Dovi tereget

Igen, annyira cuki volt, hogy nem volt elég 5 10 sorozatképet csinálnom róla, abból kellett egy kollázs, amit a facebookra tettem, és igen, még egy videó is van. Mentségemre szóljon, hogy nincs mit tenni, tényleg cuki.

Okosodik

Dovi meghallotta a kapucsengőt, majd talpalt az ajtóhoz, és ott négykézláb várta míg Papa és Nagymama bejönnek.

A formabedobó nagy nyílásán gond nélkül bedobálja a formákat és a kis nyílásoknak is érti a lényegét, próbálkozik is, csak még nem megy. De láthatóan finomodnak a mozdulatai. Aztán persze van, hogy megunja az egészet, és inkább minél messzebbre hajítja a dolgokat, aztán meg utánuk mászik.

Kinyitja és becsukja az ajtót.

Ha hiányzom neki, nem csak kétségbeesik, hanem utánam jön a lakáson belül.

Kaptunk egy olyan botra karikákat ráhúzós játékot. Kétszer megmutattam neki, hogy hogy mennek rá a karikák a rúdra, aztán fogta magát, megpróbálta, és nekem csak egész kicsit kellett irányítanom a kezét. Aztán a karikákat is jól megkergettük.

Már nem feltétlenül vesz mindent rögtön a szájába. A könyveket néha lapozni is szokta.

Még mindig olyan hihetetlen, hogy néhány hónapja még csak egy kis batyu volt...

?

Az olyan gyógyszert nem értem, amire rá van írva, hogy 0-2 éves gyerekeknek hogyan adagoljam, de szoptatás alatt semmiképp ne használjam, vagy ha mégis, akkor addig ne szoptassak.

A 9 hónapos

Lázas, köhög, fáj a torka, folyik az orra. Voltunk a doktoréninél, adott antibiotikumot, orrcseppet, kétféle lázcsillapítót és köhögésre való szirupot is. Azóta a hasmenés is betársult a tünetek közé.

