Babaskype

Dovi: Szia!
Joel: Szia! Na mi újság? Milyen napotok van?
Dovi: Egész nyugodt, ma eddig nem csinált nagy hülyeséget.
Joel: Akkor jó. Kiheverted már a múltkorit?
Dovi: Ja, kezdem. De komolyan, kinek jut eszébe 40 fokban még egy farmert is feladni a gyerekére, amikor amúgy is a kendőben hurcol? És még abban a túlfűtött rendelőben sem szedte le rólam, pedig más gyerekek egyszál pelenkában flangáltak. Sokszor kértem pedig... Süketek ezek, komolyan.
Joel: Hát igen, fárasztóak ezek az anyák. Állítólag az első három hónap a legnehezebb, utána már csak jobb lesz.
Dovi: Csak látnám már...
Joel: ...
Dovi: Nálatok van valami újság?
Joel: Nem sok.Anyám folyton valami kis szögletes izével közelít felém, aztán úgy egy méterre megáll, és csak tartja. Nem tudom, mire jó, de ha mosolygok, mindig boldog. Próbálom szórakoztatni, addig se engem izélget.
Dovi: Jaj, olyan cucc nálunk is van, remélem, nem valami újfajta fegyver.
Joel: Hú, remélem nem. Bár ha az is, nem fáj.
Dovi: Lehet, hogy csak később fog, mikor nagyobbak leszünk.
Joel: Lehet.
Dovi: Mit meg nem enged az ember az anyjának!
Joel: Csak nehogy elkényeztessük őket!
Dovi: Igen, nem szabad mindent hagyni nekik, meg minden szavukra ugrani...
Joel: De olyan édesek, mikor örülnek!
Dovi: Ez igaz. Alig várom már, hogy összehozzuk őket, és együtt játszanak. Mi addig végre beszélgethetünk.
Joel: Apafronton mi újság?
Dovi: Kezd belerázódni. Nincs valami sok önbizalma, pedig jobban elférek a kezében, mint a Mamáéban. Nálatok?
Joel: Semmi új, mi tök jól megvagyunk. Tök jófej, mindig szórakoztat, és sose kell aludnom. Bezzeg mikor átad Anyának, ő rögtön azzal jön, hogy késő van, bla bla bla...
Dovi: Az én apám is szórakoztat. Bár ő közben azt hiszi, hogy unatkozom, mert nem beszélget velem, de valójában rettentő szórakoztató... Majdcsak megtanul beszélni, akkor majd jobban megérjük egymást. Addig is nyugodtan gőgicsélhetne, miért nem tudja, hogy így fog megtanulni normális nyelven kommunikálni?
Joel: Nincs mit tenni. Nem olvassák az okoskönyveket. Pedig lenne rá idejük, nem lóg rajtuk mindig egy Anya, akitől ne tudnának mással foglalkozni.
Dovi: Jaj, a tied is állandóan a szádban van? Nem bírnak ezek nélkülünk létezni. Rám hólyag nőtt a ettől az egésztől.
Joel: Igen, bár mostanában valami műanyag cuccot is dugdosnak a számba. Valami anyapótlék lehet, mert ezt Apa csinálja. Biztos készülnek valamire.
Dovi: Ajjaj. Nekem ezt még nem csinálták. Jön belőle valami?
Joel: Jön valami cucc, egész olyan, mint a tej, csak valahogy mindig kihűl. Viszont gyorsabban jön, sokkal könnyebb így enni.
Dovi: hmm...
Joel: Még szerencse, hogy melegen finomabb, különben csak így kérnék ezután.
Dovi: Én is kipróbálnám...
Joel: Nem tudom, hogyan vehetnéd rá őket. Ha itt lennél, adnék szívesen.
Dovi: Jaj, ez a másik, nem tudom, meddig fognak még ebben az országban tartani. Én rendes iskolába akarok járni!
Joel: Csak észhez térnek addigra.
Dovi: Reméljük.
Joel: Na, látom lassan mennem kell, már veszi elő a babakocsit. Kíváncsi vagyok, mit talált ki, már megint.
Dovi: Jól van, akkor én sírok egy kicsit, már biztos unatkozik szegény Mama egyedül a konyhában.
Joel: Akkor majd beszélünk
Dovi: Ok, szia!
Joel: Szia!

