Történnek a dolgok

Egyszerre mindig csak egy kicsi. A kicsit valahogy nem ülök le megírni, amikor meg már sok lesz, nem emlékszem, mi volt az eleje. Sokan kérdezik, hogy Dovi hogy viseli Eli érkezését. Jól, szerintem. Én legalábbis rosszabbra számítottam. Nekem persze vannak nehéz időszakok, de én legalább tudom, hogy vége lesz, és hogy tulajdonképpen jó nekünk. Ők meg szeretik egymást. Tegnap először látszott, hogy Eli is játszik Dovival. Fröcskölte a kádban, és látszott a huncut vigyor az arcán. Annyira jó volt nézni.
Azt is sokan kérdezik, hogy izgulok-e a költözés miatt. Nem, nem izgulok. Nem érzek semmit. Annyira nem fogom fel, hogy mi történik. Nem tudom közel engedni magamhoz. Ha mégis rágondolok, csak a pakolás nehézségeit látom. Még el se kezdtem, csak fejben, mert hogy? Segítség nélkül nem fog menni, Elit nem tudom letenni. Eközben Ilana hátát nem műtik meg odakint, mert az orvos és az aneszteziológus is bevonult. Ilyen ez a háború, mindenhol ott van. Remélem, nekünk minél kevesebb jut majd belőle.

Leveleztem az ottani bölcsi-felelőssel. Nagyon pozitív volt a hozzáállása. Nem mondta, hogy minek akarok a gyerekeimmel lenni, az övéi is három hónaposan bölcsisek voltak, és semmi bajuk, kérdezzem meg. Minden kérdésemre válaszolt, de arról dönteni, hogy mi hogy lesz majd, csak akkor fogunk, ha ott leszünk. Tudni kell azt is, hogy milyen csoportok lesznek az ulpánban. Hogy tudok-e járni egyáltalán. Azt hiszem, az az álmom, hogy Eli amíg nem sok vizet zavar, lehessen velem az órákon, amikor meg már érdeklődik, akkor amíg én tanulok legyen bölcsiben (heti 3x néhány óra), amúgy meg velem, Dovi pedig jöjjön haza minden nap ebéd után.

Egy család mos költözik haza, árulnak bútorokat. Jó lenne venni, de nem lehet tudni, hogy mi lesz a kibucban, Írok nekik, hogy nézzék meg. Persze, utána néznek. Azóta is.

Valahogy egyszerre szeretnék nagyon ott lenni és itt is maradni.

A szaranya

elérte teljesítőképessége határát.

Persze, igen, az eszemmel tudom, hogy van ilyen, és nem vagyok szaranya. De az érzés megmarad.

Eszterke esete a melltartóval

Lassan két és fél éve szoptatok folyamatosan. Eddig egy jó melltartóm volt, de az most nem jó rám, mert már Dovi nagyobb volt, mikor vettem és nem szopott ennyit, vagy nem tudom. Minden esetre kicsi.

Úgyhogy a facebookos szoptatós csoportban feltettem a kérdést, hogy ki hol milyen melltartót vesz. Hát, több, mint harminc válasz érkezett. Úgy látszik sokunkat megérint ez a téma. Egy csomó rendelős hely volt. De ki tud melltartót rendelni? Volt olyan, ahol fel lehetett próbálni, mielőtt kifizetné az ember valahol Csepelen. De most akkor rendeljek húszat, hogy abból legyen egy jó? Aztán valaki mondott egy boltot a Nyugatinál, és ma pont arra is jártunk. 