Szóval tegnap reggel 38,7-et mértem. Felhívtam az orvost, de elnéztem, nem a mi orvosunk rendelt. És miután a múltkor -- mikor Dovi lázas volt, és nem tudtam eldönteni, hogy kihívjam-e az orvost, de nem volt receptem a kúphoz, és már nagyon kevés volt belőle -- megkaptam valami asszisztenstől, hogy a doktornő nem pincérnő, hogy receptekkel szaladgáljon, most megkérdeztem, hogy ilyen állapotban vihetem-e, vagy hívjam a doktornőt. A másik orvos azt mondta, adjak neki kúpot, és vigyem nyugodtan, attól biztos jobban lesz. Hát nem ment sokkal lejjebb a láza, de akkor már nem lehetett kihívni az orvost, úgyhogy mentünk. Megvizsgálta, adott egy halom receptet, kiváltottuk. Aztán este csak még följebb ment a láza, 39-nél hűtőfürdőztünk, utána 39,4-et mértem. Aztán csak feküdt szegényke az ágyon és csukott szemmel szuszogott. Valamikor 1 körül azért nagyjából elaludtunk, akkor hallottam, hogy bugyog a víz a lefolyóban. Végiggondoltam, hogy mi mindenben tehet kárt, és arra jutottam, hogy nem érdemes felkelnem emiatt Dovi mellől. Egyébként nem is tudtam volna ordítás nélkül. (Azért a következő gyereknek lehet, hogy lesz alvócumija, bár ebben a helyzetben a dolog azért megbocsájtható) Végül Másik valamikor hajnalban megnézte, nem jött fel a cucc, mi meg reggel 8-ig nem is ébredtünk sokszor. Aztán ma sokkal jobb volt a helyzet, reggel csak 37,7 volt, és sokkal jobb kedvű is volt, mint tegnap. Sőt, aludt is vagy 3 órát délelőtt. Aztán ebédeltünk, elég nehezen ment a torokfájás miatt. A végén még adtam neki köhögésre való szirupot. Nagyon tiltakozott, de győztem. Illetve ekkor még azt hittem, hogy győztem. Aztán bukott egy nagyot. Majd kivettem a székből, hogy lepucoljam, és a konyhában kijött belőle a maradék paradicsomos krumpli is. Meg még háromszor annyi cucc. Hogy honnan, nem tudom, de aztán mindketten átöltöztünk teljesen.
Estefelé kezdett felkúszni a láza. Másik épp a főnöke születésnapját ünnepelte valahol az messzi távolban Oktogonnál. (Akiről kiderült egyébként, hogy a lánya osztálytársam meg barátnőm volt általánosban.) Hívtam, hogy kb mikor tud hazajönni. Nem tudja, de ha baj van, szóljak és jön. Jó, de mégis, ha nincs baj? (Én tudok várni, csak tudnom kell, hogy meddig) Mondjuk 11. Jó, azért nem bánnám, ha hamarabb, de igyekszem kitartani. Addig megfürdetem a Medvebocsot. Megmérem a lázát, 38,7. Ahhoz képest jó, hogy tegnap reggel volt ennyi. Viszem a kád felé, egyszer csak hallok valamit a feneke felől. Kiviszem, hogy letöröljem. Épp a popsitörlőt keresem, amikor a lábamon érzem, hogy jön a többi. Remek. Azon kívül nagyon ki van csípve a feneke. Mindegy, beteszem a kádba, de nem tetszik neki. Ez biztos jele annak, hogy nincs jól, különben imádja a vizet. Kiveszem, megtörlöm. Aztán rájövök, hogy mindent összekenek a szaros ruhámmal, úgyhogy ledobom a földre, mert másra nincs lehetőség. Dovit nem lehet letenni, olyan rosszul van. De a feneke is nagyon piros, gondoltam, szellőztetem egy kicsit, meg bekenem. Így csak felülről húztam rá egy bodyt, és így sétáltunk fel-alá a lakásban ketten együtt félmeztelenül. Legalább a redőny le volt húzva. Itt hívtam Másikat, hogy most úgy hasznát tudnám venni. Mire hazaért még nagyjából ebben az állapotban voltunk, úgyhogy átadtam neki Dovit, én meg feltakarítottam a padlót. És megtaláltam a kúpot. Igen. Nem csoda, hogy nem ment le a láza. Másik mondta, hogy milyen jó, hogy még most is megmaradt a humorérzékem (Ezt utoljára a szülőszobán mondta a szülésznő, amikor kifogásoltam, hogy oldalra akarnak fektetni, hogy időt nyerjenek az orvosom megérkezéséig) Aztán bementem a fürdőbe és épp jött fel a víz a lefolyóból. Itt azt mondtam, hogy most kezdem elveszteni a humorérzékemet, de végül csak nevetni tudtunk.

Azóta Másik hasán alszik Dovi az ágyban.

Napközben ilyen virgonc is volt.

Drukkoljatok, hogy hétfőre gyógyuljon meg, mert kezdődik a hordozó tanfolyamvezetői képzés, amire muszáj elmennem, mert összesen 10 alkalom, és legközelebb tavasszal indul, és azt figyelembe véve, hogy ez az őszi képzés akar lenni, hát nem tudom. Szóval nagyon szeretnék menni, de Dovit 1-2 óránál többre nem tudom másra bízni, mert egyikünk se bírja.

Ráckeve

Itt látszik, hogy némi viszontagságok árán, de Dovi felért a lépcsőn. Egyébként a videózás előtt volt, hogy megállás nélkül felment egészen az emeletig. Eddig nem is tudtam, hogy tud lépcsőn menni. Mondjuk tény, hogy nem sok alkalma volt megmutatni.

Ez a kislány viszont borzasztó volt, állandóan azt leste, hogy hogy bánthatja a többi gyereket. Az anyukája azért próbálta lebeszélni, de hát hogy jut eszébe egy ekkora gyereknek, hogy lerántson egy másikat a lépcsőn, komolyan?

