Azért az is vicces

hogy amikor New York város metrójában megkérdeztük, hogy merre kell menni, és mint a hülyéknek magyarázták, hogy a C metróra kell szállni, még rajzolták is a levegőbe, mi meg nem éreztük magunkat ennyire lassú felfogásúnak azért, akkor mégis felszállunk az E-re. Aztán rájöttünk, hogy ez azért volt, mert bennünk fel sem merült, hogy egy alagútban több vonal is lehet, és felszálltunk az elsőre, ami jött.

Kétségtelen

hogy a mai nap legviccesebb eseménye az volt, amikor a múzeumban Dovival wc-re mentünk, és amíg én pisiltem, ő kimászott az ajtó alatt.

Próbáltam szólongatni, de nem jött vissza. Ráadásul úgy ült le, hogy nem tudtam az ajtót kinyitni tőle annyira, hogy ki is férjek. Végül valaki megfogta és arrébb tette.

Különben mikor először megláttam azt a rést, gondoltam ám, hogy nagyon nagy...

Szirák

Rabbi Ziskind beszélt a szeretet jelentéséről. Azt mondta, az igazi szeretet, amikor valaki lemond valami számára fontosról a másik javára. Mint például amikor az anya lemond többek között az alvásról, hogy a gyerekét ellássa. És ezt mindenkinek egyszer meg kell tapasztalnia, mármint, hogy őt szeretik.
Én még aznap megtapasztaltam, amikor Másik azt mondta, hogy próbáljunk meg mindketten elmenni az esti programra, de ha Dovi felébred és be kell vinni a szobába, ő megy vele. Ez már csak azért is nagyon sokat jelentett, mert egy olyan program volt, ami neki különösen sokat jelentett, és kettőnk közül mindig ő szokott az ilyenekre menni. Én általában bosszankodom, hogy megint nem jön haza időben, nekem kell egyedül lennem Dovival, és különben is, engem is érdekelne a dolog. És most az volt a fontos, hogy én ott lehessek, és ez egy nagy ajándék volt.
Nem tudom, hogy írjam le magát a programot. Egy külsős valaki tartotta, ő is elvégezte a coaching schoolt, mint Másik, de egy másik csoportban. A "zsidó út" volt a téma. Egy darabig beszélgettünk kis csoportokban arról, hogy van-e ilyen egyáltalán, ha igen, milyen állomásai vannak, van-e eleje és vége, mik a közös pontok. Már azt is érdekes volt látni, hogy hányféleképpen lehet értelmezni a feladatot. Aztán a különböző állomások jelölésére székeket helyeztünk el a szobában, úgy, hogy az elhelyezkedésük valamilyen kapcsolatban állt a jelentésükkel. Például volt egy "teljesség" szék, amiről nem tudtunk megegyezni, hogy eldugva legyen-e valahol a lépcső mögött, mint valami homályos és elérhetetlen dolog, vagy középen legyen, mert bár ott van közel, mindig csak kerülgetjük és sosem érjük el. Végül két "teljesség" lett, a távolabbihoz egy tábla is vezetett, a középső meg le volt takarva.
Volt még:

• Egy kisodródott szék, ami a teljességhez való közeledtében valahogy elsodródott és eldőlve hevert a periférián. 
• Egy másik eldőlt szék, de az közel volt a teljességhez, mert a pofon, amit az élettől kapott így hatott rá.
• Egy kis hokedli (piros tetejű), aminek le lehetett venni a tetejét rögtön a teljesség mellett. A teteje rá volt csúszva a teljességre. Azt jelképezte, hogy a teste és a lelke szét van csúszva, de abban nem volt egységes álláspont, hogy melyik van előrébb.
• Egy másik kis hokedli (fehér tetejű), ami ugyanígy szét volt csúszva, de távolabb volt a teljességtől.
• Egy "szarok rátok" szék
• Egy "jobb, ha inkább itt sem vagyok" szék. Ezt én raktam oda, a nagyszüleink generációjának zsidóság-felfogását szimbolizálja.
• Egy nem túl kényelmes, de nagyon stabil szék, mellette meg egy kényelmetlen.