Hanem ez a vásárlás nem volt egyszerű. Ugye le kellett vennem Elit a hátamról. De akkor cicit kért. De nem csak kicsit, hanem jó sokáig (valószínűleg növekedési ugrása van). Aztán az eladók megfogták, közben hozták nekem a melltartókat próbálni. Dovi önmagát adta, szétszedte a berendezést, szórakoztatott mindenkit És közben megőrült, hogy kint vannak a melleim és nem szoptatom meg. Találtunk is néhányat, ami jó volt. Persze közben nem tudtam meglesni az árukat, mert nem volt rájuk írva. Amikor meghallottam, majdnem elájultam. De muszáj. Nagyon gáz a helyzet, úgyhogy kiválasztottam egyet. Aztán már zárásidő volt, de nálam nem volt pénz és kártyával nem lehetett fizetni. Mondtam, hogy tegyék félre, de ahhoz kellett volna pénzt is hagynom. 500 ft nem volt elég nekik. Mondtam, hogy ne haragudjanak, úgy készültem, hogy majd veszek fel, csak nem akartam előre, mert nem tudtam, mennyi kell. Erre, hogy ott van az úttest túloldalán automata, megvárnak. Csak azért siessek, mert 15 perc múlva beriaszt az épület. Annyira kedvesek voltak. És végre van egy normális melltartóm, ami tart és jó rám, és be van állítva, és szakértő segített kiválasztani. És nem lóg a térdemig a mellem. Hurrá!

Meggy

Először egy rég nem használt (viszonylag tiszta) szemetesbe teszi a meggyeket, majd onnan megetet.  Ő is eszik. Aztán rálép az egyikre, amiből teknős lesz, és a másik meggy utazik a hátán. Ekkor már nem láttam más megoldást, mint belefúni a fejem a felakasztott kabátokba. Viszont egyedül ki tudja magozni őket.

Öt perc múlva kiderül, hogy lehet még fokozni: kiborítja a magos tálat. Közben kiabál, hogy "jujjj, de sok vaaan!!!"

Jó nekem

Elmentünk a Könyvhétre. Egyrészt, mert érdekelt, másrészt mert E és Zs is ott volt. De nem volt biztos, hogy találkozunk, mert szülés volt várható. Írtam neki sms-t, mikor indultunk, de előtte a csípőszűrésen voltunk, úgyhogy nem tudtuk megvárni a válaszát az indulással. Oda is értünk előtte. De nem találtuk sehol, úgyhogy kisétáltunk a Dunapartra. Aztán eszembe jutott, hogy akár hajózhatnánk is egyet. Dovinak se volt ellenvetése. Érdekes módon. Másik megkereste nekünk, hogy hol és mikor lehet felszállni. Lementünk a rakpartra, végigzötyögtettük a babakocsit a köveken, és megállapítottuk, hogy a kiírt menetrendnek nem sok köze van az internetes verzióhoz. És éppen láttuk elmenni a hajót. Nem baj, az epret megettük. Közben E válaszolt, nem lesz ránk sok ideje, mert sok a munka, de menjünk, jó lesz azért találkozni. Rendben, akkor felszállunk a hajóra, megyünk egy kört, és megkeressük. Éppen leszedtem Elit a hátamról, és Dovi is akart szopizni, mikor megláttuk a hajót. Gyorsan kellett összeszedelődzködni, nem is tudtam rendesen visszavenni Elit a hátamra, közben Dovi kezét kellett fogni, és tolni a babakocsit. A matróz segített beszállni. A fedélzeten meg folytattuk az ebédet és a beszélgetést. Olyan jó volt. Egyszerűen csak jól éreztem magam. Annyira élvezem, hogy Dovival ilyen programokat tudunk csinálni kettesben, és akkor se unatkozom, ha nincs velünk másik felnőtt. És nem csak azért csinálom, hogy neki jó legyen. Egyszerűen jól érzem magam vele. És már Elivel sem fogom azt megélni, amit Dovival kisebb korában, mikor ő már nagyon igényelt engem, de nem beszélt, és bár fizikailag lefoglalt, az agyam unatkozott. Mert mindig ott lesz Dovi, akivel  mindketten szót értünk. Egyrészt. Másrészt azt vettem észre, hogy mostanra tudtam lelassulni. Már nem érdekel, hogy mennyi ideig tart az altatás, vagy hogy mikor alszanak és mikor ébrednek fel, és mennyi időm van "mást" csinálni. És nem érzem, hogy most biztos hat másik dolgot kéne csinlnom, csak elfelejtem. Egyszerűen csak jó nekem itt és most.
Aztán leszállásnál mondtam Dovinak, hogy a matróz majd segít neki. Erre eléállt és közölte vele, hogy "Szia. Segítesz nekem leszállni?" Erre csak annyit tudott válaszolni, hogy "de édes vagy" és nyújtotta a kezét.
Visszamentünk a Vörösmarty térre, kicsit beszélgettünk E-vel, elmentünk szopizni a szoborhoz, vettünk kukásautós könyvet, játszottunk a szökőkútnál, visszamentünk elbúcsúzni. Nagyon hálás voltam Zs-nek, hogy úgy komolyan veszi Dovit. Lehajolt hozzá, és csak vele beszélgetett, én nem is tudom, hogy miről. Nem olyan látványosan kérdezett, mint az emberek szoktak, hogy úgy fogalmazzák, mintha a gyerektől kérdeznék, de igazából a szülőtől várják a választ, és azt se sokáig, inkább elmondják maguknak. Olyan jó érzés, mikor valaki más is tiszteli a gyerekemet annyira, hogy ha kérdez valamit, megvárja a választ.
Mire elhagytuk az utolsó bódét, Dovi aludt. Eli viszont szopizni akart, úgyhogy csípőre vettem, és úgy mentünk tovább. Erre vágytam, mikor elkezdtem a hordozós képzést, hogy ne legyenek technikai korlátaim semmilyen szituációban. Mondjuk a babakocsit nem az egy kézzel való tolásra találták ki. Aztán Dovi felébredt, mikor át akartam tenni itthon az ágyba. Sajnáltam, hogy nem tudta kipihenni magát, de jó volt, hogy magamat nem sajnáltam a kimaradt pihenés miatt. Feltöltődtem így is. Aztán csináltunk strandot. Házi fagyi is lett volna, de azt nem kért.

