:)

Megyünk az utcán, épp vége a tanításnak. Néhány anyuka kisbabával várja a nagyobb gyerekeket, előre kötve a kendőben. Egy fiú és egy lány jönnek ki, mikor elmegyek a kapu előtt, olyan 7-8 évesek lehetnek. Egyszer csak hallom, hogy a hátamra kötött kisbabáról beszélnek. Amikor túljutnak a cukiság kérdésén elkezdik vitatni, hogy elöl vagy hátul jobb-e hordozni. A fiú azt mondja: háton olyan, mint egy hátizsák, elöl meg mint egy ötkilós övtáska. A lány meg hogy biztos nem valami kényelmes neki. Idáig bírtam szó nélkül, mondtam, hogy ha nem lenne kényelmes, higgyék el, kiabálna, meg hogy amikor már nagyon nehéz elöl, akkor kell háton vinni. Még folytattunk némi okosító eszmecserét Dovi fogainak számáról és táplálkozásának változatosságáról, és ehhez képest az ő fogaik számáról (és nevéről) és az ő táplálkozásuk egészségességéről (a répa nyersen egészségesebb, de azt Dovi még nem tudja megrágni, mert csak 3 foga van) aztán elváltak útjaink. Nagyon édesek voltak.

Csak azt nem értem egyébként, hogy miért van az, hogy már a második gyerektől hallom, hogy a babák, amíg kicsik, babatápot esznek? Amikor az okoskönyv "szoptassunk vagy ne" fejezetét olvastam (és kiakadtam), mindig arra hivatkoztam, hogy dehát úgy tanulja a gyerek, hogy a babák az anyukájuk cicijéből szopnak tejet, akkor felnőttként miért nem az a természetes? Úgy látszik, nem mindenhol.

Jom Kipur után

Most először érzem tényleg azt, hogy jó, ezen túl vagyunk B"H, most már csak örülni kell (Szukotkor). Ami attól még baromi fárasztó lesz, és másodszorra már a rengeteg készülés is eszembe jutott, de a böjt végén ez a megkönnyebbülés volt az első.

Hát nem volt könnyű. Böjtölni sose könnyű, de ugye szoptatva még nehezebb. Meg hogy amikor épp nem szoptatok, akkor is szórakoztatnom kell egy kisembert. Ezen kívül nem mehettem sehova, mert ugye itt még mindig nincs éruv. Másik anyukája azért nagyon rendes volt, majdnem egész nap itt volt, próbálta is lekötni egy kicsit Dovit, de fél-egy óránál többre nem sikerült, mert vagy álmos volt, vagy csak szimplán rájött, hogy nem vagyok ott.

A szoptatás miatt nagyon aggódtam, mert Tisabeávkor már nagyon elfogyott a tejem a végére, pedig akkor ittam is kicsit. Azért már Dovi több egyebet eszik azóta, de azért izgultam. Rav Adler azt mondta, kell böjtölnöm mindenképp, de fejjek le tejet előző nap, hogy legyen plusz. Hát annyi eszem volt, hogy nem előző nap kezdtem a tartalékolást, de még így se nagyon ment, tekintve, hogy pont annyi tejem van, amennyire szükség van (ez így normális ugye). Olyan 20 miliket sikerült egyszerre kisajtolni magamból. Plusz a fejőgép mellszívó is elromlott. Aztán volt egy szívós éjszakánk, amikor Dovi annyira túlfáradt, hogy nem akart szopni, de aludni se tudott, csak a járkálás + éneklés segített, de az is egy óra után, és azután még 3 ébredéssel. Szóval öröm az ürömben, hogy legalább tudtam fejni kb egy adagot. Aztán kitaláltam, hogy bár melegíteni nem szabad, de valamit mégis kell csinálnom a tejjel (meg minden más kajával is), hogy ne legyen jéghideg és ne is romoljon meg, ezért bekapcsoltam a szombati vízforralót, hogy majd beleállítom a kajákat a forró vízbe. A második használat után (reggel 9-kor) leesett a talpáról és kikapcsolt. Aztán végül egész jól bírtam a szoptatást, Dovi aludt is két rövidet, én kevésbé, mert ahogy kivettem a mellem a szájából, felébredt. Még délután kimentünk az udvarra, ott a hátamon még aludt egy kicsit. Aztán este még akart volna szopni, de abból, hogy nagyon mozgolódott, és hamar feladta, úgy ítéltem, hogy nem nagyon volt mit. Elővettem a tartalékot, ami ugye hideg volt. Hát a kezünkben melegítettük, hogy legalább kicsit langyos legyen. Nem akartam pohárból adni, nem azért dolgoztam annyit, hogy a fele mellé menjen. De Dovi (tulajdonképpen a várakozásnak megfelelően) nem nagyon tudott mit kezdeni a cumisüveggel, tekintve, hogy nagyjából először látott ilyet életében. Szegényke jól meg volt zavarodva, tej volt benne, de se rendesen szopni nem lehetett, se dagasztani, és kemény is volt, úgyhogy csak rángatta a kezével meg a fogával is. Amikor meg elvettem, kérte vissza. Visszaadtam, de nem volt jó az sem. Egy idő (kb 20 ml -- naugye, elég lett volna annyi) után feladtam, és inkább megszoptattam. Nem aludt el, de megnyugodott, és akkor már csak egy óra volt a böjtből, úgyhogy túlélésre játszottunk.