Azt hiszem, ennyi. Először oda kellett állni, ahol kezdődött az utunk. Valahogy arra gondoltam, milyen jó lenne beülni a középső teljességbe, aztán rájöttem, hogy a születés előtti életre gondolok. Végül nem ültem be, mert nem a születéssel kezdődött a zsidó utam. Ezt aztán úgy fogalmaztam meg, hogy "szerettem volna a teljesség székre ülni, de nem tudtam". Nagyon jó volt így kimondani. Végül a fehér tetejű hokedli mellé álltam, de nagyon rosszul éreztem magam. Ideges lettem és alig vártam, hogy mehessünk tovább.
Aztán oda kellett állni, ahol most vagyunk. Én a stabil székből éppen kiszállva a teljesség felé mutató tábla felé tartottam, úgy, hogy csak a táblát láttam, a széket nem. Ez már sokkal megnyugtatóbb volt.
A következő körben kellett választani egy tárgyat és oda állni, ahova még ezzel a lendülettel úgy érezzük, eljuthatunk, és tárgy nevében beszélni magunkról. Én a "szék -->" tábláig jutottam, és ott megpihentem. Egy orsóra felfűzött szalagot vittem magammal. A szalag ezüstös szürke volt, ami azért jó, mert mindenhez passzol, könnyen beilleszkedik. Az orsót könnyű volt gurítani, de ahogy gurult, a szalag letekeredett, és így sose felejtette el, honnan jött.
A végén a tárggyal együtt és aztán nélküle is egy olyan helyet kellett keresni, amivel kapcsolatban erős ellenérzéseink voltak. Sokan álltak a "leszarom" székhez, néhányan a "jobb, ha inkább itt sem vagyok"-hoz (ennek örültem, ezek szerint nem volt fölösleges odatennem), sokan a kisodródotthoz. Én pont oda álltam, ahova először is. A szalaggal a kezemben kicsit kevésbé idegesített, de amikor újra letettem, megint alig vártam, hogy eljöhessek onnan.
Végül nagyon jó volt így átlátni az utamat. Indultam egy kívülről belépéssel, de ezzel sosem tudtam megbarátkozni (=szerettem volna a teljességből indulni), úgyhogy minél gyorsabban el akartam jönni onnan. Aztán eljutottam a szétcsúszott székig, ahol a lelkem sokkal előrébb volt, mint a testem (=fejben sokkal több dolgot akartam tartani, és magasabb szintre jutottam, mint amire fizikailag lehetőségem volt.) Ennek meg is lett az eredménye: amikor végre elszabadult a testem is, olyan volt, mint amikor egy befőttes gumival összekötött két tárgyat hirtelen nem feszítenek szét. De aztán eltűnt belőle a feszültség, és kialakult egy egyensúly. Így kerültem a stabil székbe. Ott voltam nagyon sokáig, de az utóbbi időben már egyre kényelmetlenebb volt. Nemrég sikerült rávennem magam, hogy álljak fel, és induljak el a széket jelző tábla felé. Ezt az jelzi, hogy mostanában jobban figyelek dolgokra. Sokkal többször bencsolok, mint eddig, jobban figyelek a többi utóáldásra, imákra stb. Talán az a nagy lépés, hogy nem csak egy plusz csinálnivalót vettem be a többi közé, hanem valahogy spirituálisan lett több a vallásosságom.
Utána még sokáig beszéltünk Másikkal. Olyanokról is, hogy ő melyik székben ült (igazából nem tudott beleülni, mert Dovi felébredt a mellettünk lévő biliárdasztalon, és csak úgy aludt vissza, ha Másik ölében volt, de azért végignézte, és azt mondja, sokat tanult így belőle). És hogy én ki akarom onnan rángatni, és ezért ő dafke nem jön sehova. Én meg vele együtt akartam volna kiszállni, és továbbmenni, de hát ha nem jött, hát elindultam. Meg hogy miért zavar engem az az első szék. De talán már nem is zavar annyira, csak nem szeretnék megint ott tartani. Elképzeltem, hogy a teljességből indulok, és nem kell végigjárnom azt az utat, amit így kellett, és arra jutottam, hogy nem adnám oda a tapasztalataimat és azt, amiért megdolgoztam.
És büszke voltam magamra utólag, hogy nem olyan székhez álltam utoljára, aminek a helyzete mások életében idegesít, hanem olyanhoz, amit megtapasztaltam, és rossz volt. Mert ahogy beleképzeltem magam a többi székbe, igazából mindet megértettem és el tudtam fogadni, hogy valaki most éppen ott van, akár jó neki ott, akár nem.

Mondtam a végén Másiknak, hogy azért nem sok olyan program lett volna, amiért én ennyi alvásról lemondok. Éjjel kettőkor fejeztük be. Megérte, de baromi fáradt vagyok még mindig. Főleg, hogy azóta sem aludtam, mert az utazásra pakolok és peszahra takarítok.

