Hogy Róla is legyen szó

Már csak egy hónap. Vagy még egy egész hónap. A 37. hetet várom, hogy már tényleg várhassam! Hogy ne legyen az, hogy gyere már, de még várj x napot. Még egy hét, és ez is eljön. Közben lefelé fúrja a fejét. Van ott valami ideg, folyton eltalálja, belenyilall végig a lábamba. Nem baj, érzem, hogy történik valami. Közben az agyam sem marad tétlen, bár az lenne. Valahol mélyen nem merem elhinni, hogy nekem is lehet egy mesebeli szülésem bábákkal, káddal, nyugalomban, együtt. Ezért minden hülyeséget kitalálok, amiken aggódni lehet. Ha beigazolódnának, még szülnöm se lehetne, nemhogy itthon. Le se írom, ki se mondom, nehogy emiatt következzenek be. De a faltörő kos játék mindenesetre biztató.
Van az infóhét végén egy program, egy beszélgetős csoportos felkészülés. Nagyon jó lenne ott lenni. De péntek-szombat és messze van. Á. felajánlotta, hogy aludjak ott, de végül mégsem nála lesz. A másik hely fél órára van onnan, ahol legközelebb alhatnék. Ahhoz most nincs kedvem, hogy mindenkit felhívogassak, hogy alhatok-e nála. És a fiúkat itthon kéne hagynom, mert gyereket erre a részre nem lehet vinni. Nem tudom, megéri-e az egész. Egyrészt a Pici is nagyon megérdemli, hogy egy kicsit csak rá figyeljek. Másrészt megijeszt, amikor többen is azt mondják, hogy nem is olyan vészes, ha egy napig nem alszom itthon, pont mintha kórházban szülnék. Na igen, pont ezt nem akartam volna. Mondjuk egy fokkal jobb, mert még nem viszem haza a gyereket a végén, de azért már nagyon közel van. Valószínűleg nem csökkenteném az amúgy is egekbe szárnyaló anyásságot. Na lám, megint ide furakodott ő is, megint Róla van szó.

De ez a Picike annyira nyugodt, annyira tudja mindennek a helyét és az idejét is. Amikor igazán rá tudok hangolódni, nem aggódom semmi miatt.

Közben még valaki ajánlotta, hogy aludjak nála, még 10 perccel közelebb. Egyszerűen tanácstalan vagyok. Nem jó érzés itthagyni Dovit ráadásul pont sábeszkor. És nem jó érzés másoknál aludni sem, akiket csak a fórumról ismerek. (viszont van 3 gyerek és 2 kutya). De félek kihagyni ezt a lehetőséget is. Annyi mindent kéne még kibogoznom magamban.

Szirák

Rabbi Ziskind beszélt a szeretet jelentéséről. Azt mondta, az igazi szeretet, amikor valaki lemond valami számára fontosról a másik javára. Mint például amikor az anya lemond többek között az alvásról, hogy a gyerekét ellássa. És ezt mindenkinek egyszer meg kell tapasztalnia, mármint, hogy őt szeretik.
Én még aznap megtapasztaltam, amikor Másik azt mondta, hogy próbáljunk meg mindketten elmenni az esti programra, de ha Dovi felébred és be kell vinni a szobába, ő megy vele. Ez már csak azért is nagyon sokat jelentett, mert egy olyan program volt, ami neki különösen sokat jelentett, és kettőnk közül mindig ő szokott az ilyenekre menni. Én általában bosszankodom, hogy megint nem jön haza időben, nekem kell egyedül lennem Dovival, és különben is, engem is érdekelne a dolog. És most az volt a fontos, hogy én ott lehessek, és ez egy nagy ajándék volt.
Nem tudom, hogy írjam le magát a programot. Egy külsős valaki tartotta, ő is elvégezte a coaching schoolt, mint Másik, de egy másik csoportban. A "zsidó út" volt a téma. Egy darabig beszélgettünk kis csoportokban arról, hogy van-e ilyen egyáltalán, ha igen, milyen állomásai vannak, van-e eleje és vége, mik a közös pontok. Már azt is érdekes volt látni, hogy hányféleképpen lehet értelmezni a feladatot. Aztán a különböző állomások jelölésére székeket helyeztünk el a szobában, úgy, hogy az elhelyezkedésük valamilyen kapcsolatban állt a jelentésükkel. Például volt egy "teljesség" szék, amiről nem tudtunk megegyezni, hogy eldugva legyen-e valahol a lépcső mögött, mint valami homályos és elérhetetlen dolog, vagy középen legyen, mert bár ott van közel, mindig csak kerülgetjük és sosem érjük el. Végül két "teljesség" lett, a távolabbihoz egy tábla is vezetett, a középső meg le volt takarva.
Volt még:

• Egy kisodródott szék, ami a teljességhez való közeledtében valahogy elsodródott és eldőlve hevert a periférián. 
• Egy másik eldőlt szék, de az közel volt a teljességhez, mert a pofon, amit az élettől kapott így hatott rá.
• Egy kis hokedli (piros tetejű), aminek le lehetett venni a tetejét rögtön a teljesség mellett. A teteje rá volt csúszva a teljességre. Azt jelképezte, hogy a teste és a lelke szét van csúszva, de abban nem volt egységes álláspont, hogy melyik van előrébb.
• Egy másik kis hokedli (fehér tetejű), ami ugyanígy szét volt csúszva, de távolabb volt a teljességtől.
• Egy "szarok rátok" szék
• Egy "jobb, ha inkább itt sem vagyok" szék. Ezt én raktam oda, a nagyszüleink generációjának zsidóság-felfogását szimbolizálja.
• Egy nem túl kényelmes, de nagyon stabil szék, mellette meg egy kényelmetlen.

Azt hiszem, ennyi. Először oda kellett állni, ahol kezdődött az utunk. Valahogy arra gondoltam, milyen jó lenne beülni a középső teljességbe, aztán rájöttem, hogy a születés előtti életre gondolok. Végül nem ültem be, mert nem a születéssel kezdődött a zsidó utam. Ezt aztán úgy fogalmaztam meg, hogy "szerettem volna a teljesség székre ülni, de nem tudtam". Nagyon jó volt így kimondani. Végül a fehér tetejű hokedli mellé álltam, de nagyon rosszul éreztem magam. Ideges lettem és alig vártam, hogy mehessünk tovább.
Aztán oda kellett állni, ahol most vagyunk. Én a stabil székből éppen kiszállva a teljesség felé mutató tábla felé tartottam, úgy, hogy csak a táblát láttam, a széket nem. Ez már sokkal megnyugtatóbb volt.
A következő körben kellett választani egy tárgyat és oda állni, ahova még ezzel a lendülettel úgy érezzük, eljuthatunk, és tárgy nevében beszélni magunkról. Én a "szék -->" tábláig jutottam, és ott megpihentem. Egy orsóra felfűzött szalagot vittem magammal. A szalag ezüstös szürke volt, ami azért jó, mert mindenhez passzol, könnyen beilleszkedik. Az orsót könnyű volt gurítani, de ahogy gurult, a szalag letekeredett, és így sose felejtette el, honnan jött.
A végén a tárggyal együtt és aztán nélküle is egy olyan helyet kellett keresni, amivel kapcsolatban erős ellenérzéseink voltak. Sokan álltak a "leszarom" székhez, néhányan a "jobb, ha inkább itt sem vagyok"-hoz (ennek örültem, ezek szerint nem volt fölösleges odatennem), sokan a kisodródotthoz. Én pont oda álltam, ahova először is. A szalaggal a kezemben kicsit kevésbé idegesített, de amikor újra letettem, megint alig vártam, hogy eljöhessek onnan.
Végül nagyon jó volt így átlátni az utamat. Indultam egy kívülről belépéssel, de ezzel sosem tudtam megbarátkozni (=szerettem volna a teljességből indulni), úgyhogy minél gyorsabban el akartam jönni onnan. Aztán eljutottam a szétcsúszott székig, ahol a lelkem sokkal előrébb volt, mint a testem (=fejben sokkal több dolgot akartam tartani, és magasabb szintre jutottam, mint amire fizikailag lehetőségem volt.) Ennek meg is lett az eredménye: amikor végre elszabadult a testem is, olyan volt, mint amikor egy befőttes gumival összekötött két tárgyat hirtelen nem feszítenek szét. De aztán eltűnt belőle a feszültség, és kialakult egy egyensúly. Így kerültem a stabil székbe. Ott voltam nagyon sokáig, de az utóbbi időben már egyre kényelmetlenebb volt. Nemrég sikerült rávennem magam, hogy álljak fel, és induljak el a széket jelző tábla felé. Ezt az jelzi, hogy mostanában jobban figyelek dolgokra. Sokkal többször bencsolok, mint eddig, jobban figyelek a többi utóáldásra, imákra stb. Talán az a nagy lépés, hogy nem csak egy plusz csinálnivalót vettem be a többi közé, hanem valahogy spirituálisan lett több a vallásosságom.
Utána még sokáig beszéltünk Másikkal. Olyanokról is, hogy ő melyik székben ült (igazából nem tudott beleülni, mert Dovi felébredt a mellettünk lévő biliárdasztalon, és csak úgy aludt vissza, ha Másik ölében volt, de azért végignézte, és azt mondja, sokat tanult így belőle). És hogy én ki akarom onnan rángatni, és ezért ő dafke nem jön sehova. Én meg vele együtt akartam volna kiszállni, és továbbmenni, de hát ha nem jött, hát elindultam. Meg hogy miért zavar engem az az első szék. De talán már nem is zavar annyira, csak nem szeretnék megint ott tartani. Elképzeltem, hogy a teljességből indulok, és nem kell végigjárnom azt az utat, amit így kellett, és arra jutottam, hogy nem adnám oda a tapasztalataimat és azt, amiért megdolgoztam.
És büszke voltam magamra utólag, hogy nem olyan székhez álltam utoljára, aminek a helyzete mások életében idegesít, hanem olyanhoz, amit megtapasztaltam, és rossz volt. Mert ahogy beleképzeltem magam a többi székbe, igazából mindet megértettem és el tudtam fogadni, hogy valaki most éppen ott van, akár jó neki ott, akár nem.