Ezen kívül nehéz volt, hogy ennek a napnak a lényege az ima és a megbánás, meg a magunkbaszállás. Na, ilyesmikre pont nem volt lehetőségem. Némi segítség volt Rabbanit Yemima Mizrachi emailes siurja, amit előre kinyomtattunk. Eddig csak a gépen olvasgattam, és általában csak az elejéig jutottam, ha egyáltalán, mert sose volt annyi nyugodt percem a gép előtt. De most majdnem végig tudtam olvasni a két anyagot nyugodtan, és tényleg nagyon jókat ír. Ezután is ki fogom nyomtatni Sábeszre, bli néder.

Azt sem tudom...

Hívom a fogorvost időpontért.

-Tessék, rendelő!
-Jó napot, S doktornőhöz szeretnék időpontot kérni.
-Akkor hívja a mobilján legyen szíves, itt csak a rendelési idejében tudok adni.
-Ja, most nem az van?
-Nem, keddenként rendel.
-Öhm. Jó. Azt hittem kedd van.
-Nem, hétfő van.
-Elnézést.
-Semmi baj, viszonthallásra!

Kellemes meglepetés

Hogy elővettem -- na jó, Másik levette nekem a szekrény tetejéről -- a téli ruhákat, és lássatok csodát, belefértem. Még nem próbáltam fel mindet, de a tetején volt két olyan szoknya, amiről emlékeztem, hogy nagyon hamar szűkek lettek, és most mindkettő feljön. Hurrá!

Ráadásként

Az elmúlt napok újdonságaihoz Dovi hozzátette a négykézlábról felülést és újra elindulást is. Négy nap alatt  azt hiszem, ez nem rossz teljesítmény egy ilyen Kismedvétől.

Babanapló

Az úgy volt, hogy pénteken lecsúsztattam Dovit a csúszdán, és valahogy megállt alján, úgy, hogy a kezére támaszkodva ült. És volt előtte egy borzasztóan érdekes sárga falevél, amit muszáj volt megfognia. De annyira érdekes és szép volt, hogy két kéz kellett hozzá. Így esett, hogy Dovi először ült önállóan, megtámasztás nélkül.

Majd szombaton (mindig szombaton történnek az ilyenek), amikor el akarta érni valamelyik játékot, egyszer csak a sajátos kúszós, hasravágódós technikája helyett elkezdte rakosgatni a kezeit meg a lábait is négykézláb. Még nem valami gyors, látszik, hogy át kell gondolnia, hogy épp milyen mozdulat következik, de határozottan mászás.

Végül estefelé valahogy gyanút fogtam, és megvizsgáltam a felső állkapcsát is fog ügyben (sokkal könnyebb, mint alul vizsgálódni), és mit láttak szemeim? Egy majdnem kibújt fogacskát az átlátszó ínye alatt. Az lesz csak az igazi élvezet, ha nem csak az alsó fogaival fog harapni, hanem a kettővel össze...

(Egyébként azt figyeltem meg, hogy baloldalt szopizva inkább harap, jobboldalt inkább markol és karmol. Nem tudom, mi alapján osztotta be így, de egyik se jobb a másiknál, már tele vagyok véraláfutásokkal, plusz olyan erősen dagaszt, hogy kitolja a mellem a szájából, közben pedig szívja, ugye.)

Ja, és azt is mondta tegnap, hogy "nyanyanya". Ezt ma reggel megtoldotta egy "bleble"-vel és néhány "gagaga"-val és "jajaja"-val. Ez már akárhogy is nézzük, gügyögés.