Zokni-szamárnyúl tartozás

F-nek, mert tőle kaptuk a zokniállatos könyvet, amiből az ötletet merítettem.

 Egyéb nyulak a parkolóban.

Ez meg csak szimplán cuki.

Ilyen van nekem, bizony

Na ne

Dovi meggyógyult. Most Másik beteg. Amikor végre eljutott az orvoshoz (nem a saját időpontjában, mert akkor épp valami megbeszélésen volt, hol máshol, lázasan) az annyit mondott neki, hogy fertőz, de nem tudja, mi a baja. Rendelt labort, péntekre lesz kész. Addig nem igen jön haza, aludni sem, nehogy megfertőzzön minket, Dovit főleg. Merthogy jövő héten elutazunk két hétre és se itthon maradni nem szeretnénk, se egy beteg gyereket magunkkal cipelni. Se elmenni és egy beteg gyereket itthon hagyni. Mindhárman teljes egészségben szeretnénk elutazni együtt.

Addig még lenne egy vidéki hétvége azokkal, akikkel mindig szoktunk menni. Előadások, más emberekkel társalgás sáberszkor, ilyenek. Másik azt mondja, ő nem jön, mert ugye beteg, és addigra nem gyógyul meg, én pedig döntsem el, hogy elmegyek-e Dovival kettesben. Úgy utálom az ilyen szituációkat! Most melyik ujjamba harapjak? Ha itthon maradok, akkor se lehetünk együtt, szóval itt leszünk bezárva egész sábeszkor kettesben (merthogy kimenni se tudunk, talán pár hét múlva fog Dovi annyira járni), Másik meg az anyukájánál valószínűleg. De ha elmegyek, akkor három napig nézhetem a boldog együtt sábeszoló családokat, és mehetek Másik nélkül a szobába, hallgathatom nélküle a kidust, nem énekli nekem az ésesz hájilt, nem áldja meg Dovit. Bár ez mindenképp így lesz, mert itthon se lehetünk együtt, de legalább nem kell néznem, hogy mások együtt vannak. Ha elmegyek, akkor viszont nem vagyok bezárva, mehetek érdekes előadásokra, Dovit meg lepasszolhatom a bébiszitternek... Eredetileg úgy terveztem, hogy mondjuk egy előadásra mindketten bemegyünk, és Dovi a bébiszitterrel lesz, egyre csak én megyek, és Dovi Másikkal lesz, egyre Másik megy be és velem lesz, és lesz olyan is, hogy egyikünk se megy be, és mind együtt leszünk. Hát ilyen nem tudom, mikor lesz legközelebb, de baromira elegem van. Miért van az, hogy mindig valami ilyen történik?! Értem én, hogy minden okkal történik és "hákol letová", de akkor is, miért? Már a purimról lemaradtunk a betegség miatt. És nem is akadtam ki ahhoz képest, mint amennyire szoktam. Most már legalább elárulhatnák, hogy mit kell ebből tanulnom, mert úgy látszik, magamtól nem jövök rá. A francba.

Kajla nyulat meg meg fogom fojtani, ha így folytatja. Állandóan rázza a rácsot és ma egy tízcentis karmolást kaptam tőle ajándékba a kézfejemre.

Ezen kívül az is van, hogy holnap Dovit (és Másikat is) szemészetre kéne vinni 1-re. Azt néznék meg, hogy nem örökölte-e véletlenül Másiktól a baját. De ugye az volt a terv, hogy együtt megyünk. Most nem ülhetünk Másik mellé az autóba, én nem tudok és soha nem is fogok tudni vezetni, úgyhogy marad a busz. De ez a cucc a világ végén van, és Dovi egyre kevésbé bírja a hosszú buszozást. Ezen kívül nekem is baromira nincs kedvem, épp elég szívás ez anélkül is. Reggel még megyünk a szopis csoportba, ami fontos, mert ez a havi feltöltődésem és mert valakivel megbeszéltük, hogy együtt megyünk. Ezután még bonyolultabb lenne odaérni a szemészhez. Meg igazából a Hordozóházba akarok menni rajzolni (erről majd egy másik bejegyzésben, mert sokkal vidámabb téma), de ez nyilván objektíven nem fontosabb a szemésznél, úgyhogy csak akkor mehetnék el, ha előtte meggyőzném magam (és Másikat), hogy amúgy se jó ötlet most a szemészhez menni. De lehet, hogy önkényesen eldöntöm, hogy a szemész sem vészhelyzet, és nekem meg ennyi kell a túléléshez.