A répa cicijéből szopizó grízgaluskák

Komoly élet van nálunk. A gombócok hazamentek, ebédeltek, aztán szopiztak a répa cicijéből (akik előtte szintén hazamentek), aztán elaludtak.

Mi a megoldás?

Újraolvastam ezt a cikket.

• A viselkedés szó alatt – ebben az összefüggésben – elsősorban a kisgyereknek a környezeti ingerekre adott nem tudatos válaszait értem, beleértve mind a fiziológiai, mind az érzelmi megnyilvánulásokat. A „kikísérletezés” fent említett folyamata pedig azt jelenti, hogy a gyerek első, spontán reakcióját a környezet vagy megerősíti (gondoskodással, odafigyeléssel, törődéssel, simogatással vagy egyszerűen táplálással) – vagy bünteti(haragos nézéssel, kiabálással, elfordulással, távolságtartással, vagy épp a táplálás késleltetésével).
• Ha megerősíti, akkor az adott reakció (például a düh érzése) beépül a gyerek repertoárjába. Ha bünteti, akkor kénytelen valami mással próbálkozni, valami mássalhelyettesíteni első reakcióját, teszem azt, szégyennel. Ha e második próbálkozásra már megerősítő választ kap a környezetétől (és nem alkalomszerűen, hanem sorozatosan), akkor a gyerek egy idő után azokban a helyzetekben, ahol eredendően, spontán módon dühöt érezne, önkéntelenül is szégyellni fogja magát. Kialakított egy helyettesítő érzelmet, ami aztán jó eséllyel elkíséri őt élete végéig (vagy amíg el nem jut az önismereti terápiában oda, hogy tűzre vesse a sorskönyvét).