Első Ringató

Eszembe jutott, hogy tök jó lenne Dovinak a dalok mellett mindenféle ritmusos kis versikéket is mondani. Főleg olyanokat, amikhez mozgás is tartozik. Akkor túlléphetnénk a hintapalintán, meg az "így lovagolnak a legények" című szívemnek kedves ám igencsak rövid opuson. És nem kéne annyit gondolkoznom, hogy mivel foglalhatnám le még öt percre. Erre írt Bogi – aki évfolyamtársam volt a gimiben, most meg itt lakik a közelben, és van egy Marci-fia –, hogy vége a Ringatóban a nyári szünetnek, és hogy ugye beszéltük, hogy majd megyünk. Na, ez épp kapóra jött. Végül az első alkalomra nem tudtunk menni, ma meg ők nem értek rá, de azért mi megnéztük. Nagyon kedves, mosolygós lány tartja, az egész légkör nagyon barátságos (nem úgy, mint a tornán, ahol valahogy majdnem mindenki olyan távolságtartó volt). Volt éneklés, furulya, gitár, körtemuzsika, mondóka, versike, séta, taps, Dovinevetés. A dalok kb felét ismertem, de most valahogy nem jutnak eszembe, csak a "Jertek, jertek, nosza járjunk táncot", meg  a "Hull a szilva", amit vagy tízszer énekeltünk el, nekem minden alkalommal óriási nehézséget okozott, hogy ne a negyedik általánosban megszokott szöveggel énekeljem, miszerint "kis kalapom fekete, most szarta le a fecske, ejhaj riceruca, kukorica derce." De koncentráltam, és sikerült! Másikkal azért elképzeltük, milyen reakciókat váltott volna ki, ha kudarcot vallok...

Végül Dovi elálmosodott pont a végére (naná, mert nem aludt délelőtt), úgyhogy elkezdtem szoptatni. Persze nem fejezte be és aludta ki magát 5 perc alatt, úgyhogy ottragadtunk a következő csoportra is (3 csoport van egymás után). De mások is voltak, akik maradtak, úgyhogy nem volt gond. Meg mondta is a lány, hogy nyugodtan. Aztán Dovi a közepe-fele felébredt nagy mosolygással. Felült, épp jött a következő dal. Mindenki várakozóan figyelt. Csillogtak a gyerekszemek stb, stb. Pszt! Egy angyal szállt közénk – mondta valaki. Erre Dovi hirtelen: BÖÖÖFF! 

De más izgalmas dolog is történt. Úgy látszik, a fiatalúr ezzel elérte a "dögös csávó" szintet, mert nagyon megtetszett egy szőke kislánynak (állítólag már az apja is a szőkékre bukott kiskorában. Khm, khm. Még jó, hogy ezen változtatott). Először csak kukucskált. Aztán az ölembe ült, Dovi mellé – itt még azt hittem, hogy én érdeklem valamiért. Aztán se szó, se beszéd, lesmárolta a fiamat. Többször is. Meg is simogatta. Egy ideig azt hiszem, Dovinak is tetszett a dolog, vagy csak nem jutott szóhoz a meglepetéstől, nem tudom. De aztán elege lett, úgyhogy az anyukájának el kellett vinni a kislányt, én meg meg sem kérdeztem, hogy hívják. Azért mégiscsak jó tudni az ilyesmit. Pedagógiailag nem helyes arra nevelni a gyermeket, hogy a lány nevét se kérdezze meg, mielőtt megcsókolja. Nem mintha ebben a konkrét esetben lett volna ideje rá.

Kettes számú kedvenc játék

Várva-várt képek

 Nagyfiú. Csak azért nem itt ült, mert akkor külön kellett volna fizetni neki a jegyért. Ja, meg azért, mert az ilyen nagyfiúknak is jól jön egy kis szopi füldugulás ellen.

 Unalmamban felhőket fényképeztem. Azért nem voltak csúnyák.

Ez pedig az első számú sebesülésem, amit még utazás előtt sikerült, szereznem. Szép, ugye?

Másik ebbe a pörgettyűbe szeretett bele, de ott kellett hagynunk, mert 329 sékel volt (329 Israeli new sheqels = 18485.4572 Hungarian forints).
.

Ez meg még a legkevésbé giccses volt a cfáti művésznegyed portékái közül.

