Néni

Sétálunk az utcán, Dovi a bogarak után érdeklődik. Mondja, hogy cica, mondom, bogár. Erre ő is próbálja, hogy bogár. És meg akarja fogni őket természetesen. Jön egy néni, közli vele, hogy azt nem szabad. Én mondom, hogy de szabad. Ezt meg sem hallja, Dovit arrébb tolja a bogaraktól néhányszor, de amikor ez nem használ, egyet összetapos, majd közli Dovival, hogy hopp, már nincs is bogár. Közben ott van a lapos bogár a földön. És ezt úgy, hogy végig tiltakoztam, és mondtam, hogy szabad neki megfogni, ha akarja. Elmenni meg nem lett volna megoldás, mert ugye a bogarak ott voltak. De ezután otthagytuk a nénit, csak sajnálom, hogy nem fejeztem ki jobban a véleményem. Tulajdonképpen kedves voltam, de határozottan és hirtelen szakítottam meg a beszélgetést. Aztán mondtam Dovinak, hogy meg szabad nézni a bogarakat, de nem szabad eltaposni őket, és a néni rosszul csinálta. Nem tudom, ez az egész hogy csapódott le benne. Lehet, hogy csak én képzelem, hogy ez lelki törést okoz, és ehhez még kicsi? Ahhoz biztos nem kicsi, hogy utánozzon, ha sokat látna bogarat eltaposni, biztos csinálná.
A konfliktus közepén még odajött egy másik néni is gügyörészni. Tisztára úgy éreztem magam, mintha mi lennénk a morzsa, ők meg a galambok.  

Ülni vagy nem ülni

Felszállok a villamosra, Dovival a hátamon. Egy ember rögtön feláll, hogy leülhessek, de nem fogadom el. Látom, hogy nem ül vissza, úgyhogy megmagyarázom: Dovi nagyon álmos, de ha leülök, nem tud elaludni. Erre mosolyog, hogy jól van, és visszaül. Egy megállóval később egy másik ember odakiált nekem a villamos kb másik végéből, és integet, hogy üljek le. Próbálom azt is elhárítani, de nem tágít. Mondom neki: köszönöm, látom, hogy van hely, de nem szeretnék leülni. Erre abbahagyja, de látszik, hogy nem esik jól neki. Aztán Dovi ennek ellenére nem bírja tovább a villamosozást. Minden trükköt kipróbálok (kapaszkodó, ablak, kölesgolyó), de semmi sem használ, úgyhogy leszedem a hátamról, és leülünk külön ülésekre. Ez hat, mondja is, hogy csüccs, és vigyorog. Az erőszakos bácsi épp akkor szállt le, még az ablakon keresztül visszaint a kezével, hogy ejnye.
Kicsit zavar, hogy nem tudtam megmagyarázni neki, hogy mi történt. De az zavar leginkább, hogy magyarázkodni kell, mert sokan nem fogadják el, hogy nekem nem az a jó, amit ők jónak gondolnak nekem. És főleg, hogy ami az egyik percben jó volt, az a másikban nem lesz az. És egyébként végig fenntartottam, amit mondtam, nem szerettem volna leülni, de kénytelen voltam. Sokkal bonyolultabb volt leszállni, úgy, hogy még Dovit is a hátamra kellett varázsolnom a mozgó villamoson, lehetőleg mire odaér a megállóba. (Másik nem fog örülni, de azon morfondírozom, hogy jól jönne egy csatos hordozó, amit tényleg csak fel kell venni ilyenkor, mint egy hátizsákot. Már csak azért is, mert úgy látom, rendszer lesz ebből a villamoson hátról leszállásból, mert egyre többször nem bírja ki azt a néhány megállót se, amit megyünk.)

Azért ez a cukiság kárpótolt a bonyodalomért:

Így is lehet

Elkezdtem csinálni a kötésleírásokat (vagyis rajzokat) a Hordozóházba. Nagyon élvezem. Olyan leveleket kapok, hogy hú, de jól néz ki, milyen gyors vagyok, és mennyire könnyű velem együtt dolgozni. Most javítottam a tegnapi rajzokat éjszaka, és kicsit sajnálom, hogy már kész, és nem tudok tovább ügyködni vele. Az első variációk Dovi alvásidejében csináltam, és egyáltalán nem éreztem, hogy elvesztegettem volna az időt, sőt! Egy kissé más érzés, mint mikor óravázlatot próbálok kitalálni a kis ördögfiókáknak.
Ilyen munkára van szükségem, és meg is fogom szerezni! Mármint ennél többet, annyit, amennyi azért pénzt is hoz ennél rendszeresebben.