Ez komoly?!

Ma, az orvosnál (akihez orrcsöppért mentünk megfázás ellen) amikor végre (először nem akartam, pedig sokszor mondta és hangosan) levettem róla a ruhákat. Szóval akkor, amikor az utolsó feleslegeset is lehámoztam végre, határozottam láttam, hogy rámkacsintott. Olyan "jól csinálod, anyám, kezdesz belejönni" fejjel. Hozzá pedig mindentudóan mosolygott.

A várva-várt hathetes növekedési ugrás...

Dovi napok óta háromóránként eszik, de két órán keresztül. Éjszaka is, pedig eddig maximum egy keléssel kibírta, de volt, hogy anélkül is.
Ráadásul valamelyik kétórás alvásom alatt azt álmodtam, hogy terhes vagyok. Valahogy nagyon gyorsan történtek a dolgok, először kiderült, utána valahogy magamat ultrahangoztam, kiderült, hogy fiú, aztán már szülnöm kellett volna, de én nagyon nem akartam. (Dovi meg valahogy csak 3 hónapos volt eközben.) Ráadásul a nevét se tudtuk eldönteni, sőt nem is beszéltünk róla, csak a szülőszobán. De mielőtt eldöntöttük volna, felébredtem, na, vajon mire? El se tudom képzelni, hogy lehet ezt ikrekkel csinálni.

Idén is van tavasz

Dovival kint voltunk tegnap délután a ház mögötti udvaron sétálni. Messzebbre nem mehetünk szombaton, mert az már cipelés lenne a részemről. De ez is jó volt, vagy egy órán át róttuk a nem túl nagy köröket, Dovi már rég aludt, én meg még mindig énekeltem, hogy ne legyen olyan unalmas. Ma is visszamentünk, Dovi aludt a kendőben, én tavaszt fényképeztem. (Majd megismétlem napsütésben is.)

És ha már Dovi meg a fényképező elérhető távolságra voltak egymástól, nem hagyhattam ki.

Hathetes jelentés

Kezdem érteni azokat a közhelyeket, amik arra vonatkoznak, hogy milyen gyorsan is nőnek a gyerekek. Azért nem fogom őket felsorolni, csak azt a sok mindent, amit Dovi már tud.

Ezt a bejegyzést például már ő írja (apja fia):

Nem mindig, és nem egyedül, de volt már, hogy megtalálta az ujját, és benn is maradt a szájában néhány percig. Máskor csak a szája felé rántja a kezét, de nem talál bele, vagy ha bele is talál, nem marad ott a keze. A baj ott van, hogy nem nyújtja ki a hüvelykujját, az ökle meg nem marad ott, ha nem szívja. Még kitartok, és nem veszek cumit. Ha háromhónaposan se találja meg az ujját rendesen, majd akkor.

 Beszélget a tevével, amit Rubentől, Gyulától meg Barbustól kapott.

Játszik az ív alatt, van, hogy egy órán át. Van, hogy rugdos mag bokszol, van, hogy csak néz. Ha megunta, nyöszörög. Akkor elfordítom, ha az sem használ, bekapcsolom az adu ászt, a zenélő macit. Ennek a hangjára meg is nyugszik, ami nagy szó. Aztán ha azt is megunta, felveszem, és általában egy kis sírás után elalszik.

 Már meg is fog dolgokat. A nyakláncomat például, amikor a hasa fáj. Meg ezt a karikát.

Hangokat ad, ami nem sírás. Olyanokat, hogy "heő", "gua", meg "eee".
Ülve megtartja, hason fekve felemeli a fejét.
Ha megtámasztom, megáll az ölemben.
Könnyekkel sír.
Néha nevet.
Éneklésre megnyugszik.
Határozottam kommunikál a szemével, egyre jobban érdekli a világ.
Tegnap találkozott Deborával is, nagyon tetszett neki. Csináltam képet, de csak a telefonom volt nálam, abból nem tudom, hogy kell kivarázsolni. Majd Másik segít.

Ma voltunk a ház mögötti udvaron sétálni. határozottan messzebbre nézett a fejemnél, lehetett neki mutogatni a rügyeket meg a virágokat.