Ez meg ebéd közben készült, egy olyan helyen, ahol amikor voltam, a többiek mind ettek, és mondták, hogy milyen finom, de én mindig sajnáltam rá a pénzt. Hát most kipróbáltuk, nem volt rossz, de annyira jó sem. Valamiféle palacsinta volt, amit nem fordítottak meg, hanem rápakoltak mindenféle zöldséget meg sajtot, így kicsit olyan lett, mint a pizza. Palapizza.

Ezt a kötési módot tanultam a hátonhordozás-tanfolyamon. Még azt hiszem, lehet rajta finomítani, mert egyrészt Dovi nehezen alszik el benne, meg ha felébred, csak sír, és nem alszik vissza, amíg le nem veszem. Holnap megkérdem, úgyis vissza kell vinnem a kölcsönkapott csatos hordozót, amit Másik kedvéért kölcsönöztünk, hogy ne kelljen kötögetnie.

Ez a kibucban van, Dovi a falkavezérke, vagy állatszelídítő, nem tudom.

Gránátalmafa. Az ilyeneket látni mindig olyan furcsa. Nem csak három darab van belőlük pukifóliában a boltban, hanem igazából fán nőnek, mint egy rendes gyümölcs.

Eléggé kanyargott az út Cfátra menet, valamit ki kellett találnom. Nem kockáztathattuk meg, hogy felébredjen szegény, mert mivel nem tud egyedül elaludni, és én sem tudok minden anatómiai akadállyal megbirkózni (előre nézett a kölcsönülés), addig üvöltött szegény, míg mégis sikerült neki valahogy. Mit lehet ezzel kezdeni?

Ez a túraútvonal a patakban vezetett végig. Nagyon szép volt, csak az volt érdekes, mikor egy-egy ág alatt kellett lehajolva átjutnom, Dovival a hátamon.

Itt értünk Jeruzsálembe. Olyan nagyfiús, ahogy így ül. Elolvadok.

Barátkozik. Egyébként máskor is, szinte mindenkivel.Csak azt veszem észre, hogy valamin nagyon röhög a buszon az ölemben, és körülnézek, hát épp valakivel beszélget a hátam mögött.

Nagyon készültünk rá, hogy Dovit a Falhoz vigyük. Bementem vele, ahogy odaértem, elkezdett hangosan sírni. Ki kellett vinnem megszoptatni, amire mondanom sem kell, nem nagyon találtam megfelelő helyet. Az egyetlen, ahol csak nők voltak, az a Fal női része volt. Azt talán mégsem. A másik a wc. Azt aztán főleg nem. Maradt a nőt rész bejárata, az már nem annyira szent, de nincsenek férfiak. Másodszor is sírt, de kicsit lelassítottam, akkor abbahagyta. Végül is én is sírtam, mikor először voltam ott. Aztán nagyon édes volt, ahogy fogdosta a Falat, és nevetett hozzá. Ki is kellett mennem a fényképezőért. Aztán persze már sokkal nehezebb volt közvetlenül a Falhoz kerülni. Sose lehet kiszámítani, hogy ki meddig áll ott, zavarni meg ugye nem illik persze. Azért kibírtuk, valaki odaengedett. Aztán mikor eljöttünk viszonylag rövid idő után, és meg akartam köszönni, láttam, hogy imádkozik, és sír. Megsimogattam a vállát, azt hiszem, hálás volt.

Ezt a múzeumboltban néztem ki. Csak drága volt. De majd gyűjtök rá.

Mirjam, a pótnagymama, a vendéglátónk. Jól kijöttek Dovival. Ő egyébként is egy varázsló. Álltunk sorban a boltban, amikor a pénztáros egyszer csak eltűnt. A mögöttünk lévő férfi kérdezte, hogy hát ez meg hova lett? Erre Mirjamnak eszébe jutott egy '60-as évekbeli dalszöveg, olyasmi, hogy "hová lett, mi nem tudjuk, már a rendőrség is keresi stb". Ezt a férfi is ismerte, és együtt énekeltek meg nosztalgiáztak, amíg meg nem jött a lány. Ha nem Mirjam van ott, a férfi valószínűleg veszekedni kezd, de ideges lesz, az biztos.

 Ez az igazi Dovi-tartó a repülőn. Itt épp kikapcsolja a telefonját. Nem volt sokat benne egyébként, de legalább pakolni lehetett ide, amikor az ölemben aludt.