Nagy előrelépés történt viszont a szeparációs szorongásomban, ugyanis volt három nagyon jófej és nagyon kedves bébiszitter, akik olyanokat mondtak, hogy "egyél nyugodtan, majd én megetetem Dovit", meg hogy menj csak be egy előadásra, majd én játszom vele" és "kivigyük az udvarra, amíg bepakolsz?". Az ilyen felajánlások ellen meg nehéz ésszerű ellenérvet találni, úgyhogy egész sokat volt velük a gyerkőc (átlag egy órát bírtam egyhuzamban, naponta maximum kétszer). Most, hogy hazajöttünk, viszont elég nehéz, hogy fél percem sincs az ügyeimet intézni. Hiába, könnyű a jóhoz hozzászokni.

(Nem) Alvás

Hetek óta tervezek egy bejegyzést arról, hogy mennyire nem alszunk. De nem tudom megírni, mert nem alszunk. Hónapok óta, úgyhogy ezt már nem nagyon lehet a fogzásra/mászásra/náthára/frontra/napkitörésre fogni. Vagyis ezekre ilyen sorrendben tulajdonképpen lehet, de attól nem leszek kevésbé álmos.

Szóval nem alszunk. Dovi vagy 4-5-ször kel, de lehet, hogy többször, azt már nem tudom számolni. Én szoptatom, de az egyszerűség kedvéért közben és utána alszom tovább félig levetkőzve, kifacsart testhelyzetben. Ahogy közeledünk a reggelhez, egyre kevésbé alszik mélyen. Este még általában arrébb lehet tenni, hogy én is elférjek az ágyon, de úgy 6-7 körül már arra is felébredhet, ha elveszem a karom a feje fölül. Legkésőbb 8-kor pedig véget vet mindenféle alvásnak. Ha én véletlenül visszaaludnék egy kicsit (barikádat képezve a lábammal, hogy ne másszon és essen le az ágyról), akkor előbb-utóbb megtalálja (és megrángatja) a hajam, vagy belemarkol az orromba, esetleg tetszőleges helyen megharap (rohadtul fáj, és állandóan csinálja), de minimum mászókának használ.

A Dévény-tornás nő azt javasolta, hogy legyen olyan, hogy bizonyos ideig, mondjuk minden éjjel éjfélig nem mellen alszik el, hanem az apja  segítségével, külön ágyban, és csak utána vegyem magamhoz. Aztán tágítsuk ezt az időt folyamatosan. Olyankor általában sírni szokott, első elalváskor csak kicsit, de ha felébred, és nem tér magához, akkor már nagyon nehezen alszik így vissza. Arról nem is beszélve, hogy ettől még ugyanúgy felkel, csak magunkat szívatjuk, hogy ki is kell mászni miatta az ágyból.

A Hordozóházban azt mondták, hogy támasszam ki magamat is, hogy kényelmesen feküdjek, és aludjak nap közben is, amikor Dovi alszik (jó üzlet egyébként, ha mellette vagyok, két órát alszik, ha nem, akkor felet), akkor kipihentebb leszek és nem intézek el semmit a lakásban. És hogy egy gyereket nem lehet aludni tanítani, mert majd megérik rá, hogy egyedül menjen neki. Ha sírni hagyom, csak azt tanulja meg, hogy hiába van problémája, nem érdemes segítséget kérnie, mert senkit nem érdekel. Ezzel viszont az a problémám, hogy ha állandóan megcsinálok mindent helyette, akkor hülye lesz bármit is önállóan véghezvinni. Mondjuk Dovi nem az a mások segítségére váró típus egyébként.

Még egy Kismamablogos cd-t is vettünk, hátha mond valami megoldást, mert a fb-on, meg a blogon is nagyon liberális és gyereklélek-kímélő posztjai vannak. De csak olyanok vannak benne, hogy ha a gyereket kiskorától úgy szoktattuk, hogy ne aludjon el egyedül, csak mellen, akkor hú, most mi legyen. Egyrészt nem szoktattam sehogy, basszus. Soha nem is aludt el egyedül! Nem az volt, hogy ő aludt volna, én meg felráztam, belenyomtam a mellem a szájába, hogy neked így kell elaludnod. Mindig is (szerintem kb 3 kivételtől eltekintve) üvöltött, ha álmos volt, egészen addig, amíg valahogy nem segítettem neki. Most akkor hogy szoktattam rosszul?
(Hozzá tartozik az igazsághoz, hogy még nem olvastam el az egészet, lehet, hogy megbújik valahol a csoda-megoldás.)