És iszonyú büszke vagyok magamra. Valakivel beszéltünk a hasfájás elleni szerekről, és hogy ők a cumisüveg elejébe tették, és a gyerek onnan kiszopogatta. Erre mondtam, hogy hát Dovinak nincs cumisüvege. Megvan az első mérföldkő. Valamiért úgy gondoltam, hogy ha nem is tudok végig, 6 hónapos koráig szoptatni, azért 3 hónapig minimum kéne, de ha 6 hétig se megy, az már aztán nagyon gáz. Ezt kipipálhatjuk. Ezért megdolgoztam. Ezután vezetni is megtanulok.

ז''ל

Múltkor hallottam egy online előadást Rabbanit Yemima Mizrachitól, amiben azt is mondta, hogy valahogy Ádár hónapban mindig történik valami rossz. És hogy idén nem történt. Akkor még.
Nem akartam róluk írni, se sokadszorra megosztani a képeket a facebookon, mert nem is tudok mit mondani, és nem segít a helyzeten. Csak az van, hogy ez nem egy egyszerű gyilkosság volt. Már ha lehet egy gyilkosság egyszerű egyáltalán. Ami történt, önmagában borzasztó, nincsenek rá szavak. De vajon mikor történik meg újra? Alig telt el egy év a Fogel család tragédiája óta. És hol?  

Izraelben? Európában? Amerikában? Akárhol. Hova vigyem a gyerekemet, hogy megvédjem? Mindig, mindenhol, mindenkinek zsidók leszünk, és mindig lesz, akinek ez elég ok lesz rá, hogy lövöldözni kezdjen. Most először kezdem úgy igazán megérteni a Nagymamám féltését. És erejét, amikor nemhogy belenyugodott, hogy fél évre Izraelbe megyek, hanem mindenki közül ő biztatott a legjobban, hogy minden rendben lesz, és csak az történik  velem, aminek történnie kell. Azt hiszem, ez az egy, amibe kapaszkodni lehet. Hogy az Ö-rökkévalónak terve van velünk, ami teljesül, akárhol élünk is. Egyet lehet tenni, imádkozni.

Ez a lány évfolyamtársam volt, velem egy évben született. Két napja leugrott a harmadikról és meghalt. Nagyon sikeres volt, minden díjat megnyert, mindenhol ott volt, mindenki mondta, hogy milyen tehetséges. Ez mégsem volt elég.
Az zaklat fel igazán, hogy velem egyidős volt, ugyanazokra az órákra jártunk, én esetleg mellette ültem, és fogalmam se volt, hogy milyen az élete.
A velem egyidősek nem szoktak meghalni. Főleg nem azok, akiket ismerek, és főleg nem így.




Beszélgettem valakivel, akinek az első terhessége alatt nagyon rossz lett az AFP eredménye. Kérhettek volna amniocentézist, de nem tették. Inkább jobban kezdtek imádkozni, végül egy teljesen egészséges, okos gyerekük született. Azt hiszem, sokszor túlságosan is mi magunk akarjuk megoldani a problémáinkat ennek a világnak az eszközeivel. Szombatot tartunk, kósert eszünk, de minek, amikor nem bízunk benne, hogy lehet kérni.

Ma délután

Amikor épp próbáltam kialudni a lázamat, erre ébredtem:

1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12-13-14-15-16-17-18-19-20-Anyu, mi jön a húsz után?-Huszonegy!-21-22-23-24-25-26-27-28-29-Anyu, mi jön a huszonkilenc után?-Harminc!-30-31-32-33-34-35-36-37-38-39-SZÁZ!-Aki  bújt, aki nem, megyek!

Itt valami zavar került a rendszerbe, azt nem értettem pontosan, hogy mi, úgyhogy újra kellett kezdeni.

1-2-3-4-5-6-7-8-9-10-11-12-13-14-15-16-17-18-19-20-Anyu, mi jön a húsz után?-Huszonegy!-21-22-23-24-25-26-27-28-29-Anyu, mi jön a huszonkilenc után?-Harminc!-30-31-32-33-34-35-36-37-38-39-SZÁZ!-Aki  bújt, aki nem, megyek!

Itt becsuktam az ablakot, mert én már megtanultam, hogy mi jön a húsz után.