Na, igen. Nekem nagyon fontos, hogy a gyerekeim szabadon kifejezhessék az érzelmeiket. De hogy segítek nekik abban, hogy kezelni is tudják őket? Vagy ha kifejezik és én támogatom őket (értsd megvigasztalom a boltban, nem pedig megveszem neki a csokit), akkor az idegrendszer érésével és az érzelmi fejlődéssel előbb utóbb eljutnak oda, hogy érzik a dühöt, de nem verik a feneküket a földbe? Egyáltalán, kell, hogy ne verjék a feneküket a földbe? És ha nem kell, akkor mit lehet tenni helyette? Nekem sincs erre eszközöm, hogy mutassam meg nekik?
Mi a baj azzal, ha ilyen viselkedéssel manipulálnak? Kétségtelen, hogy jobb érzés egy mosolygó szépen kérő gyereknek sütit adni, mint egy toporzékolónak. De ez is manipulálás, ráadásul mi tanítjuk nekik szándékosan. 

• Az eligazodásban a TA nyújtotta másik mankó segít: a helyettesítő érzelem semmilyen módon nem segíti elő a problémás helyzet megoldását. Ez nem is csoda, hiszen a probléma a jelenben, az itt és most-ban van, amire csak a Felnőtt tudatosság képes adekvát módon reagálni.

Tehát nem megoldás azt mondani, hogy ne hisztizz, semmilyen gyakorlat haszna nincs. Még pillanatnyi se, mert általában nem hagyják abba ettől a hisztizést. Ha nekem mondják, hogy ne hisztizzek, szégyent érzek.
De akkor mi a megoldás?

• A helyettesítő érzelem viszont a múlthoz tartozik: a Gyermeki énállapotunkból fakadó, anakronisztikus reakció. Ami egykor tán alkalmas eszköz volt annak elérésére, hogy anyánk megszoptasson, ma viszont egész biztos, hogy nem visz közelebb ahhoz a célunkhoz, hogy a vízvezeték-szerelő soron kívül kijöjjön hozzánk, hogy haladékot kapjunk a határidős munka elvégzéséhez, hogy kicseréljék alattunk az ágytálat, hogy a pincér végre fölvegye a rendelésünket, hogy a kölykünknél (aki most épp minden, csak nem imádnivaló cukorpofa) elérjük, hogy végre húzzon el fogat mosni...
• Ezekben a helyzetekben újra meg újra azt tapasztaljuk, hogy kudarcot vallanak a próbálkozásaink, és újra meg újra bosszankodunk, dühöngünk, kétségbe esünk, rettegünk, szégyenkezünk, hisztizünk, elnémulunk, pánikba esünk, megsértődünk – vagyis megéljük kedvenc helyettesítő érzelmeink valamelyikét.

Azt hiszem, figyelni fogom, hogy én mit érzek hasonló helyzetekben. Talán elveszettséget, tehetetlenséget, félelmet.

• A „kedvenc” szó talán cinikusan hangzik, pedig nem az. Ne felejtsük el, hogy a fenti, kudarcokat halmozó mondat mivel kezdődött: az adott érzelem egykor „alkalmas eszköz volt annak elérésére, hogy anyánk megszoptasson”. Ez szinte felfoghatatlanul pozitív tapasztalat egy kisbaba számára. Ezen áll vagy bukik minden, ez a történés számára a kozmosz tengelye, az origó, az alfa és az omega, a kezdet és a vég. Ha e téren megtapasztalja egy eszköz hatékonyságát, akkor a világ legtermészetesebb módja, hogy ragaszkodni fog hozzá, hogy beépíti a személyiségébe.

Tehát ha valahogy képes lennék mindig az első éhségjelekre szoptatni, akkor nem alakulnának ki a helyettesítő érzelmek? Vagy legalábbis nem ebben a korban. És amikor egy csecsemő sír, hogy szoptassák meg, akkor mit érez ezek közül az autentikus érzelmek közül? Vagy ez mindegy is, csak szoptassam meg? Tudnom kell ezt egyáltalán?