Egyébként meg nem gondolom, hogy rossz, hogy így alszik el, engem egyáltalán nem zavar. (Egyelőre kibírom, hogy nem tervezhetek éjszakába nyúló programokat) Csak ne keljen éjjel háromnál többször. Ez nem olyan világtól elrugaszkodott kérés, azt hiszem.

Megyek is aludni, mielőtt felkel megint.

A nem teljesen így tervezett Szukot

Szombat este, minden szép és jó, csak kicsit mintha fájna a gyomrom. Aztán egyre jobban, és nagyon-nagyon. Itt nem emlékszem pontosan a részletekre, azt hiszem, Dovi elaludt, aztán fájtam, és ő újra felébredt, nekem meg megint el kellett altatnom valahogy, és alig bírtam ki mellette fekve, amíg sikerült. Aztán felkeltem, a fürdőig jutottam, és mindent kihánytam. Megállapítottuk, hogy jobban meg kéne rágnom az ételt. Aztán még másnap fájdogált egy kicsit, gondoltuk, biztos valami vírus. Mert közben a többiek se voltak valami fényesen.
Utána szerdán Jom Kipur, egész nap nem eszem és nem iszom, úgyhogy a hasam sem fáj. Este amikor már lehet, próbálok keveset, és lassan enni. Egész jól megúszom egy kis fájással és hasmenéssel.
Aztán következő péntek este finom vacsora. Dovi is eszik, egészen önállóan. Minden maszatos, de nem bánjuk, mert ízlik neki, és mi is ehetünk nyugodtan. Az első igazi családi vacsora. Aztán korán alvás. Kicsit fáj a gyomrom, lehet, hogy túlzásba vittem a dolgot? Aztán éjjel ébredek, hogy ez nem kicsit fáj. Próbálom egyedül megoldani a dolgot, de amikor már úgy érzem, mintha szülnék, csak szünet nélkül, szólok Másiknak. Úgy másfél óra vergődés, hányás, szenvedés, sehogysejó, soseleszezjobb, menjünkeazügyeletre után nagyjából elmúlik. De másnap délután megint. Aztán több ilyen roham nincs, de a fájdalom se múlik el teljesen. Nem tudok rendesen felegyenesedni és Dovit se bírom el.
Hétfő, kedd ünnep. Nem baj, muszáj orvoshoz menni. Megnézi, az epémmel nincs rendben valami, menjek ultrahangra, és ma már ne egyek. Utána is csak főtt krumplit, almát és pirítóst. Ha esetleg nem akarnának megvizsgálni, menjek a sebészetre, majd onnan átirányítanak. Hát persze, hogy nem akarnak megvizsgálni, novemberre van időpont, illetve, ha a háziorvos telefonált volna előre, akkor megnéznék természetesen. De a fizetős szolgáltatással állnak rendelkezésemre, természetesen. Azért, mivel ünnep van, és nem lehet fizetni, teszünk egy próbát a nem fizetőssel. Nagy nehezen megértik, hogy ez most nekem nagyon kell, de értsem meg, hogy a babák jöttek SOS csípőultrahangra. Jó, értem én, hogy babák, de nálam is van egy, ha nem látná, és azért lássuk be, hogy a csípőultrahang azért nem az a sürgősségi kategória. Egyébként vártam én szívesen, csak meg kellett innom 6 deci vizet, és azt hittem, bepisilek a végére. Merthogy a rendelést félórás késéssel kezdve a 3 ottlévő baba megvizsgálása után a doktornő eltűnt úgy negyed órára, majd csámcsogva jött vissza. Addigra persze megjött még 3 baba, meg valami emberek, szóval én meg vártam. Nem volt jó. Megnézett, de nem látott semmit, mert nem éhgyomorra jöttem. A reggel 10-kor evés is sok volt (du. 3 volt ekkor). Nyilván ezt nekem