Ez pedig már a Duna. Úgy szeretem, ha a repülőről olyan dolgokat lehet látni, amit a földrajzatlaszból már ismerek, és akkor rá kell jönnöm, hogy tényleg úgy néz ki. Láttunk például egy tavat, amibe két folyó is torkollt, az egyik tölcsér-, a másik deltatorkolattal. Arról nem is beszélve, hogy milyen büszke voltam magamra, hogy ilyenekre emlékszem.

Megjöttünk

Tegnap megint szembesültem vele, hogy a hazaérkezés után nem lehet pihenni, hanem ki kell pakolni, és  a kényelmes otthon helyett szennyeskupacok, üres bőröndök és ruhaszárítók vesznek körül még napokig. (Brrr, most egy ideig nem szeretnék pakolni). Ezt az egész rendezkedést elég nehéz egy nyűgös és fáradt gyerek mellett kivitelezni, főleg, ha a szárítási kapacitás is korlátos. Mindenesetre kimostam egy adagot, addig pakoltam, Dovit altattam, egyebek. Aztán kiteregettem, beraktam a másikat. Amíg mosott, mindenféle dolgok történtek, nem is emlékszem. Dovi elálmosodott, Másik megfürdette, lefektettem, elaludtam mellette. Úgy fél egykor ébredtem, ruhában az ágyon. Másik motyogott valamit a teregetésről, hogy megcsináltam-e. Hát nem, persze, hogy nem. De akkor már néhány más félbehagyott dolgot is megcsináltam, úgy kettő volt, mikor visszamásztam az ágyba, de a fürdést reggelre hagytam. Na, Dovi onnantól nem aludt normálisan. Nem tudom pontosan, mennyi időnként kelt, de én úgy éreztem, hogy óránként. Reggel hétig bírtuk, akkor felébredtünk. 8-kor Dovi megint álmos lett, visszaaltattam, de én már nem akartam aludni, hogy haladjak a pakolással. Felkeltem, akkor láttam, hogy a világ legrendesebb Másikja elpakolta és elmosta a tegnapi vacsora maradványait. Egészen meghatódtam. Aztán egy kis netezés után elmentem zuhanyozni. És Dovi mikor ébredt fel, na mikor? Hát amikor épp kinyomtam a sampont a tenyeremre. Nem baj, laza anyukának ez sem probléma, kimásztam, felvettem, de attól nem nyugodott meg, mert nem tudtam megölelni, hiszen tiszta víz voltam, ugye. Hát fogtam egy törölközőt, a hasára terítettem, felvettem, megnyugtattam, betettem a hintaszékbe, és bevittem magammal a fürdőbe. Ez is vicces volt, mert akkor is sírt, amikor eltűntem a zuhanyfüggöny mögött, meg akkor is, ha lefröcsköltem, mert nem ott voltam. Azért remélem, nemsokára visszarázódunk mindannyian.

Gyerek-kérdés

Már a szülés előtt sokat beszélgetünk róla Judittal, hogy mennyire más a hozzáállás a gyerekekhez M.o-n és Izraelben. Mivel Izraelben sokkal több a szülés és így a gyerek is, kevésbé misztifikálják túl a dolgot. Nincs szülés-élmény és társai, de fölösleges császárok is sokkal kevésbé.
Viszont van másik oldala is a dolognak. Egyszerűen nem nagy szám, hogy gyereked van. Nem különleges, még akkor se, ha egész pici, mert mindenkinek van. Nem engednek előre a sorban, mert az előtted állók is mind gyerekkel vannak. Legalább eggyel. Nem kell minden sarkon megállni, mert egy néni leszólít, hogy jajmilyenkisédes, és az unokája is épp ennyi idős/még kisebb/még nagyobb/már megnőtt/még meg sem született, közel lakik, és rá emlékezteti a te gyereked/messze lakik, és sose látja stb. De azt se mondják, hogy adj neki/ne adj neki cumit, nem fullad-e meg a hordozóban és hogy nem kényelmetlen-e neki. Csak azt kérdezték többen, hogy nekem kényelmes-e, hogy a hátamon van, miért nem veszem előre. Mondtam, hogy mert nem bírom el. (Néhányan azért így is megszólítottak, azt extra nagy megtiszteltetésnek vettem, hogy még e között a rengeteg gyerek között is cukinak tartják az enyémet.)
Aztán ahogy hazajöttünk, az útlevél-ellenőrzésnél kiemeltek a sorból és kiengedtek minket. Ma pedig ahogy kiléptem a lakásból, ketten is leszólítottak.