Mondtam a végén Másiknak, hogy azért nem sok olyan program lett volna, amiért én ennyi alvásról lemondok. Éjjel kettőkor fejeztük be. Megérte, de baromi fáradt vagyok még mindig. Főleg, hogy azóta sem aludtam, mert az utazásra pakolok és peszahra takarítok.

A női lélek rejtelmei

Hogy van az, hogy egész délután megőrülök, hogy nincs öt percem egyedül, háromkor kétségbeesem, hogy mivel fogjuk tölteni a délutánt, aztán teljesen lefárad az agyam az "itt a Dovi, hol a Dovi"-ban, miközben egyszerre unatkozom is, aztán amikor Másik közli (amit egyébként tudtam, csak mindig elfelejtem), hogy este még gyógytornára megy, minthogy hétfő van, és minden hétfőn megy, akkor csak még mélyebbre süllyedek, begubódzom és elbújok a sarokban. Aztán mégis ráveszem valahogy magam, hogy lefektessem a gyerkőcöt, megfürdetem, átöltöztetem, és a sötétben szoptatáskor valahogy megszáll valami békesség, és már úgy kelek fel mellőle, hogy mikor lesznek már ketten?

Különben nem hiszem, hogy kétszer ennyi gond lenne két gyerekkel. Most sincs időm semmire, meg akkor se lesz. Ez a gondolat valahogy átsuhant a fejemen, amikor épp rávettem magam arra a fürdetésre.

...

Volt itt a szülésznő. Megállapította, hogy szépen vizesedik a lábam meg a kezem is. Mondta, hogy időben vegyem majd le a gyűrűimet, mielőtt le kell vágni. Azért ott még nem tartunk szerencsére. Megadta a gyerekorvosok elérhetőségét, akiket egyébként a háziorvos ajánlott. Még találkoznom kell velük, és választanom kell. Nincs nagyon kedvem ezzel is foglalkozni most, utálok idegeneknek telefonálni és időpontot kérni. Meg persze mindkettő más napokon tart tanácsadást, a Kökörcsin utcában, ami ugye nagyon szép, de megint az a távolság itthonról, ahova nem lehet normálisan busszal menni, gyalog meg már több mint fél órát tart (eredetileg 15-20 perc volt), és már annyira nem élvezem a gyaloglást. Kicsit izgultam, hogy a védőnő mit fog szólni az összetolt háromfalú kiságyhoz, de meg se nézte. Jött, leültünk a kanapéra, beszélt a szülésről meg a szoptatásról, és elment. Én örülök, hogy nem nekem kellett mászkálnom hozzá, de nem tudom, miért volt olyan fontos, hogy idejöjjön. 
Kérdeztem, hogy milyen előjelei vannak a szülésnek, azt mondta semmilyenek, nem lehet tudni, hogy kinél mi és mikor történik. Amikor elment, akkor azért jó 10 percet ülnöm kellett, mert fájt a hasam. De ez csak tovább növelte a bizonytalanság-érzésemet. Fogalmam sincs, mi lesz és fogalmam sincs, mikor. Így vagy elkezdek idegeskedni, vagy nem foglalkozom az egésszel. Egyelőre az utóbbi történik, de így nem tudom beleélni magam és felkészülni. Úgy érzem, minden csak történik velem, az egész terhesség meg szülés-ügy valahogy rajtam kívül áll.