senki nem mondta. Visszamegyek másnap az orvoshoz, jó, menjek újra. Nagy nehezen elérem nála, hogy beszéljen az uh-s orvossal, aki egyébként hétfő délutánonként rendel. Remek. Jó, megbeszélik, máshol is rendel a világ végén, menjek oda pénteken. Más orvoshoz nem mehetek, ha már ő vizsgált meg (?). Ez volt szerdán. De mondom, ez nekem még mindig fáj, esténként lázas is vagyok, legyen már valami! Lázas?! Ezt eddig miért nem mondta? Mert tegnap meg tegnapelőtt voltam lázas. Jó, akkor jöjjön be hozzám most. Jó, bemegyek. Dovival, hogy máshogy, a sok beteg felnőtt közé. A láz valami fertőzéstől van. De azért kiderül, hogy az "én" orvosom van most a fizetős ultrahangban az sztk-ban. Hát inkább elmegyek oda, mint pénteken a világ végére. Oda is kell azért időpont: fél 1. Éhgyomorra. A betegirányításnál rendesek, azért menjek fel, próbáljak beszélni valakivel. Próbálok. De hát itt jönnek a babák sorban SOS (!) csípőultrahangra. Mondom, nekem is van babám, éhgyomorra vagyok, fáj a hasam, szoptatok, legyenek szívesek valamit kitalálni. Aztán Dovi álmos lesz, van nálunk babakocsi, de abban nyilván nem alszik el, meg ki tudja, mikor kerülök sorra. Addig megszoptatom, elalszik az ölemben. Valamelyik SOS baba nem jön időben, úgyhogy behívnak. Hiába szólok a nővér után, nem segít az alvó Dovi betenni a kocsiba. Persze felébred. Illetve nem teljesen, csak félig, úgyhogy végigüvölti a vizsgálatot. A végén a drága doktornő még közli velem, hogy babakocsiban kéne altatnom. Épp nem voltam abban az állapotban, de legközelebbre tartalékolom azt a mondatot, hogy "szerintem nem vagyunk abban a viszonyban szituációban, hogy a gyereknevelési módszereimről vitázzunk." De szóval. Most már látszik: "A cholecysta lumenében néhány 2-3 mm-es típusos kőjel van." Terhesség alatt kialakulhat az ilyesmi, van ilyen. Hát remek, mondhatom. De valami be is gyulladt, szerencsére nem a hasnyálmirigyem. Azért kapok antibiotikumot, utána még egy hét diéta, újra vérvétel, és ők a műtétet javasolják. De azt szoptatva nem lehet, természetesen. És ha sokáig akarok szoptatni, ne legyenek eperohamaim. Kösz. Azóta beszedtem a gyógyszert, a hasam nem fáj, és akár margarint is tudok tenni a pirítósra. Sőt, kefirt is tudok inni. Az élet apró örömei. Itt tartunk most. 

Ezen az "ők a műtétet javasolják" dolgon meg ki vagyok akadva. Most akkor kell műteni, vagy nem? Ki dönti el, én? Hát ki az orvos? Mi történik, ha megműtik? Mi van, ha nem? Hogy van ez az egész?

Legalább tovább folytatom a terheskilók leadását, bár nem teljesen így képzeltem. Már csak 2-3 hiányzik a kiindulóponthoz. Aztán lehet folytatni.

Kati szerint, aki pszichológus, ez tipikus elsőgyerekes betegség, mert a tenni akarás, amit eddig kifelé éltem meg, most csak befelé tud irányulni. Nem hülyeség, már hetek óta nagyon szeretnék egy képet megrajzolni, de nem jutok hozzá. Úgyhogy most a gyógykezelés részeként Dovi elment Nagymamával a játszótérre egy órára, azalatt én rajzoltam. Egy képet be is fejeztem, a másodikat elkezdtem, és amíg Dovi aludt ebéd után, be is fejeztem.