kérni kellett Dovit, hogy fogjon meg dolgokat, hogy lássák, hogy jó-e már. Aztán végre sikerült, szerintem ő is megdöbbent, mert kérdeztem, hogy akar-e szopizni, de nem akart. Nem akart elmenni onnan, ahol ült, úgyhogy kivittem neki a vacsorát. Jobb híján mi is ott ettünk, úgyhogy akkor meg annak jártak a csodájára az emberek, hogy hogy piknikezünk odakint. Mire hazamentünk, már semmi nem látszott a kezén az egészből. Aztán mikor otthon előjött a dolog, közölte, hogy én rántottam meg (mert a múltkor tényleg úgy volt). Na, kösz. Nem baj, a lényeg, hogy azt is megbeszéltük, hogy többet nem ugrándozik, amikor a hátamra teszem. Remélem, tényleg így lesz.

Kéne

Egy felfújható medence kiskád helyett, egy beülő Elinek, egy sámli Dovinak, egy edényszárító és néhány apróság. Például só. De ebben a miniboltban nem lehet kapni. Na jó, sót lehet, csak drágább. Bét Seán a legközelebbi város, Izrael második legkisebb városa, de állítólag ott lehet kapni ilyesmit. A szupermarketben nem, azt már néztük. Mást nem néztünk, mert ezt is csak úgy sikerült, hogy a bankba vitt el minket valaki (mert azt muszáj, és határidős volt), és megkértük, hogy később jöjjön értünk, hogy bemehessünk. Azalatt kiderült, hogy a kibucban a kolbo (bolt) minden híresztelés ellenére jóval drágább, mint az ottani nagy bolt. Szóval nem fogok 36 sékelért sámlit venni. A nevezett cuccok közül más nincs is. Viszont annyira jó lenne, ha már együtt fürödnének. És Eli nem csak addig lehetne a vízben, amíg le nem szakad a kezem. Tudom, hogy addig kéne valaki nyakára járni, míg be nem visz autóval, de ez azért nem olyan egyértelmű. Egyrészt nem is tudom, hogy kinek mikor van autója (mert mindenki a kibucét használja, de csak tagok kérhetik), másrészt, nem akarom, hogy ott nézze végig valaki, ahogy vásárolok.


Na, azóta ma sikerült bejutunk. Kiderült, hogy van egy lista, amin rajta van, hogy mikor megy be valaki a városba, és ha van hely, lehet csatlakozni. Elvileg előre is fel lehet iratkozni, de arról csak annyit tudtunk meg, hogy bonyolult, két nappal előre kell és az interneten. De a bácsi (Hezi) bevitt minket, és ez a lényeg. Sőt, még haza is hozott. Kicsit morcos és türelmetlen volt az elején, de aztán megenyhült, mikor kiderült, hogy még csak most költöztünk ide. Vettünk virágmagot, Másiknak valami mindenre jó csodaszert, éééés kiskádat és beülőt. Mondjuk ketten nem fognak beleférni így sem, valószínűleg. Sajnos. Talán majd, ha Eli ülni fog, és nem kell majd a beülő. Felfújható medencét akartam volna, de az túl nagy volt, és túl sok víz kellett volna bele.

A szomszéd

azt mondta, ha bármikor bármire szükségem van, forduljak hozzá. Lehet, hogy átkéredzkedem pisilni egyedül. Az a baj, hogy amikor Dovit kérem, hogy jöjjön ki, mert egyedül szeretnék menni, ő van helyzeti előnyben, mert nekem kell, ugye. Végül megállapodtunk egy együtt pisilésben, én a wc-be, ő a zuhany lefolyójába. Mijéjt? Mert szobatisztulsz.

(A szomszéd tényleg kedves, sütött még sütit is nekünk. Mi meg adtunk mindenkinek kókuszgolyót, mert csak azt tudtam sütés nélkül megcsinálni. Kéne egy sütő.)

Képek

Jó játék a locsoló, csak néha túl közel van.

Ilyen szép a fű.

 A híres nevezetes traktoros játszótér és gurulós csúszda.

 Bét knesszet és pálmafák.

 És ilyen fák vannak közel a házunkhoz. Valami különleges fikusz, vagy mi.

Dovi kezdi belakni a lakást

Ezek meg szimplán cukik. Eli úgy tud nézni Dovira, úgy várom, hogy igazán együtt játszanak.

Bölcsi hírek

Tegnap otthagytam Dovit a bölcsiben kb 10 percre. Nagyon sírt, aztán megnyugodott. Aztán mikor visszamentem, megint sírt, egészen amíg haza nem mentünk. És közben mondogatta, hogy azért sír, mert nélküle volt dolgom. Aztán megbeszéltük, hogy ma is megyünk, és ma is nélküle lesz dolgom. Erre ő, hogy akkor ő megint sírni fog. Mondtam, hogy szabad neki sírni, mert ez nehéz neki is, meg nekem is. Ma csak ketten mentünk, Eli itthon sírt Másikkal. Így könnyebb volt eljönnöm, mert tudtam, hogy itthon is kellek. De nagyon sírt és kapaszkodott szegény, mikor eljöttem. Aztán nemsokára hívtak, hogy minden rendben. A boltból jövet láttam is őket, ott sétált velük, nagyon cukik voltak. Egészen ebédig ott maradt, és mikor meglátott egyszer kért cicit, de aztán elvonta valami a figyelmét, és megebédelt, ls ragyogó arccal mesélte, hogy jó volt, és játszott és kirándult, és igazi bocikat látott és adott nekik enni füvet, mert azt szeretik. A gondozónéni meg videót csinált róla, hogy hogy játszik. Olyan profik, és annyira jó, hogy figyelnek rá is meg rám is.

(nem sok látszik belőlük, de csak telefon volt nálam, és nem mertem közelebb menni)

Tegnap még ráadásként itthon pucér fenékkel elkezdett szólni, hogy mikor kell pisilnie, és megy a lefolyóhoz.

Eli meg átfordult a hasáról a hátára.